Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-21 / 29. szám
sikeréhez, — jegyzi meg Haía- mové Olga, de mindjárt el is pirul, amint kimondta. Pedig igaza van, az olyan bonyolult összetételű valaminél, mint a színház, minden csekélység jelentőséggel bír. £s amit szívből, szeretettel csinálnak, annak dupla értéke van. JanSová Terézia csaknem egész életét színésznők öltözőÍHt&efli SOHA A színházak becsukták kapu- aszerint alakul, melyik színész- íében töltötte. 1946-ig a nitrai ikat, nyári szünet van. Mi azon- nőnek mikor van jelenése, ban végigkísérjük a „láthatatlan hősök“ sorát, ajtóról- ajtó- j ra kopogtatunk a Hviezdoslav j Színház folyosóin. Az ötödik emeleten most is folyik a munka. Kattog a varrógép, simul az anyag a vasaló | alatt. Jancová Terézia és Hala- ! mová Olga készítik elő nyári pihenőjükre a színpadi ruhákat. Kiválogatják, amit tisztítóba kell küldeni, apró javításokat végeznek rajtuk, kivasalják, hogy a gyűrődések ne „egyék“ be magukat az anyagba. mert akkor ősszel, szezonnyitáskor, sok baj lenne vele. így rendbehozva viszik a ruhákat a helyükre, vagyis a raktárba. Szinte meghatottan lépem át a hatalmas raktár küszöbét. A /: százakra menő ruhák, moder- Xf nek és századokkal előttiek, utcaiak és estélyiek, jelmezek üff és népviseletek, öltönyök, frakszínháznál volt, innen a bratis- lavai Nemzeti Színházhoz jött, a Hviezdoslav Színház megalakulása óta itt a jelmezraktár vezetője. Társnőjével együtt odaadással és mindig újult izgalommal öltöztetik a színésznőket, simítják el a ráncokat, mindig készenlétben egy kapocs vagy gomb begombolásá- ra. Jancová Terézia fekete, Ha- lamová Olga szőke; munkájukat egyformán szeretettel végzik. Kusy Ferencéknél családi vonás színházi öltöztetőnek lenni.- Apám színházi szabó volt és akkoriban a szabók öltöztettek is. Én is nála tanultam ki a mesterséget és tőle örököltem talán a színház iránti szeretetet is. 1926-ban lettem a Nemzeti Színház szabója és öltöztetője. Most már persze kok és szmokingok, sok-sok Kusy Ferenc még egy utolsó csak öltöztetek, a kosztümöket felejthetetlen előadás emlékét simítást végez Anton Mrveéka nem mj készítjük. Elég munkát idézik fel. A termen végig, két jelmezén. acj az öltönyök rendbentartása, oldalon, vasrudakra függesztett fogasokon szorongnak ruhák. Mintha valamilyen bűvös légkör áradna belőlük. Most négy fal közé szorítottam némán, mozdulatlanul függnek, pedig „szereplésük" idején feszült hangulatú drámák, esattanós vígjátékok, fordulatokban gazdag bohózatok szemtanúi. Galilei szürke kosztümje, III. Orbán pápa citromsárga palástja mailett oldalról a Fehér kór orvosi köpenyei , függnek, amott az Éjféli mise Kafkájának partizán egyenruhája szomszédos Júlia álomszerű kosztümjével. a Munkánk a darabok változik. Néha csak az előadás előtt — és természetesen utávasalása, de nekem nagyon a szerint szíVemhez nőtt ez a mesterség. Sőt, tovább gyarapítottam a családi vonást és feleségemet is bevontam a munkába. Hét éve már ő is öltöztetőnő.- És nem is cserélnék senkivel - bizonyítja a nevető szemű Kusy Paula. — A mi munkánknál nincs egyhangúság, mindig változatos, és nem vagyok szerénytelen, ha azt állítom, hogy igen fontos is. Ebben nem is kételkedünk. Egy édesanya részére is öröm gyermekei holmiját rendben- tartani és öltöztetni. A színházi öltöztetőkkel is így van. Ügyes kezük gondos ápolása nélkül csakhamar tönkremennének a káprázatos ruhák, finom öltönyök. A közönség természetesnek veszi, hogy a színészek estéről-estére, frissen vasait, „tip-top“ ruhákban jelennek meg a színpadon, holott a ruhák a színpadon is gyúródnék, piszkolódnak, kopnak. A „láthatatlan hősök“ sokszor tikkasztó hőségben vasalják, tisztogatják, javítgatják őket, hogy mindig úgy nézzenek ki, a szabóműhelyből. És szívesen teszik, mert tudják, hogyha ők „láthatatlanok“ is. munkájuk fontos alkatrésze a színház hatalmas kerekének. MESTAN KATALIN Legközelebbi számunkban: A színpadi vezetés. Janéová Terézia „újjá vasalja“ a ruhákat Mélázásomból JanSová Téré- na - van ránk szükség, néha mintha aznap kerültek ^otaa kj zia hangja hív vissza a „szín- — és ez a gyakori — ha sok a pádról“ a raktárba. női szereplő és többször öltöz— Amint látja, minden egyes nek, bizony szaladgálunk az rúdon egy bemutatott darab öltözők között ruhái függnek. Reggel kiké- - Ha fárasztó is, de szép szltjük az esti előadáshoz szűk- munka és érdekes. Talán Hűségeseket, átnézzük, nincs-e zás, de mi úgy érezzük, hogy rajtuk javítani való, kivasal- minden szépen megkötött mas- juk és bevisszük az öltözőkbe, nival hozzájárulunk a darab — De nemcsak a ruhákat — »> ■ • .. szól közbe Halamová Olga, — nciCjy LdjQS V6rS6ID0|I hanem mindent, amit a színésznő felvesz, cipőt, kesztyűt, kalapot vagy kendőt. — Nem kis munka ez, nagyon kell vigyázni, ki ne felejtsenek valamit — fejezem ki hangosan gondolataimat. — Jegyzék szerint dolgozunk. de mi már a premiér után annyira ismerjük a darabot, hogy fejből készítünk ki Letargia Felőled hullhat a drága, nteggyszájú kicsi lány kábultan az ágyra. Felőled renghet a föld, éghet a város nőhet égig a láng. Rólad a szó lepereg, álmaid is leperegtek régen, érted a csillagok is könnyeznek az égen. Körötted zajlik az élet, szirtet ver a vágy, szivet mos a csók, májusi zsenge szelekben parázsló lobogók úsznak előtted, szürke, nehéz köveket koptat a lábad, élsz, s istent fojtja meg érted a bánat. Halamovi Olga Borodácová- Országhovát öltözteti mindent — folytatja Jancová elvtársnő. — Először ellenőrizzük, megvan-e minden, azután szortírozzuk és minden színésznőnek az öltözőjébe visz- szük. Körülbelül nyolctól tizenegyig vagyunk itt, délután pedig ötkor jövünk, hogy készenlétben legyünk, ha öltöztetni kell. A sorrend persze Kegyelmezzetek Drága nők, leányok, asszonyok. Alázatosan hajtok jejet, Reszketve borulok le szépségtek előtt. Büszke, nefelejcsszín szemetek Sejtjeimet lobbantja lángra, Izzik bennem a lélek. Szívem elkormosodik. Rózsaszirmok üszkös petrencü Szóródnak szét mezőimen, Ablakomra pernyét ver a szél... CslllagmelUÍ, zengő sugarak, Tűzforró hómezők, Kegyelmezzetek! Állok az őszben, szememre húzom Csillagbokrétás fellegsüvegem, Hitszegő madarak énekét Idézném vissza a nyárból, — Szakadozott emléktarisznyám Foltozva sóhajokkal, — S hárfák csobogó énekének Ritmusán lebegve Elémszáll ö, az Asszony. S ezer halottnak-hitt pacsirta Lángolva felzokog ... Édes, hatalmas istenem, Hát nincsen kegy elem T A dolgozók idei bratislavai filmfesztiválját méltán nyitották meg Solohov Emberi sors-ával. Ez a nagynovella páratlan a maga nemében s merem állítani, hogy az utóbbi évtized legsikerültebb elbeszélése világviszonylatban. Folyóiratok és napilapok folyt at ásókban közölték az Emberi sorsot, nálunk például az Oj Szó sietett megismertetni olvasóival. Sokan, nagyon sokan olvasták és élvezték ezt a remekbe szabott írást, kivéve a csehszlovákiai magyar irodalom kritikusait — sehol egy sornyi méltatást sem írtak róla! Nekik nincs idejük a nagy írások propagálására ... Persze a kritikusokat is meg kell érteni, ök bogaras emberek s most van egy felkapott problémájuk, amit nem tehetnek félre még egy Solohov elbeszélésért sem. Ez a felkapott és unalomig agyonbeszélt probléma az, hogy provincionális vagy nem provincia - nális az irodalmunk. Hát ez az a dolog, amelyen ök csámcsognak és elálmosodnak s ha napvüágot lát egy világsikert arató novella, akkor szemet hánynak fölötte. Mert ugye, nem a kritikusok feladatosa frisseség, gyorsaság, az azonnali reagálás, hogy íme megjelent Solohovnak egy elbeszélése, amely világsiker és mi most írunk róla, elemezzük, részeire bontjuk és tüzetesen megismertetjük írókkal és olvasókkal... Nem, ez nem a kritikusok dolga. Az ó dolguk megmásíthatat- lanul egy: provincionális vagy nem provincionális az irodalmunk? De mit kezdjen és mihez kezdjen egy olyan irodalom, ahol a ^ kritikusok fényszórói ’ ,* kialudtak s nincs aki * V«’ a köztudatban ébren tartaná a nagy soloho- vi novellákat s a vi- SjM lágirodalom más haladó müveit ? ... Menjünk tovább! Vajon ft l tudnók-e sorolni a tíz ujjunkon azokat a kritikákat, vagy recenziódat, amelyek az utóbbi időben szovjet írók müveiről íródtak? Itt nem a néhány gépelt- oldalas cikkecskékre gondolok, hanem a ko • molyán elemző kritikákra, mert az csá'c természetes, hogyha szocialista irodalmat 2 akarunk és azt akarunk!, akkor sűrűn kellene lapjaink hasábjain megjelenni a szott- jet irodalom leg job > alkotásaival foglalkozni tanulmányoknak! Lapozzuk csak fel a szovjet regényekről, elbeszélésekről írt essiéket s mindjárt látjuk, hogy mennyi a mulasztásunk. A legkirívóbb példa itt van: Solohov Emberi sorsa. A novella megjelent a lapok hasábjain, könyvalakban és filmen s a mi kritikusaink máig sem ériek el a méltatásáig! Merre néznek, merte tájékozódnak a mi kritikusaink ? A dolgozók bratislavai filmfesztiváljának első estéjén tízezres tömeg előtt mutatták be az Emberi sorsot. '• A nagynovellának igen szívbemarkoló története van. Azok az ősz- hajú, megtörtarcú, férfiak, akik két világháborút megéltek s végigszenvedtek, jól ismerik az elbeszélés hősit, Szokolovot. Ez a szovjet ember a polgárháború alatt a Vörös Hadseregben szolgál, majd a békés időszakban Voronyezsbe megy s ott kezdetben ácsszövetkezetben dolgozik, később gyárban, aztán kitanulja a lakatosmesterséget és megnősül. Terveket sző, hizat épít, három gyermeknek örül hűséges .'rinájával. A harmincas évek elején a gépkocsivezetői engedélyt is megszerzi. íme ezek a főbb állomások Szokolov életében s az életútjába egyáltalán nincs beleszámítva a háború. A németek azonban gálád módon rátörnek a Szovjetunióra s így az ember jegyvert fogni kénytelen. Szokolov a frontra kerül, becsületesen és szovjet emberhez méltón harcol a hazáért s negyvenkettőben fogságba kerül. Nvm gyáván, hanem hősiesen, a legkritikusabb pillanatban vállalja egy teherautó lőszer elszállítását rendeltetési helyére. Fogságba kerül s ettől a pillanattól veszélyben az élete, men a németek nem kíméletesek, aki gyönge s aki nem bír, már eresztik is a sorozatot a hátába. Kényszer- munkára fogják Szokolovot és dolgoztatják. Enni alig kap valamit a Drezda közelében lévő B-ll-es lágerben, éhesen s korgó gyomorral fejti, töri a kötet és még hozzá négy köbmétert naponta! Ncpphl állati munka, állati kínzás, este a kommunisták, zsidók kiválogatása és halálba lüldése s ehhez a bes- tialitáshoz a német tiiztek dáridózása a hideg zuhany. Négy köbméter kő lejtése naponta? Sok ez, szinte teljesíthetetUm követelmény a csak csont és bőr foglyoknak s ezt Szokolov meg is mondja. S Szokolov ezért a véleményéért kerül a fenevad Mülhr lágerparancsnok elé egy éjszaka. Magában fiikészül a halálra, búcsúzik a csillagos éjszckától, az élettől, családjától és belép a ptrancsnokhoz. Hősies magatartása azonban tetszik a mulatozó németeknek s mert azok éppen Sztálingrád bevételére emelik poharukat, Szokolovnak nem oltják ki az életét. Szokolov dolgozik, küszködik, kínlódik tovább s amikor egy német őrnagyhoz kerül gépkocsivezetőnek a legelső alkalommal megszökik a fogságból. A nagynovella természetesen még itt nem nyer befejezést. Szokolov szenvedése, állati megkínoztatása a háborúnak csupán egyik oldala. A frontkatonák élete ölt testet az elbeszélés hősében, de míg ök harcolnak és fogságot szenvednek, a hátország keményen helyt áll s a hátországban ott a Szokolov felesége és három gyermeke is. Kitéve a bizonytalanságnak, repülök célpontjának. A család el is pusztul, egy telitalálat pontot tesz az életük végére. A hazatérő Szokolov sötét s mélyen tátongó gödröt talál háza helyén s folytatódik szenvedése a győzelmes háború befejezése után is. ö életben maradt, felesége és gyermekei viszont elpusztultak. Hát ez az a pont, amelynél összeroppanhat az ember! Kezdeni mindent elölről, mert a háború kíméletlen, embert öl, házakat és családokat pusztít. £s Szokolov megpróbál életet kezdeni újból, megtört szívvel s szinte az őrület határán foglalja el munkahelyét. TárstalamU lézeng s nincs életének értelme, célja. Csak bámul maga elé, csak gondolkozik s álmatlanul múlnak el az éjszakák felette. Háború után vagyunk s ilyen társtalanok sokan maradtak a gyerekekből is. Váryyuska példáid éhesen, rongyosan kószál az utcán, nincs apja, nincs anyja, csak az a szép nagy szőke haja van és álmodozó kék szeme, vajon mi történik vele? Szokolov veszi magához, ő vállalja az eltartását, fiának fogadja Ványuskát. Mert társtalanul nem élhet az ember s aki a háborút végigszenvedte, az keményszívű sem lehet. Az egymásratalá- lás pülanata könnyekig megható mozzanat, nagy elbeszélések szilárd pillérei az ilyen mozzanatok. Különben két hősről kellene beszélnünk a nagynovella kapcsán, hiszen ennek a fájdalmasan szép történetnek Ványuska a kezdete és vége. Szokolov Ványuskával járja az országot, a gyerekkel pihen meg az egyik megáradt folyó partján is, ahol a történet kezdetét veszi. Első személyben íródott az- elbeszélés, Szokolov maga meséli el életét s milyen szépen, egyszerűen, lenyűgözőn. Solohov csak a történet végén szól közbe, amikor Szokolov távozik 'Ványuskával, fogadott gyermekével és ő nyomasztó szomorúsággal néz utánuk. Idézzük itt az írót: „Nem lett volna az elválással semmi baj, de Ványuska, néhány lépés után, kurta lábacskáival botladozva, mentében felém fordította arcát és búcsút intett rózsaszínű kis kezével. Ekkor hirtelen, mintha egy puha, de hosszúkarmú mancs szorította volna ösz- sze a szívemet; sietve elfordultam. Nem, nemcsak álmukban sírnak a háborúban megőszült idős férfiak. Sírnak ébren is ... Csak az a fő, hogy idejében félre tudj fordulni. És az a legfőbb, hogy ne sebezd meg egy kisgyermek szívét: ne lássa, hogy fut le arcodon a fukar, de forró férfikönny.“ Régi dolog, hogy nem lehet egy mű tartalmát pontosan és nagy hatóerővel visszaadni. Csak érzékeltetni lehet, hogy miről van szó tulajdonképpen s a többi már az olvasó, vagy a néző feladata. Az Emberi sors röviden a szenvedő ember s a szenvedő gyermek találkozásának himnusza. A film szintén ennek a hangsúlyos mondatnak az aláhúzója, kifejezője. A rendező elképzelése egyáltalán nem változtatott az elbeszélésen, pontosan és hűen adja a történetet. Aki ismerte korábban is az Emberi sorsot, az örömmel konstatálhatta, hogy rendező és forgatókönyvíró végig következetes maradt a Solohov-elbeszé- lés visszaadásában. A színészek igen magas művészi szántén alakították szerepüket, nem beszélve arról, hogy Szokolov alakítója, ez a nagy művész Bondarcsuk valósággal elragadta a nézőket. Egészen beleolvadt Szokolov alakjába s egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy a film hőse színész. Nem, ilyesmire nem gondoltunk, a filmen egy igen természetes orosz embert láttunk, akinek a haját dérbe vonta a szenvedtető idő; a sorsa. De nem tört meg teljesen, nem hasonlott meg azért önmagával, hanem megkereste s megtalálta vigasztalóját, gondjának, bajának feledtetöjét az apátion-anyátlan Ványuskában. Tízezres tömeg nézte visszafojtott lélegzettel a filmet s mikor Szokolov és Ványuska eltávolodott tőlünk, sokan, nagyon sokan éreztük meg arcunkon a forró férfikönnyet.. Nem véletlenül beszéltünk elbeszélésről és filmről. Egy történetet kifejező elbeszélést olvastunk s láttunk kétféle műfajban. S min- dakettő nagy a maga nemében. Háborút elítéltető s a háború következményét húsba- marón megmutató film perget le a szemünk előtt — csak sajnálni lehet, hogy a mi kritikusaink még nem foglalkoztak érdemlegesen az Emberi sors-sal. MÁCS JÖZSEF
