Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-22 / 51-52. szám

»Mi itt Európa szívében el sem tudjuk képzelni, hogy a nappal ne adja át a helyét az éjszakának, hogy a világosságot ne váltsa fel a sötétség. Este nyolc körül indultunk el Koppenhágából és éjfél után érkeztünk meg Suomi fővárosába. Végig világosságban repültünk, végig élvezhettük a táj lenyűgöző szépségét. Helsinkiben sem fogadott kivilágított repülőtér, de felesleges is lett volna. Csak a színe más, sajátságos ennek a „fehér éjszakának”. Olyan, mint a hajnal és a szürkület keveréke, kékesszínű, olyan, mintha leheletkönnyű szürkés muszlinfátyol borítana be mindent.

VÄROS MÜLT NÉLKÜL

Bármilyen furcsa is ez Európa fővárosait ismerve, Helsinkiben minden új vagy legalábbis annak tűnik. Négyszáz esztendővel ezelőtt Wasa Gusztáv, svéd király a Vanda folyó torkolatánál, nem messzi a mai Helsinkitől, alapította Helsink- forst. De száz esztendő múlva a folyó torkolata annyira feltöltődött homokkal, hogy a várost újból fel kellett építeniük e helytől kissé távolabb, délkeletre. A XV1I1. és a XIX. század elején többször is pusztító háború martaléka lett a szép város és nemegyszer porig leégett. A mai Helsinki születése csak a múlt század közepétől számítható. A gyönyörű fekvésű város tervezetten épült, ennek köszönheti szabályos, nyílegyenes utcáit.

Á parkokat az ápoltság is szépíti, no meg a szobrok. Kevés városban látni annyi szobrot, mint a finneknél. Akire büszkék, annak szobrot emelnék: Runeberg, a költő, Aleksis Kivi, a klasszikus író, Elias Lönnrot, a Kalevala gyűjtője, hogy csak néhányat említsünk, de Nurmiról, a híres futóról sem feledkeztek el, s természetesen más témájú alkotások, mint a város egyik szimbóluma, a tengeri nimfa, vagy a szép Dianna díszíti Helsinkit. Eino Leino, a költő szobra előtt láttuk, hogy egy fiatal pár nagyon nézegeti a szobor kezét. Nem értettük, hogy miért. Elmesélték, hogy Leino nagyon szegény volt és ... nagyon szeretett inni. Barátai, mikor ezt a szobrot felállították, kezébe „nyomtak“ egy fémpénzt, hogy ezután ne szenvedjen pénzhiányt.

A SZENT-IVÁN-ÉJI ÜNNEP

napján Lahti felé utaztunk. Rájöttünk, rossz az az elvenezés, hogy Finnország az ezer tó országa, tíz és tízezer megszámlálhatatlanul sok különféle alakú, csillogó tóé. Helsinki közelében több apró kertváros fekszik fenyő- és nyírfaerdök között. Kis faházak állnak a jól gondozott kertecskék közepén. Legtöbbjüket a tulajdonos maga építette. Szombat, vasárnaponként itt pihen a család. Van, akinek ez a vikkendház az igazi otthona, mert a városban albérletben él. A lakáshiány — úgy mint az európai fővárosokban általában — itt is kotholy, mintegy húszezren várnak lakásra, s a főváros összlakossága négyszázhúszezer. Az 1938 után épült házakban a lakbérek méregdrágák, s mióta az infláció súlyosbítja a megélhetést, megnövekedtek a lakásgondok is.

De Szent Iván-éjén az emberek félreteszik hétköznapi problémáikat és vigadnak. Mint minden ünnepet, ezt is a szaunázás, a fürdőzés előzi meg. Nemcsak tisztálkodási hagyomány, felüdülés is ez a finneknél. Megérkeztünk egy kedves, vidéki házba, a háziak mindjárt meginvitáltak a már befűtött szaunájukba. Udvariatlanság lett volna visszautasítani ezt, no meg a kíváncsiság is arra késztetett, hogy elfogadjuk az invitálást. A kertben kis .faház áll, benne három részre osztott helyiség. Az elsőben levetkőznek, a másodikban helyezik el a v' zel telt dézsákat, a harmadik az igazi szauna. Nagy kályha áll benne, hatalmas kövekkel telve, mely alatt tüzet gyújtanak, majd mikor a kövek átizzottak, a parazsat kiszedik, hogy a levegő tiszta maradjon, s a fürdőzők a forró köveket vízzel locsolják, mitől is gőz keletkezik. A fürdőzők leülnek, lefekszenek a lépcsőzetesen épített fapadokra. Aki bírja a forrót, a legmagasabb helyre telepszik. A gőztől lassan mindenki elkezd izzadni, szinte minden pórus kitágul s ez nagyon kellemes érzés. Míg élveztük a szauna gőzét, háziasszonyunk elmondta, hogy szerintük kádban nem is lehet „megtisztulni“. A fürdésnek ez a módja viszont csak Finnországban és a régi Oroszországban volt ismeretes. A finn férfiak véleménye, hogy az asszonyok akkor a legszebbek, mikor kilépnek a szaunából, s ez a meg- szépülés még vagy egy óráig nem veszít varázsából. Érdekes, hogy a családi szaunát sok helyütt egyszerre használja apa. anya és gyerekek Vagy ötven esztendővel ezelőtt még az egész falu együtt fürdött. Városban ay nagy szaunákban ma is az asszonyok végzik a „fürdetést“. ők vesszözik meg a férfiakat. Mert a fürdés után friss nyirfaaggal vesszözik meg magukat, ez is igen egészséges, jó hatással van a vérkeringésre. £s aztán ... Aztán beugranak a jéghideg tóba. melynek vizét forrónak és bársonyosnak érzik a gőzfürdő után.

KÉSŐ ESTE

— amit egyébként csak óránk jelzett - lesétáltunk a tóparti nagy máglyarakáshoz. Szent Ivári-éji hagyomány a tűz melleti vigadozás. Hányán vallottak Szent Iván-éjén szerelmet, gondoltuk, mikor visszafelé az ifjú táncoló, éneklő vagy csendben összeölelkező párokat figyeltük. A százmérföldes úton számtalan tűz mellett gyönyörködhettünk ugyanabban a lenyűgöző képben. Olyannak tűntek a smaragd színű zöld erdő, a tükröző tavak mellett, a földről magasra szökő lángnyelvek, mint valami csodálatos nagy ecsetvonással fejtett kép.’

SZILÁGYI ÉVA

Helsinki híres gyermekkórháza

— Jobb lesz, ha új passzust állítok ki magának a hazautazásra! — szólt a nankingi csehszlovák nagykövetség útlevélattaséja elgondolkodva. Sanghaj egyik legnagyobb szállodája, a volt Hotel Cathay tágas előcsarnokában ültünk 1948-ban whisky és szóda mellett. Minden második vasárnap délelőttjén itt intézte el új, népi kormányunk külképviseleti dolgozója a Sanghajban élő csehszlovák állampolgárok hivatalos ügyeit.

Nekem — őszintén szólva — nem ment a fejembe, miért kell még érvényes útlevelemet újra

becserélnem? De a fiatal diplomata, mintha csak a jövőbe látna, kitartott állásponja mellett. Bevonta régi útiokmányomat azzal, hogy három nap múlva' megkapom az új pasz- szust. Ügy is történt.

Két héttel később, amikor már a vadonatúj okmány birtokában voltam, a szálló villany hűtötte halijába morajlás hallatszott be az utcáról, amely egyre közeledett, erősbödött. Mi már túl vagyunk vértelen februárunkon - jegyezte meg az útlevél-attasé — de nekik még meg kell verekedniük a hatalomért, — Akkoriban ugyanis napirenden voltak a nagyarányú tüntetések. A sanghaji ipari munkások • és főiskolások olyan tömegekben vonultak ki az utcára, hogy Csang-Kaj-sek rendőrpribékeit rendszerint meghátrálásra kényszerítették. A nyugati hatalmak követségi épületeit is csupán angol és amerikai tengerészgyalogság segítségével tudták megvédeni a nép dühe elöl.

Igyekeznem kellett mielőbb kijutni az úgynevezett konzulátusi városnegyedből, amelyet a rendőrség ilyenkor erős kordonnal szokott lezárni. A hátsó kapun kilépve átvágtam tehát egy mellékutcán. A házak falain lépten-nyomon szemembe öt- löttek a gyarmati és félgyarmati népek jól ismert feliratai: „British go home!", „Ami keep out!“ Angolok, amerikaiak, takarodjatok haza! Felkaptam egy arra zakatoló villamosra, de már késő volt. A kocsi csakhamar leállt, mert belekerült a tüntető sokaság kellős közepébe. Rendörsortűz dördült el, kocsink ablakaiból üvegszilánkzápor zúdult ránk. Mindnyájan levágódtunk az olajos padlóra és ott hasaltunk, amíg a lövések ritkulni kezdtek.

Üjbcl felemelkedve észrevettem, hogy gyűlölködő tekintetek szegeződnek ream. Én voltam ugyanis az egyedüli fehér bőrű utas a kocsiban. A felbőszült és végsőkig elkeseredett kínaiak akkoriban minden idegenben angolszász „civilizátort“ láttak s előfordult, hogy „útra- valónak“ meg is lincselték őket. Öklök emelkedtek a levegőbe, majd az egyik diák külsejű kínai fiatalember angolul rám- förmedt:

— Get away, you British swine! Félre innen, angol disznó! — Rádöbbenve helyzetem válságos voltára, gépiesen elővettem új útlevelemet és orra alá tartottam azzal, hogy sem angol, sem disznó nem vagyok. S ekko: megtörtént a .,,csoda": emberem tüzetesen elolvasta okmányomat, arca egyszeriben felderült, karbafont kezekkel meghajolt előttem és mosolyogva megszólalt:

— Nem tudhattam, hogy ön csehszlovák. Angolnak tartottuk, bocsásson meg! — A tömegnek, amely vasgyűrűként fogott körül, kínaiul elmagyarázta, melyik állam polgára vagyok. És a villamos utasai, akik egy perccel előbb meg akartak lincselni, most utolérhetetlen kínai udvariassággal meghajoltak és barátságosan veregették vállamat. — Amikor újból elindult a villamos, hálás szívvel emlékeztem vissza útlevél-attasénk bölcs előrelátására.

A véletlen azonban úgy akarta, hogy másodszor is javamra szolgáljon népi kormányunk okmánya. Hazafelé irányuló utaJ zásom során több napig kóboroltam Hongkongban, mert be kellett várnom a Bangkok felé induló repülőgép érkezését. Ez a kizárólag kínaiak lakta terület a hangzatos „angol korona- gyarmat“ elnevezést viselte, jóllehet az angol koronának annyi köze sem volt hozzá, mint mondjuk az afrikai négereknek az eszkimók földjéhez.

Ftongkongban törtéit leszállások! alkalmával arra figyelmeztetett az angol határőrség tisztje, ne csatangoljak el messze a várostól, mert — úgymond — a környező hegyek között elszórtan portyázó „vörös banditák“ irgalmatlanul felkoncolnak minden idegent. Megköszöntem a derék ángius

A „fakír" szó voltaképpen dervist, vagyis mohamedán szerzetest jelent, de Európában ezen a néven ismerik a remeteszerű életet élő, örök szemlélődésbe mélyedt s állítólag természet fölötti erőkkel rendelkező hindu önsanyargatókat.

Indiát járt utazók telehordták a Nyugatot a falcírok csodálatos mutatványainak hírével, s a sajtó sietett a hazug meséket tovább trombitálni.

Leghíresebb köztük az úgynevezett kötéltrükk.

A fakír leguggol a földre, elővesz egy hosszú kötelet s felhajítja a 'levegőbe. És íme: a kötél nem hull vissza, hanem megáll meredten a levegőben, mint valami rúd. A fakír inasa, kis hindu rajkó, virgoncán felmászik a meg- merevült kötélen, akár a majom. S a csoda folytatódik. Egyszerre csak a közönség azon érzi magát, hogy hiába nyújtogatja a nyakát, nem látja sem a kötél végét, sem a gyereket. Eltűntek, elvesztek valahol az égi messzeségben. A fakír is megsokallja a dolgot s rákiabál a gyerekre, hogy jöjjön már le. A gyerek nem jön. A fakír dühös lesz, maga is felmászik a kötélen s éppúgy eltűnik a nézők szeme elöl, mint a gyerek. A magasból dühös ordítás és sivalkodás hallatszik le, majd a mutatvány legrémesebb jelenete következik. A mester, nyilván büntetésül, széjjelszabdalta a gyereket, mert sorban potyog le keze, lába, feje és csonka teste. Nyomukban a fakír is leereszkedik a kötélen s mintha megbánta volna, amit cselekedett, összeilleszti a szétvagdosott tagokat, valami hókusz-pókuszt csinál s a gyerek épen és egészségesen talpra ugrik.

Hát ez csakugyan elképesztően természetfölötti. Az világos, hogy széjjelvagdalt gyereket nem lehetséges megint életre bűvölni. De hát akkor hogyan viszi végbe trükkjét a fakír? Temérdek hozzászólás után az európai közvéleRÁTH-VÉGH ISTVÁN:

t

i

t

i

*

Fakír legenda

meny eljutott odáig, hogy bizonyára a kötélben titokzatos acélrugó-szerkezet van elrejtve s ez merevítette meg. De ezzel a különben is kétséges magyarázattal csak a mutatvány elejéig érkeztünk el. A folytatáson rajtatapadt a titokzatosság fátyla.

Végre egy Kelet-rajongó társaság előállt a kívánatos magyarázattal. Szerinte az egész mutatvány nem egyéb, mint káprázat. A fakír az ó hallatlan természetfölötti képességeivel úgyszólván hipnózisba ejti az egész nézőközönséget. Minden egyes néző kénytelen azt látni és hallani, amit a fakír csodálatos akaraterejével rájuk kényszerít.

Ez a magyarázat nagyon tetszetős volt s a Kelet misztikumának rajongói nem is kételkedtek benne. Mások azonban bizonyítékokat szerettek volna látni.

1019 elején a londoni Daily Mail olvasói körében felvetette a kötéltriikk kérdését. Nagy tömeg válaszlevél özönlött a szerkesztőséghez Indiában élt hivatalnokoktól és katonatisztektől. Szinte egyöntetűen azt írták valameny- nyien. hogy ők évtizedes indiai tartózkodásuk során hiába jártak utána, sohasem voltak képesek találkozni a kötél- triikkel; de még olyan emberrel sem beszéltek, aki azt valaha látta volna. Mikor 1902-ben az akkori walesi herceg Indiában járt, a maharadzsák nem bírtak felhajtani 'egyetlen fakírt sem, aki a kötéltrükköt a hercegnek bemutatta volna. Tízezer font jutalmat is ígértek annak a fakirnoík, aki a híres mutatványt meg tudja csinálni. Nem jelentkezett senki. Ugyanígy járt a híres londoni Maskelyne-féle bűvész-színház; fejedelmi pályadíjat tűzött ki a kötél- trülckre — s egyetlen vállalkozó sem pályázott.

Vagyis a természetfölöttinek1 kikiáltott mutatvány netn egyéb, mint puszta mendemonda, amely az úgynevezett vándoranekdoták módjára kering szerte a világon s majd itt, majd ott üti fel a fejét.

Az egész kötélhistóriából azt a bölcs’*tanulságot lehet leszűrni, amellyel a Daily Mail egyik levelezője végzi hozzászólását: „Adj a hazugságnak 21 óra előnyt s az igazság sohasem fogja utolérni“.

„atyai gondoskodását“, magamban pedig úgy véltem, hogy erősebb „fegyverrel“ rendelkezem az országbitorlókénál.

Harmadnapra alkalmam nyílott megtekinteni Dél-Kina egyedül álló természeti szépségeit. Sanghaji barátom ajánlólevele segítségével sikerült kínai hivatásos vadászokhoz csatlakoznom, akik Kuang-Tung tartomány belsejébe indultak. Amíg társaim vadászgattak, saját szakállamra felkapaszkodtam egy kisebb hegycsúcsra, hogy zavartalanul élvezhessem a meseszép tájat.

— Hands up! Kezeket fel! — hangzott fel mögöttem a váratlan felszólítás. Mire megfordultam. egy géppisztoly csövébe tekintettem. Tulajdonosa tüstént megmot«zott, majd kifogástalan angolsággal igazolásra szólított fel. A partizántiszt sapkáján ott ragyogott a vörös csillag, nyugodt önbizalommal szegeztem tehát reá „fegyveremet", új útlevelemet. A hatás ugyanolyan meglopó volt, mint nemrégen a sanghaji villamoson: a következő pillanatban jóbarálok lettünk. A partizánkülönítmény egyik tagja azután éledemért ment le a völgybe s egyúttal értesítette a vadászokat, ne aggódjanak miattam, mert — úgymond — azok is az „ö embereik”.

A trópusi tájra leszállóit az alkony, 1918 karácsony estéje. A tiszt előzékenyen helyet szorított számomra gyékényfekhe- lyén. .

Amikor a felkelő nap első sugarai felnyitották szememet, pöttömnyi karácsonyfa állott fekhelyem mellett. Fel is díszítették sokszínű kínai papírcsíkokkal. Körülötte a katonák hasaltak szélesen' mosolygó ábrázattal. Csupa darabos, keménykötésű, de vajszívű parasztgyerek.

A búcsú bizony nehezemre esett. Szívélyesen megköszöntem a vendéglátást meg a karácsonyi meglepetést. De a tiszt szerényen elhárította köszöne- temet s megjegyezte:

— Nem is az én ötletem volt. Ezek a derék parasztfiúk figyelmeztettek arra, hogy illene valamivel meglepni testvérnemzetünk fiát. Jól tudták, hogy karácsony ünnepe van. De ön kettős ajándékhoz jutott: már meglévő útleveléhez, amely minden ajtót megnyit a békeszerető népek háztengerében, no meg ahhoz a mi kis hozzájárulásunkhoz. Fogadja, tőlünk jó szívvel azzal a kívánsággal, hogy a béke mai ünnepe mielőbb a világ összes nemzeteinek igazi, megbonthatatlan békeünnepévé váljon. K. H.

Felvételek előtt a sanghaji filmstúdióban