Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-15 / 50. szám

Hatvan perc a villamosban

Fékcsikorgrói, egy könnyű, lökés hátrafelé, és a szerelvény mozdulatlanul áll. A fiatal kalauz azonban tovább adja a jelt és a mikrofon megszólal: Cesky Tésín. Cadca, liüna, Kassa felé beszállni, a gyors indulásra kész.

A kijárat felé tartok, magányosan. Az a kevés utas,, aki velem együtt kiszáll, hamar eltűnik. Bizonyára hazaiak. Kiilön- ben is későre jár, az idő is hűvös, jobb fedél alatt. Az állomás ellőtt veszteglő villámot nekilódul., ismeretlen irányba, és csak a megálló iránytáblája ad némi tanácsot. Sztálingrád felé jobbra mutat a nyíl, s húsz percet nem szívesen várok a legközelebbi indulásig. A jelzett irányban tovább tartok a vágányok mellett. A harmadik megállónál bizonyára utolér a szerelvény, gondolom menet közben. Az égboltot kémlelem,' esőtől tartok. A csillagokat azonban hiába keresem, a

kémények erdeje éj jet 'sem alszik. Ha a felhők nem is, ők bizonyára gondoskodnak az igazi korvinái sötét éjszakáról.

A második megállónál tovább nem megyek. Elágazik a vasút, félek, hogy irányt tévesztek. Lassan sétálok, fel s alá az úton, mást nem tehetek. Csakhamar azonban egy alak bukkan elő a villany fényénél. Feléje indulok és köszöntés után a helyes irányt kérdezem. Szlovákul szólok, kissé csehes kiejtéssel. A válasz azonban magyarul hangzik és csípősen: Mi közöm hozzá, hagyjon agamra — és mint aki befejezte dolgát, tovább áll. Én sem teszek másként.

Gondolkodásra nincs idom, a villamos mellettem áll meg. Felszállók, de a perontól tovább nem jutok. Ismeretlen kéz érinti váltamat. Megfordulok. Az iménti idegen megszólal: Ugye nem haragszik? — és nagyot nyel, — ne haragudjon — teszi hozzá rövid

szünet után és fázósan felhajtja kább nálam. Nem tudunk gazdái&tmT\Á+-in rtnll J...' A _ ' Ili .. T j * •

kiskabátja gallérját. — Nem azért válaszoltam előbb magyarul, mert durva akartam lenni, nem. Ha magyarul kérdezett volna bizonyára szlovákul válaszolok és lehet, hogy hasonlóan, mint azt magyarul tettem. De mégsem vagyok olyan, mint ahogy bemutatkoztam. Csak kerülni akartam az embereket, mindenkit. Különben Friedstadt- ba készülök, — és a zsebére mutat — hogy kimulassam magam. — A szemét fürkészem, mely az első pillantás után elárulja, hogy bányász és keresem az okot, mely annyira lehangolta. De alig akad gondolkodási időm, máris tovább folytatja: De ha már így történt az egész, akkor legalább ismerkedjünk meg — és kezét nyiíjtja felém. Horváth F. vagyok, Nitra környékéről és anélkül, hogy kérdezném, hosszú beszédbe kezd a két gyerekről, feleségéről és Sztálingrádról, a bányászvárosról, ahol lakik.

Mélyet sóhajtva a bejárat felé mutat. Leülünk szembe egymással. A kicsikkel kezdi. — Két gyerekem van. Lány és fiú. Az egyik hat éves múlt, a másik négy lesz. Az asszony is dolgozik. A havi kilencszázat ó is meghozza — és mint aki azt várja, hogy az ő fizetése felöl érdeklődjem, rámtekint és a zsebébe nyúl.

A fizetési szalag háromezer- egynéhány koronát mutat. — Szép, nagyon szép, — mondom neki. — Szép, ismétli ö is és egyet köhintve hozzáteszi. — Pedig ettől kevesebbet már régen nem kerestem, legalább is ebben az évben nem. Tudja mennyi ez? Havi négyezer — válaszolom. NO látja és még rendes télikabátom sincs. Pedig nem is iszom. — Hát akkor hol a hiba? — kérdem. — Hol a baj inkább? — javít bele kérdésembe. És mindjárt válaszol is.

Otthon, nálunk, az asszonynál és ha jól belenézek, talán légin*» ♦»

• Szörnyű bűncselekmények Marokkóban •» Tízezer nó és gyermek megbénult • Hogyan került az amerikai repülőgépek olaja az étolajba • Átok a mennyekből vagy az amerikai politika átka ® A marokkói feketekereskedőket halálbüntetés várja — mi történik az amerikai feketekereskediSfckel?

Marokkóban szörnyű dolog történt. Súlyos tragédiáa ment keresztül néhány ezer ember. Legalább tízezer személy, főleg nő és gyermek romlott étolajtól örökre teljesen megbénult. Nem is romlott étolajtól, hanem szándékosan elrontott étolajról van szó. Ez a szomorú eset a helyi feketekereskedők lelkén szárad, akik az amerikai katonai hatóságokkal együttműködtek, Ismeretes, hogy az Egyesült Államoknak Marokkóban is van katonai támaszpontja. Az amerikai katonai raktárakból néhány tonna ásványolaj, amelyet egyébként a repülőgépek olajozására használnak, a marokkói nagykereskedők keiébe került. Ezt az ásványolajat, amely természetesen élvezhetetlen és mérges hatású, a marokkói feketekereskedők összekevertél. az olcsó étolajjal és így a megmérgezett olaj a fogyasztókhoz került. Mégpedig a legszegényebb fogyasztókhoz, mert az olcsó minőségű olaját a gazdag marokkóiak nem vásárolják.

Többen már meghaltak az olajtól és több mint tízezren megbénultak. A kórházak tele vannak betegekkel és nem győzik elhelyezni a mérgezési tünetek között megbetegedett szerencsétlen áldozatokat.

Az ügy két hónappal ezelőtt kezdődött. Az orvosok eleinte azt hitték, hogy egy bénulási járványról van szó. de a laboratóriumi vizsgálatok nem tudták megállapítani bénulást okozó baktériumok jelenlétét. A titokzatos betegséget „mekkne- si betegségnek“ nevezték el. A marokkói kormány kétségbeesésében segítségül hívta az Egészségügyi Világszövetséget, amely két brit tudóst küldött

kodni. A múltkor is, hogy történt. Az asszony ruhát vett nekem,, ezerkétszáz koronát adott érte. Kifizettük az adósságot, úgyhogy alig maradt pár koronánk. Két hét azonban mégis csak két hét. A pénz csakhamar elfogyott. És találja ki, mi történt ezután? Fucss az új ruhának. Négyszáz koronát kapott érte az asszony, pedig még rajtam sem volt. No, látja így van ez mindennel nálunk. És az asz- szony? — teszem fel a kérdést, — Már megszokta, én pedig nem törődtem vele. Csak szégyellem magam. Más háznál televíziós készülék és ha nem autó, motor- kerékpár van. És nálunk? Rendes bútorunk sincs. — Az már baj — mondom én. — Hát azért megyek én most Friedstadtba, és azért kapott oly bölcs választ tőlem az imént, — mondja ő.

A nagy beszélgetés közben el is hagytuk a nevezett városkát. Sztálingrádban szálltunk ki mindketten. De ha már így történt — mondja felém fordulva — az sem baj. A Kahanec, a Sanghaj még nyitva van és a négy százast meglebegteti szemem előtt. A hüségpénz, — mondja kesernyés mosollyal, — kollégák után nézek. Jöjjön maga is, a Sanghajban még úgysem volt. — Nem érek rá — térek ki a meghívás elől — no, meg meg kellene gondolni az egészet — mondom nekibátorodva, a pénzre utalva. — Meg kéne gondolni, meg kéne gondolni — ismétli szavaimat, majd elnéz mellettem — gondolja, hogy segít? És szinte önmagának válaszolva mondja. — Az adósságra biztos jutná, — Nos látja, a fizetés pedig egészben maradna és legfeljebb nem vennének semmit két hónapig, s talán az asszony is megértené — váló zolom neki. — Lehet — mondja halkan — talán úgy teszek.

(Sár.)

Mit hoz a nyugati kormányfők december 19-i előkonferenciája?

ki a helyszínre. Ezek megállapították, hogy egy közönséges olajmérgezésről van szó és a tömeges bénulási jelenségek ennek következtében álltak be.

A marokkói kormány nemzeti gyászt hirdetett. Olyan törvényeket léptetett életbe, melynek értelmében a bűnösöket halálra kell ítélni. Eddig már 27 személyt tartóztattak le, ezek közül 9-et azzal vádolnak, hogy szántszándékkal 20 százalékban mérgező hatású olajat kevertek az étolajba. A kormány betiltotta az étolajok árusítását. Később kisült, hogy egy hajkenőcs készítésénél is felhasználták a katonai olajraktárből előkerült olajat. Használat után erős hajhullás következett be.

Amikor a babonás arabok megtudták, hogy az olaj, amely annyi szenvedést okozott az embereknek, a repülőgépekről került elő. azt mondták, hogy „az égből zúdult rájuk“. De a kevésbé babonás arabok, akik mélyebben a dolgok mélyére néznek, tudják, hogy ki okozta ezt a szörnyű szerencsétlenséget. Csakis a feketekereskedelem, a pénzhajhászás, a haszonlesés, amely nem ismer határokat. Nincsenek tekintettel arra, hogy ezer és ezer embert szerencsétlenségbe kergetnek. Azok az arabok, akik tudják, hogy ez az olaj repülőgépekről származik, azt is tudják, hogy amerikai katonai repülőgépek hozták az olajat hazájukba. Tudják, hogy „az átok nem az égből zúdult rájuk“, hanem csakis az amerikai politika következményének tudhatják be a szerencsétlenséget. Csakis annak, hogy az amerikaiak idegen földön is tartanak fenn katonai támaszpontokat és katonai célokra hozták az o ajat. Mert különben, hogy is kerülhetett volna az az olaj a marokkói feketekereskedők karmaiba. Lehet, azonban, hogy amerikai feketekereskedőknek is benne van a kezük a dologban.

Az ellenállásban részt vevők nemzetközi szövetsége Prágában december S-én kétnapos konferenciára jött össze. Eredetileg úgy volt, hogy ezt a konferenciát Norvégiában tartják meg, de a népi demokratikus országokból jelentkező kongresszusi küldöttek számára nem akarták megadni a beutazási engedélyt.

Az értekezleten megtárgyalták a fasizmus és a háború, különösen azonban a militarizmus és a nyugatnémetországi revan- sizmus ellen indított harc jelenlegi feladatait.

Képünkön Ján Vodicka képviselő a Fasiszta ellenes Harcosok Szövetségének elnöke baráti beszélgetésben Kari Bauerrel, az NDK küldöttével és A. M reszjevvel, az ismert szovjet békeharcossal.

r

TTTTTIffíttyt WWW TV W V TV T T nmOTfl nTTTOTflOTTO MTTTTTmTnt TTTTTTTTTTTVTTTTTTTT TTOTTTOTOmnTTTTTTTTTTOTm

• A barát Roncalli.

• A védelmező Roncalli.

• Roncalli mindenütt.

• Roncalli nem felejt.

• Ki az a Roncalli?

A Rheinische Merkur című ismert nyugatnémet katolikus folyóirat nemrég közölte. hogy a pápa „bakot íőtt“, és hogy a pápai határozat „pofont jelent“ minden becsületes és áldozatos katolikus hívő számára.

Miről van sző tulajdonképpen? XXIII. János pápa Franz von Papent titkos pápai kamarássá nevezte ki, tehát a legnagyobb világi kitüntetést adományozta neki, melyet a katolikus egyház egyáltalában ismer.

A Rheinische Merkur és a nyugatnémetországi katolikus sajtó felháborodása nem ismer határt. Hiszen ismeretesek a nürnbergi per részletei és visszaemlékeznek még arra, hogy: „A vádlott Franz von Papén az 1932-43-as években a Reichstag tagja, birodalmi kanBotrány a „vatikáni kamarás" körűi

cellár, vicekancellár, a gaár- vidék teljhatalmú m< gbl- zottja, a konkordátumró folyó vatikáni tárgyalásé knál a birodalom megbízettja, bécsi és török követ vo t. A vádlott személyes befolyásával és a Führerhez fűzött szoros kapcsolata folytán a felsorolt hivatalokban és funkciókban minden tevékenységét oda irányította, hogy a náci összeesküvőket uralomra segítse. Részt vett a német fasiszták hatalmának megszilárdításában, elősegítette a háború kitörését, a náci összeskövőkkel együtt részt vett a háború előkészítésében, a támadó tervek kidolgozásában és az olyan akciókban, amelyek megsértették a nemzetközi biztonságra vonatkozó megállapodásokat és szerződéseket“. ★

A nyugatnémetországi katolikus nyilvánosság felháborodása megfélemlítette a vatikáni hivatalokat és ezért sajtószolgálatuk szervei útján közzétették, hogy „a szentszék nem kezdeményezte a kitüntetés foganatosítását“, hanem von Papén kérelmezte, hogy a pápa erősítse meg rangjában, melyet 36 évvel ezelőtt XI. Pius pápa adományozott neki és a „szentszék eleget tett az aggastyán kérelmének“.

A Vatikán kijelentése a botrány kezdetét és nem a végét jelentette. A lapok részleteket közölnek egy bizonyos pápai nunciusnak Ankarában a háborús évek folyamán kifejtett tevékenységéről. Szenzációs leleplezéseket közölnek von Pa- penhez, az ankarai német követhez fűződő szoros kapcsolatairól. Luigi Algisi olasz történelemtudős a következőket írja: Nehéz fogalmat alkotni arról, hogy a német

nagykövet milyen segítséget nyújtott annak idején az apostoli nunciusnak. A legnagyobb politikai és hírszerző szolgálatról volt szó. Monsignore Roncallihoz von Papén mindig igen közel állt.

1944. augusztus 4-én Roncalli bíboros ezt írja von Papennek: „Majd ha elvonul a zivatar és nyugodalmasat^ idők állnak be, remélem viszontlátjuk egymást. Nevemről talán nem feledkezik meg

És valóban nem feledkezett meg. Hiszen 1946-ban, amikor von Papén a nürnbergi törvényszék előtt állt, csakis Roncalli bíboros hosszú személyes levele mentette meg.

És ki ez a Roncalli bíboros?

A mai XXIII. János pápa.

Pietro Vibumi. Róma

^aAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAA AA AAAAA A A AAA aAAAAA AA A AAA AAAAAAAAA AAÍ

Az utolsó néhány hét külpolitikai történései jogosulttá teszik a kettős kérdőjelt, mert amilyen simának látszott még nemrégen a négy nagyhatalom csúcskonferenciájához vezető út, olyannyira ködösítették el „szorgos" kezek a kecsegtető kilátásokat, és a remények kezdenek lassan foszladozni, akárcsak a hortobágyi délibáb.

Vessünk egy pillantást az előzményekre. A Camp-David-i megbeszélések után kiadott hivatalos közlemény még a leg- borúsabban látók szemében is fellobbantotta a remény szikráját. Az egész világ atmoszférája egy csapásra megváltozott, az emberek kezdtek könnyebben lélegzeni, a hideg háború jege olvadozott. Hruscsov elvtárs amerikai útja után senki sem kételkedett abban, hogy a csúcskonferenciát pár hónapon belül, még idén meg fogják tartani. Hiszen Macmillan választási kőrútján is hangoztatta, hogy az időpontot hamarosan közölni fogják és ezt mindenki készpénznek vette. Hogy ez választási fogásnak volt szánva, az persze más lapra tartozik, de a helyzet olyan volt, hogy ezt a közlést mindenki nyugodtan elhihotte.

Az első zuhany akkor érte a világot, amikor a nyugati kormányok szóvivői kezdték a közvéleményt preparálni, hogy hát a dolgokat azért nem kel! elhamarkodni, mert hiszen azt a csúcskonferenciát „megfelelően“ elő is kell készíteni és ezért szükséges lesz egy elő- konferencia, hogy azon a nyugati kormányfők álláspontjaikat „összeegyeztethessék". Bizony, egy-kettőre nyilvánvaló lett, hogy igen sok dolgot kell ott majd összeegyeztetni. Ha Eisen- howeren és Macmillanen múlott volna, a csúcskonferenciát még idén valószínűleg meg is tarthatták volna. De itt volt a két „csökönyös“ De Gaulle és Adenauer. Az előbbinek sehogy sem tetszett, hogy Eisenhowernek és Míjcmillannek már megvoltak a kíllőn konferenciái Hrus- | csovval, neki pedig még nem Nem oda-Buda! Először neki is tárgyalnia kell a szovjet miniszterelnökkel —. aztán jöhet esetleg a csúcskonferencia. Ezzel persze kitolódott ennek a dátuma és ürügyül szolgált arra, hogy a nyugati előkonfe- rencia időpontját is jő későre, december 19-re halasszák.

Ezeket a mesterkedéseket a nyugati, főképpen az angol lapok nem hagyták szó nélkül és egymást követték a Macmillan ellen intézett támadások, íme néhány szemelvény: A „Sunday Express“ (a konzervatívok hetilapja) cikkét ezzel a címmel látja el: „Tartsd be ígéretedet“. Ez Macmillan ama bejelentésére vonatkozik, hogy meg fogja kettőzni erőfeszítéseit a nemzetközi feszültség enyhítésére“. Adenauer látogatására célozva, a lap irónikusan megjegyzi „A vele megkötött kompromisszum valószínűleg ezeknek az erőfeszítéseknek keretébe tartozik“.

Ugyanezt az álláspontot a „New Statesman“ is képviseli.

A „People“ (baloldali hetilap) november 22-i számában bizalmatlanságának ad kifejezést Adenauerrel szemben. „Attól tartunk, hogy Adenauer minden igyekezetével a csúcskonferencia elhalasztását szorgalmazza, hogy Nyugat-Németország felfegyverzését befejezhesse és aztán nagyobb nyomatékkai léphessen fel az Atlanti Szövetségben és később a csúcskonferencián is".

A „Guardian" (a liberálisok lapja) a december 19-i előkon- ferencia programját veszi szemügyre és nem rejti véka alá pesszimista felfogását, amikor a nyugati szövetségesek együttműködéséről beszél. „Furcsa együttműködés ez — írja — ahol az egyik szövetséges (De Gaulle) a másik (Adenauer) hallgatólagos támogatása mellett, a többi szövetséges kezdeményezéseit állandóan kontrakarirozza. A csúcs- konferenciát, amelyet Macmillan és Eisenhower elképzelései szerint már idén meg kellett volna tartani, De Gaullenak mindenféle manőverrel április-májusra sikerült kitolnia. Angliának az Egyesült Államokkal szorosabb kapcsolatot kell keresnie“.

„Bizony Macmillan már két ponton fújta meg a takarodőt", Írja a „Daily Herald“ (munkáspárti lap.) Először a csúcskonferenciát engedte kitolni, másodszor pedig kapitulált Adenauer előtt, amikor elejtette a „középeurőpai feszültség nélküli zóna" (az ún. disengagement) létesítésére vonatkozó eddigi álláspontját. Ezzel szemben „elérte“ azt, hogy Adenauer nem fogja ellenezni, ha a csúcskonferencia programjába felveszik Németország és Berlin kérdését is, - amit különben sem tudott volna megakadályozni". Bizonyítja ezt a TASZSZ november 18-i jelentése, amely a szovjet kormány ama meggyőződését húzza alá, hogy a csúcskonferencián Berlin kérdésében is sikerülni fog igazságos és ésszerű megoldást találni, mégpedig a Németországgal kötendő békeszerződés útján, amely véglegesen likvidálni fogja az utolsó háború következményeit.

A december 19-i nyugati elő- konferenciáről írva, az olasz „Unitá“ moszkvai tudósítója kifejti, hogy moszkvai kormánykörök figyelmét nem kerülték el azok az áskálódások, amelyek néhány nyugati „szektor" részéről folynak, hogy az elő- konferenciát alkalmul használják fel a Camp-David-i eredmények megtorpedózására. Amikor Hruscsov elvtárs november 18-i nagy beszédében ismét kiemelte, hogy a Szovjetunió kész valamennyi pusztítófegyverét a tengerbe süllyeszteni, ha a Nyugat ugyanezt teszi, ezzel segítséget kívánt nyújtani azoknak a nyugati államférfiaknak, akik a december 19-i előkonferenciát mintegy a csúcskonferencia nyitányának tekintik.

Az „Unitá-nak“ ezt a híradását kiegészíti és alátámasztja Hruscsov elvtársnak e napokban tett ama kijelentése, hogy a csúcskonferenciát bármikor, az ő párizsi utazása előtt is, meg lehetne tartani. Ezzel kihúzta a talajt ama rosszhiszemű hirkeverők lába alól, akik már 1961-ről mint a csúcskonferencia megtartásának időpontjáról kezdtek hiteket rebesgetni.

Ezekután talán mégsem kell olyan kétkedéssel várni a december 19-i előkonferencia eredményeit Ro.

\

Szinte hihetetlen, de tény és való, ho y még ma, 1959-ben is léteznek rabszolgapiacok. Mégpedig Timbuktuban a Mali föderációban, ahol még nem sikerült eltávolítani a francia tartományi urak után fennmaradt csökevényeket. Mali mai napig francia fennhatóság alá tartozik és teljes függetlenségét követeli. Egy Timbuktu környéki pásztorfiú, nincs senkije, nem ismer mást, mint az éhséget és az ütlegelést.

» 4» +»+»■♦» 99 99 ♦<

\