Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-03 / 44. szám
DICSŐSÉG A NAGY OKTÓBERNEK, MELY UTAT NYITOTT AZ EMBERISÉGNEK A SZOCIALIZMUS ÉS A KOMMUNIZMUS FELÉ! És akkor egy fényes honüokú férfi felállt a roppant emberáradatban s ezt mondta: Igen, van, van olyan erő, amely rendet teremt a zűrzavarban. Ez az erő a bolsevikok pártja, mely harcol, épít, semmitől se retteg ... Lenin beszél és mindegyik szavára a tőke pillérei megrecsegnek és már milliók mennydörgik utána: „Minden hatalmat a szovjeteknek!" * Az új reggel havat kavarva virradt a rezgő szakálla, ráncos arcú vének és férfiak, higgadtak, vaskemények és tettre buzdult, pelyhes állá ifjak itták merész szavát a bölcs vezérnek. Szívek s kapuk nyíltak Lenin szavára s hallgatta a szót harci tűzben égve az orosz nép s a világ minden népe: „Áll a világ szabadság sziklavára!" S belezúgta a népek viharába: „A szovjet állam hite, álma, vágya, szándéka és reménye egy: a béke!" Odaadta a parasztnak a földet s a parancsot a szuronyok hegyére szúrta a proletár hadak vezére. Szólt: „Menjetek, osszátok szét a földet, mit más bit angolt»ezer éve már! Ti túrtátok a szomjú parlagot, hóhér-hadak tiportak rajtatok s ha jött a nyár és learattatok: a földből nektek más sosem jutott csak munka, robot, semmi és halál". Nézték Lenint örömre rezdült szemmel s beszélt, beszélt a fürge, zömök ember: hangot adott a tompa némaságnak, erőt a szónak, fényt a vak homálynak. S pihenni tért a nap s a Néva habja égő-piros fátylakba öltözött. De nem pihent a hős, nem: őrködött. Ez volt az első nap! az élet napja, midőn Lenin, a népek édesapja végre minden robotosnak megadta, hogy ember lett az emberek között. * S ekkor a tömténelem lapjait vihar cibálta, dúlta, s tépte szét, a nép kezébe vette életét s karddal és vérrel, lánggal, puskaporral így írta meg saját; történetét: Hogy a világosság mindenkié legyen, s a Eöld minden népe zengje a fény dalát, hogy győzz a földesurakon s tőkéseken s bátran kövesd az ész és szeretet szavát; hogy ledőljön a fal ember s ember között s a természet erői akaratod lessék, s hogy földünkön, melyet annyi vér öntözött, a szabadság szép rendje végre megszülessék: eljött Lenin s kemény Kézzel lerakta itt a tiszta, új világ gránit-alapjait. Bratislava, 1959. november 5. Vili. évfolyam, 44. szám Ära 60 fillér Október útján új csúcsok felé Az emberek véleménye általában megoszlik századunk jellemzésében. Nagy gondolkozókra hivatkozva ki az elektromosság, kf a repülés, más meg az atomenergia századának nevezi korunkat. Valójában nehéz eldönteni, mi korunk legkiemelkedőbb alkotása, és mi vált leginkább az emberiség javára. De hagyjuk ezt a problémát, továbbra is a vitatkozóknak. Van azonban-korunknak egy vonása, mely mindezek felett áll, ez pedig áz a tény, hogy századunkat a gyorsan végbemenő társadalmi változás jellemzi. Negyvenkét esztendővel ezelőtt indult meg ez a folyamat. Az új korszak születését jelző Auróra cirkáló ágyúinak dörgése közepette még kevesen tudták, milyen változások előtt áll a világ. De néhány évvel később, már százmilliók ismerték fel, hogy egész korunkra az az esemény ütötte rá a jellemző és meghatározó jegyet, amely 1917 novemberében Pétervárott lezajlott És ma már a polgári történészek és szociológusok is kénytelenek megállapítani, hogy az akkor született új rendszer a réginél nem kisebb tekintélyű és súlyú világpolitikai tényezőt jelent és hogy ha a réginek még van, akkor az újnak már van hatalma ahhoz, hogy a történelem menetébe döntő tényezőként beleszóljanak. Mao Ce-tung fejezte ki a legtalálóbban ezt a gondolatot, amikor a szocializmust a fölfelé ívelő délelőtti naphoz hasonlította, a kapitalizmust pedig úgy a délutáni öt órai naphoz, amikor még van ereje, de már érezhető közeli lenyugvása. Kétségen felül mind többen akadnak a polgári személyiségek között is olyanok, akik nyugodtan, vagy akár kétségbeesve, de elismerik, hogy az új szocialista világrend már ma fölébe nőtt a réginek. Fölébe nőtt alkotó képességben, erőben, tekintélyben, humanitásban. Ma ismét, mint az utóbbi időkben oly gyakran, önkénytelenül is az eltelt negyvenkét- esztendő történelmi rövidségére gondolunk. Hisz még sokan élnek, jó egészségnek örvendenek. a forradalmi harcok részvevői közül. A Szovjetunióban nem egy veterán büszkén emlékszik vissza a Téli Palota megrohamozására. És talán épp ezeknek a harcosoknak g gyermekei és unokái ma a világot ámulatba ejtik hatalmas tetteikkel. Valójában, mondhatnánk törvényszerű jelenség, hogy épp az első szocialista ország fiai léptek ki földgömbünk korlátoltságából. S ebben nem akadályozhatta mf9 őket sem a föld vonzóereje, sem pedig a kapitalista országok kapálódzása. A Holdon is az emberi ész és haladás nagyszerűségét hirdeti, a szocializmust szimbolizáló sarló-kalapácsos ötágú vörös csillag. A negyenkét esztendővel ezelőtt született szocialista- állam első óráiban hozott legelső intézkedései az egyetemes békét szolgálták. Lenin volt az, aki a különböző szociális és politikai rendszerű államok békés együttélésének elvét legelőször fogalmazta meg. A szovjet állam megalapítójának tanítása mitsem vesztett ma aktualitásából. Lenin tanítványai ma is konkrét tartalmat adnak ennek a gondolatnak. A Szovjetunió általános leszerelésre irányuló javaslatai erről elég világosan magáért beszélnek. Nem titok, hogy a rakéta gyártásában és az asztronautikában a Szovjetunió évekkel előzte meg az amerikaiakat. Ebből vonhatjuk le a törvényszerűséget is, hogy az új társadalmi rendben igazán szabadon, meredek íveléssel lendül új csúcsok felé az emberi gondolkodás. S az asztronautika és a rakétagyártás mögött látnunk kell a polgárság és a proletariátus erőviszonyait is. A mérleg érezhetően a proletariátus felé billen. A történelem logikája szerint a következő pár év alatt az erők hatványozott gyorsasággal tolódnak át tovább a mi oldalunkra. És mindennek a tudatában a legmélyebb és legigazibb humanizmus elve által vezérelve a Szovjetunió, az összes szoc'ahsta országok, nem az erőpolitikát, hanem a béke biztosítását tartják főcéluknak. Bátran állíthatjuk, hogy a béke fenntartásáért folyó küzdelemben az első szocialista világhatalom a béke záloga. John Reed amerikai .újságíró, a Nagy Október* Forradalom döntő jelentőségű első napjairól nagyszerű és igen meggyőző riportkönyvet *rt> melynek a Tíz nap, mely megrengette a világot címet adta. A világ valóban megrengett, mert egyhatodán felszámolták az embertelen kizsákmányolást. Egyszerre véget vetettek e9y olyan több évszázados rendnek, ahol csak a kiváltságosak élvezhették a többség munkájának gyümölcseit. Igen kifejező ennek az alapvető ténynek a jellemzésében Hruscsov elvtárs nyilatkozata az amerikai televízióban, ahol többek között ezeket mondotta: „Az emberek mindig keresték a társadalmi berendezkedés jobb formáit annak érdekében, hogy ne uralkodhasson az embernek ember általi kizsákmányolása. Hálásak vagyunk Marxnak, En9elsr>ek, Leninnek, akik ehhez a társadalomhoz vezető utat felfedték és mi erre az útra léptünk, majd mi utánunk Európa és Ázsia számos nemzete.“ Az Elbától a Csendes-óceánig egy milliárd emoer építi az új világot. Olyan munka ez, amely nem kis feladatokat ró mindenkire. Küzdelmes idők ezek, amikor senki sem állíthatja még, hogy már mindent elértünk és hogy már mindenünk megvan a dolgok legideá- lisabban vett értelemben. És mégis, nagyszerű ez a kor, melyben élünk,- nagyszerűek azok a távlatok, melyeknek elérése e kor nemzedékeinek feladata. S ezen az úton biztos fényként világít rra is Nagy Október kiolthatatlan lángja. (str.) S míg vakmerő Kolumbusz útnak indul, s céljától semmi el nem téríti, A Szent Hivatal gyilkos dühe tombol: tüstént torkon ragadja azt, aki az égboltot körzővel méri ki s éjjelente a világűrt lesi. És amikor a tudós így kiáltott felrázva a kínba kábult világot: „Örüljetek, győzelmet hirdetek: igába fogtam a természetet’." — az örömhírt még be sem végzi tán: „Máglyára vele!" — zúg a Vatikán. * És mikor az üldözött józan ész felragyogott mint fenn a napsugár, barikádot emelt a szenvedés s a nép süvöltött: „Élet vagy halál!" Jött a Francia Forradalom — boldog vajúdva vérző hajnal szülte meg — élt, élt a gyermek: lélegzett, mosolygott, álmélkodva nézték a nemzetek. De új csatára kelt a Szent Szövetség, megölte a mosolygó gyermeket — És jött a tőkés: igájába törte az embert s véle a természetet. Szólt gőgösen: „Enyém a föld s az ég, ember, gépjeim rabszolgája légy!" A szörnyű harcnak hát ez lett a vége Hát újra rabszíj és szelíd alázat lesz a népek dísze? Te tiszta béke, hol vagy? A szolgahad hiába lázadt? Békét megint a zsarnokok diktálnak?. Még úr az úr s a nép meg: újra szolga? Elfojtott láng füstjében fuldokolva hányta le ámulatra-nyílt szemét a dicső tizenkilencedik század. Ez a század hizlalta meg a tökét, aranykort hirdettek a gyárosok, csakugyan ők aranykorukat élték — de már serdült a szűk külvárosok rongyai közt a forradalmi osztály: arcára szikra szisszen és korom száll, de nyomortanyákon s munkapadoknál Marx, a szabadító, a mester ott áll 5 tanítványa, a munkás, tudja most már: míg vasat önt, míg kalapácsot forgat, a történelem kazánjai forrnak s a munkás izzó vágya és vasökle szab új irányt s ad értelmet a kornak. * így izmosodtak a szennyben s a bajban s eggyéforrtak a hajszolt proletárok. Huszadik század. Gyilkos zűrzavarban hullák hevernek, varjak hada károg, hörgés, üvöltés fészkel a torokban, csörög a pénz s a fegyver: akna robban — Oly tiszta fejet s vaskezet ki látott, ki rendbe szedné e széthullt világot? Cestmír KAFKA rajzai KÉPES GÉZA: ß enin Éjfélkor még csak egy madárka szól, szürkületkor egész sereg dalol; Hajnalban már csattog a rét s az erdő: fényben úszik a föld, a lomb, a felhő. * Az ősember barlangjában kuporgott s halálra rémült, ha mordult az ég: Vért izzadott, míg leste az égboltot s villámokban imádta istenét. Később, ha fényre szomjazott az ember, kövér gyertyák között szelíd tekintet rebbent reá: a sápadt arcú isten felhők fölé, a túlvilágra intett. * De nem nyugszik meg ily könnyen az ész, keresi okát a bajnak s a kínnak: az égi út felhőkbe, ködbe vész, — az ember konokul a földre néz s az ajkak keresíí panaszra nyílnak: „Míg egyesek csak isznak és zabáinak a túlvilág dicséretére készen, addig a küzdő milliók hadának nem jut még elegendő fagyökér sem!" A szegénynek nincs pillanat nyugalma, 'érzi: a hámból pemsoká kidől. ’Sárkunyhójába bújik: benn a szalma lángol, — a szemét füst véresre marja, csak ül, mellé húzódik néma barma — vágya a rozzant viskóból kitör: remeg, pedig már nem fél senkitől! Fényes lovagok szállnak lóra, — hajrá! Hajójukon ragyog a csalfa dísz. A könnyű szél bozontos, vad viharrá dagad: tajtékzik, bőg, üvölt a víz. A szent sírért dúlnak a harcok, — úgy ám, de ez a sír kincseket osztogat: s szent lovaghad szabadító útján gyilkol, pusztít, harácsol, fosztogat. Aranyzsák húzza a vitézek vállát, Kelet s Nyugat között az áru jön-megy. Kalózokat röpítnek büszke gályák, az evezőknél rabok háta görnyed. Lesed: a tenger felszálló ködén át kereszt, vagy tán félhold libeg feléd? Mit számít az, bolond! Azt kérdjed inkább: mennyi kincset rejt a hajófenék?
