Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-09-22 / 38. szám
Irta: SZŐKE JÖZSEF AZ ÓRSZOBÁN Negyvenéves a Nemzeti Színház — Felismeri? — Igen. Együtt szálltak le a vonatról. A nyomozótiszt most a bevezetett férfihez fordult. Szavai keményen, határozottan pattogtak a szobában. — Elismeri, hogy .., — Igen. — Mondjon el mindent, őszinte vallomása csak könnyíthet helyzetén. A harminc év körüli férfi riadt tekintete végigfutott a nyomozótiszten. Pupillája kitágult, vérte- !en ajka megremegett a félelemtől. Minden hiába. Feje a mellére hullott és lassan, színtelen hangon beszélni kezdett. — Vlaszta Novotnát egy éve ismertem meg Csehországban, Sokolovóban. Azelőtt sohasem láttam. — Hogy került oda? — Ott dolgoztam és akkor nem tudtam hazautazni, mert... — Mert? — Mert előző nap elittam a fizetésem. Ürez kézzel nem mehettem haza vasárnapra. Ott maradtam, hogy néhány nap alatt túlórával összekapjak pár koronát a bányában. Tudtam, hogy a feleségem és a gyerekek várnak, de nem tehettem mást. Pénzt kellett keresnem. Szombat volt. Késő estig dolgoztam. Barátaim hazamentek. A szobám hideg volt. Nagyon egyedül éreztem magamat. Idegesen forgolódtam az ágyon, húzott minden az emberek közé. Felugrottam és elindultam. — Hová ment? — Le. Csak egy sört akartam inni. Gondoltam, könnyebben elalszom tőle. A pultnál álltam meg. Ott szürcsöltem a sört és némán nézelődtem. Egy dülöngélő ember jött oda. A nevenap- ját ünnepelte, nekem is rendelt egy féldecit. Visszarendeltem. Ittunk. Nem tudtam megállni, hogy ne igyák. Körülöttünk kacagó párok siklottak a parketten. Csupasz lábak, álarcos nők, lihegő testek forogtak, illegtek, hajlongtak. Bámultam az ötletes jelmezeket, fura öltönyöket. Én ilyet még sose láttam. Olyan volt, mint a mese, és a táncolok elvarázsolt emberek. Alig vettem észre, hogy kevés a férfi, hogy itt-ott lányok táncolnak egymással. — Szabad lesz? — riasztott fel egy hang. Egy cigánynak öltözött lány állt előttem. — Q volt? — Igen. Arcát fátyol takarta, csupasz karja fehéren villogott, kendője alól dús fekete haj borult a vállára. Táncolni kezdtünk. A fiatal test lázba hozott. Mindent elfelejtettem. Forogtunk. Összefolyt előttem minden. Megbotlottunk egy székben. Ö kacagva rám dóit. Nevettem én is. Belém karolt és kihívott az udvarra. Kint hideg volt, fújt a szél. Megborzongott, magamhoz húztam. Nem tiltakozott. A szeme izzott, remegett egész teste. Levettem arcáról a fátyolt, az ajkát kerestem. Erős karjával átfont, ujjai a hajamba túrtak. Szinte beleremegtünk az ölelésbe. Már nem beszéltünk. Húztuk, vontuk egymáshoz testünket... — Ne részletezze. Mi történt azután? — A szobámba vittem. Amikor beléptünk, megriadtam. A köd kezdett tisztulni agyamról. Talán a feleségemre gondoltam. Nem tudom, ö nevetett, kacagott. Egy-kettőre rendet teremtett. Én álltam és néztem ... Hirtelen ó is elkomorodott. Mintha megérezte volna tétovázásomat. — Ugye nős? Mondja meg, én elmegyek. — Nem, nem! — tiltakoztam riadtan. Féltem, hogy eloszlik az öröm, elmegy ez a tündéri nő és én egyedül maradok. Ott maradt... Amikor a férfi idáig jutott vallomásában, felsóhajtott. Görnyedt alakja összeroskadt, ideges ujjai kopaszodó koponyáján táncoltak. Olyan volt, mint egy szürke rongycsomó. A szobára nyomasztó csend telepedett. — Gyújtson rá egy cigarettára — t -te meg a hallgatást a tiszt. Az ember mohón nyúlt a felkínált cigaretta után, meggyújtotta és mélyet szippantott. A szoba felmelegedett az apró zajoktól. — A felesége nem tudott meg semmit ? — Nem, nem tudott semmit. A pénzt mindig rendesen hazavittem. — És Novotná? — Vlasztával utána sokszor találkoztam. Együtt jártunk szórakozni, mulatni, míg azután egyszer megmondta, hogy gyereke lesz. Tőlem. Megijedtem. Szabadulni akartam. Nem tudtam. Szerettem. Vágytam gyerekes huncutságát, szemének tekintetét, minden porcikáját. Hogy tudott kacagni, csintalanul susogni! Olyan volt, mint egy gondtalan gyermek; boldog és csacsogó! Apasztott a félelem. Mi lesz, ha megtudja a feleségem! Már magam se tudtam, miben reménykedtem. Nem tudom. Hagytam, hogy suhanjon az idő. Egyre idegesebb lettem. Vallomást nem tudtam tenni. Kért, hogy vegyem él, ha szeretem. Könyör- gött, hogy ne tegyem szerencsétlenné. ígértem, megnyugodott. — Miért nem vallotta meg, hogy nős? — Mert, mert.., — Gyáva volt! — Szerettem .., — Folytassa! — Jött a karácsony. Haza akartam menni a családomhoz. Ö kért, hogy maradjak vele ezen a szép ünnepen. Nem tehettem, otthon vártak. Sírt, rimánkodott. Elvesztettem türelmemet, elöntött a méreg, megütöttem. Elfutott tőlem, aztán többé nem mutatkozott. Amikor vonatra ültem, már egészen elfelejtettem. Ö utánam lopakodott, és amikor a vonat elindult, odajött hozzám, velem akart utazni. Tiltakoztam, sírni kezdett. Körülöttem az emberek kezdtek felfigyelni. Féltem, hogy kitör a botrány, hogy valami szégyenletes történik. Beleegyeztem hát, hogy velem jöjjön. Egész úton nem beszéltünk. Kilátástalannak, sötétnek láttam mindent. Ragaszkodtam családomhoz, gyermekeimhez, ő meg csak bújt hozzám, simult a karomhoz, hogy kiengeszteljen. Szeme olyan könyörgően nézett, hogy ha rátekintettem, el kellett fordítani az arcomat. Nem bírtam rossz lenni hozzá, pedig akkor már elhatároztam, hogy megölöm. Késő este volt, amikor megérkeztünk. Az apró állomáson csak ketten szálltunk le a vonatról. Felhajtottam a galléromat, nehogy megismerjenek. Az állomás teljesen üres volt. És mégis. Amikor az őr mellett elmentem, rám tekintett, és hirtelen zavaromban köszöntem neki. — így volt — kérdezte a nyomozótiszt az őr felé fordulva. — Igen — bólintott az hangtalanul. — Folytassa! — Keresztülmentünk a falun, a réten át a folyó felé. Nem találkoztunk senkivel. Nagy volt a hó, és végtelen csend borult mindenre. Még a kutyák se ugattak. Mintha meghalt volna a világ. Én mentem elöl. Hátra se néztem. Mintha a világból akartam volna kigyalogolni. Alig bírt követni. Csak gyors lihegését hallottam. Az egyik ároknál megcsúszott. Amikor felsegítettem, görcsösen megragadta a kezemet. — Jozsól Istenem, hová viszel? — Haza. Haza viszlek, Vlaszta. — El akartam fordulni, mert ha a szemét láttam, elhagyott minden erőm. De ő nem engedett. — Ugye szeretsz még Jozs- kóm? — nyögte felém megcsuk- 16 hangon. Kirántottam kezéből a karomat és ismét elindultam. Lassan jött utánam, zokogott. Már egész közel voltunk a folyóhoz, oda akartam belökni. Hátraszóltam: — Menj előre! — Hová? Hová küldesz? — zokogta. — A pokolba! — hörögtem és kihúztam a késemet. Sikoltott. Előttem elborult minden, a kezem lesújtott. Térdre rogyott és fuldokolva könyörgött életéért. Nem bírtam nézni rémülten parázsló szemét. Végeznem kellett vele. Megragadtam a torkát és . . Ez történt. De én ... A nyomozótiszt kezéből kihullt a ceruza és élesen koppant az asztal üvegén. — Gazember! — sziszegte a vasúti őr. A férfi riadtan emelte rá a szemét, aztán zokogva az asztalra borult. Az ajtóban egyenruhás rendőr jelentkezett. — A foglyot elvezetni! — hangzott a kemény parancs. A fogoly összerezzent, azután tétova, csoszogó léptekkel elindult az ajtó felé. FODOR JÖZSEF: ■Qlőre. . . Előre csak, bátran, keményen És most már tudd, hogy mit csinálsz, Túl még hiún, öröm-reményen, S ha hinnéd, hogy egyedül állsz, Fönn az ég és körül a tenger, A roppant tág, terjedt világ; Fenn az örök és lenn az ember, Bús és vidám komédiák. S már könnyűt, semmit ne remélj te, Magadnak kedvest ne akarj, Csak a tettnek, a szónak élj te, Emelni jót, s hol~ kél a jaj. Amit elértél, eddig értél Vedd és nézz többre ezután; Szép a kedv: de jobb, ha elégnél Magadon túltevö csatán. Fáj. a szíved? erre ne érj rá, Örülsz? óh sok a rettenet; Merevülj, íz, szív, ín acéllá, Kicsin túl vesd a szemedet. Vert az élet, lágy, füllt korongot, Hajlítottak a vak napok, Csillag alatt téved bolyongott — Most nézd csak azt, mi fönn ragyog. Egyébre lestél: elmerült mind, Kart kerestél: mint köd hajolt; Szívedbe szívj vágyat, derűt, kínt, Magadban, mint a nap s a hold. Vitt az élet és szerte oldott, Futottál árny és gőz után; Szent gőg — jobbért — s út, egybe-tartott, Te légy már istenem, csudám. Szerelmes szóm: szét ott a fákon, Mely a csillagok közt susog; Irigyeltjeim: e világon Túl, ti örök hatalmasok; Költők, s példák a nagy Vitában, Ha véres és ha vértelen; Hogy megfussam, csak tarts ki lábam, És vigy te, tiszta Értelem. A bratislavai szlovák Nemzeti Színház most induló színházi évadjával történetének negyvenedik évébe lépett. E rendkívül jelentős évforduló kapcsán mondjuk el, hogy hazánkban a színjátszás nagy népszerűségnek örvend. A kapitalista rendszerrel szemben jelentősen emelkedett a színházlátogatók száma. Míg 1937-ben Szlovákia három színházában, a három színház hatszáz előadásán 300 ezer nézőt tartottak nyilván, addig 1957-ben tizennégy színház 4975 előadásán 2110 000 nézőt jegyeztek be a színházlátogatók jegyzékébe. Az öszB. Országhová Olga az Éjjeli menedékhely szehasonlítást szolcímű darab egyik jelenetében. gáló két adat félreérthetetlenül azt mutatja, hogy a színjátszás és a színházlátogatás felvirágzása a felszabadulást követő esztendőkben következett be nálunk. A Nemzeti Színház az utóbbi évtizedben olyan nagyszerű operákat játszott, mint az Eladott menyasszony, Dalibor, Já- nosik, Eugen Anyegin, Tosca, Rózsalovag, Traviata és Bég Ba- jazid. Amint ismeretes, a Hviezdoslav Színház 1955-ben kezdett működni és a következő darabokkal nyerte el a közönség tetszését: Herodes és Herodeas, Vérbíróság, Sírva vigadunk. Optimista tragédia, Fehér kór, Galilei, Rómeó és Júlia és Machbeth. Fontos megemlíteni, hogy fővárosunk prózai színházában ott csillogtatják művészetüket azok a kiváló színészek is, akik 40 évnek előtte a Szlovák Nemzeti Színház bölcsőjét ringatták: B. Országhová Olga államdíjas érdemes művész, Borodác Ján és Bagar Ondrej nemzeti művész. De Budsky József államdí- jas rendező, Poniöanová Betka, Bancíková Mária és Meliőková Hana érdemes művészek is a színház legrégibb tagjai közé tartoznak. A Szlovák Nemzeti Színház 40 éves jubileumára nagyszabású előkészületek folynak, amely iránt országszerte nagy az érdeklődés. WITTENBERG JÖZSEF Tóparton A víztükör fölé halk füzek hajlanak. Árnyak libbennek és suhannak hallgatag. Napfény zuhog belé; hold, csillag ránevet s visszatükrözi a gyöngyfényü felleget. Akár kéken mereng, vagy csillog szelíden, viruló partjain elcsitul a szívem. TOMI VINCE T élek nélküli az a színész, aki a maga énjéből, a maga benső melegségéből nem tudja segíteni a szerzőt, az írót, akinek igazát a színpadra kell vinnie. A színész lelke estéről-estére különféleképpen formálódik át, sok örömön, fájdalmon megy keresztül, mert éreznie kell, ami egyike a legmagaszto- sabb lelki események forrásának. Az érzés, annak tisztasága juttatja el a színészt alakjai igazságához. Ha nem érez, léleknélküli mesterember. De ha érez: művész. Persze, az ilyen erős lelki munka nyomokat hagy a színész lelkében; fáradságot, elégedettséget, de sokszor bizony elégedetlenséget is. Ennek ellenére kötelessége a lelkét csiszolni, fényesíteni sok-sok tanulással és elsősorban emberi érzéseink fejlesztésével, kötelességteljesítéssel a sző szépsége és az érzések őszintesége érdekében. A lélek: alkotó erő. A lélek: tehetség. Ennélfogva felül kell emelkednünk az emberi cselekedeteken, nem kell azokat sem kinevetni, sem meggyászolni, sem. megvetni — hanem: megérteni. S ha ehhez járul az ész nyugalmas, tisztán ítélő képessége, akkor lehetünk csak igazán művészek. Mert a lélek, a szív, az ésszel halad. Vad zseniként csak az ösztön halad előre. adatunknak: a szocialista építésnek, az új ember nevelésének egyik eszköze és fegyvere. Gyarapítja a nézők ismereteit, meggyűlölteti velük az ellenséget, helyes cselekedetek felé indítja érzéseiket, gondolataikat, akaratukat. Szórakoztatja, neveli és lelkesíti az embereket. Örömöt szerez és erőt ad nekik. Alakítja magatartásukat, szépíti életüket, segíti munkájukat és fejlődésüket. így szolgálja a színművész az építés ügyét. Az ügy, melynek harcosa: a kultúrforradalom betetőzése. A színész is katona, akinek — mint tudjuk — engedelmeskednie kell, harcolnia kell Nekünk tudatosan kell játszani. Tudnunk kell mit, miért cselekszünk vagy mondunk a színpadon. Mert színészi munkánknak célja van. Azzal feladatot teljesítünk. — Nagy feladatot. A színművészet ugyanis a valóság megismerésének és megváltoztatásának, mások és önmagunk nevelésének, a helyesen választott legfőbb felaz igaz ügyért, a népek boldogabb jövőjéért. A sok öröm, melyet hivatásunk, pályánk ad, mély felelősségérzetet követel tőlünk. Mi is a dolgozó népet szolgáljuk. Csak más fegyverekkel: a művészet, a szó, az emberábrázolás nemes fegyverével. És ezt a fegyvert állandóan tisztítanunk kell, állandóan üzemképes állapotban kell tartanunk, mert a harc folyik. A kultűr- forradalom harca a giccs, a polgári nézetek, a hibák és a haladás erői ellen. És ebben a harcban a színésznek, a művésznek élen kell járnia. Hűnek kell lennie a névhez, melyet visel: színész. Igen, ifjú barátaim, a művész öröme és felelőssége nagy. Rendkívül sok öröm és rendkívül nagy felelősség. Egy költő versének néhány- sora a mi hitvallásunk: Apostolok vagyunk Az erkölcs mezején, Apostoli szavunk Téged kiált: erény! Mi szép, mi szép, mi szép A mi feladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De amit színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt, Ami föladatunk: Akkor gyalázat ránk: Színészek nem vagyunk! Ez a költő fiatal korában maga is színész volt. Neve: Petőfi Sándor. Az ő színészdalának ütemére lépünk mi ma: szlovákiai magyar színészek. Vége
