Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-10 / 6. szám

3. Lerltt róla, hogy boldog. Ügyesen átsiklott az állomás előcsarnokában kiabáló, tolon­gó, kirándulók tömegén. Jegyét átnyújtotta a vasutasnak, és jelentőségteljesen hunyorított. — Kassára a vonat? ... — Első vágány — válaszolt az unottképü vasutas. A reggeli homály összekeve­redett a mozdonyok füstjével, és a nap első sugarait vissza­verték a tető kormos üvegei. A peron is tele volt kirándu­lókkal. Az ember boldogtalanul tekintgetett maga köré, aztán megszólított egy rövidnadrágos suhancot. — Üol vannak kérem a hely­jegyes kocsik? A suhanc húzogatta a vállát. — Nem tudhatok mindent. Ez itt mind foglalt. Menjen a ka­lauz után. •> A kalauz előre küldte és ő ment, míg el nem tűnt a moz­donyok füstjével keveredő ho­mályban. Végre megtalálta a H-jelzésű kupét. Vigyázva fél­rehúzta az ajtót, köszönt és az ülések fölötti számokat nézte. Az övé ott volt az ablaknál. — Ez helyjegyes kocsi — mondta jelentőségteljesen egy nő, aki az ablaknál lévő szabad hely mellett ült. Kezén kihívóan nagy zöldkövű gyűrű csillogott. — Van helyjegyem — mondta büszkén az ember és a csomag­tartóba helyezte kopott papir- bőröndjét. Csendesen leült. A nő félrehúzódott és végig­mérte gyűrött, sötétkék ruhá­ját. Talán azóta se volt vasalva, hogy megvette. Tekintete összeakadt a szem- benülő manchesterkabátos fia­talember tekintetével és mo­solygott. Az visszahunyorított. Az utolsó két helyet egy anya foglalta el matrózruhás gyer­mekével. A kofferból egy ska­tulyát vett ki és a gyerek játé­kokat szedett elő belőle. A ku­péba egy szőkehajú lány nézett be ártatlan tekintettel. — Kérem szépen, nincs itt véletlenül a 30-as szám?... — Talán itt lesz — mondta az anya és pakolni kezdte a já­tékokat a dobozba, — Ha gali- báz a gyerek, a térdemre ve­szem. — Hagyhatja, asszonyom —’ mondta sipító hangon egy kö­vér úr és szuszogva felállt. — Ha a vonat elindul, én úgyis átmegyek az étkezőkocsiba. — Sok jó ember kis helyen elfér. Nincs igazam, kisasszony­ka? — kérdezte az ember. A lány elpirult és lesütötte a szemét. Felakasztotta a bal­lonkabátját a manchesterkabá­tos férfi mellé és leült a gyerek helyére. A gyűröttruhájú em­bernek valami az eszébe jutott. Kiment a kupéból. — Visszatalál? — kérdezte a gyűrűs hölgy és felhúzta az orrát. A manchesterkabátos férfi a lányhoz fordult: — Messzire utazik, kisasz- szony ? — Poprádra — válaszolt a lány — megyek haza a szün­időre. — Akkor jó darabig együtt megyünk. Én Zsolnára megyek. Szolgálatilag. Legalább gyor­sabban elszalad az idő. A rekedt hangszóró indulást jelzett. A perronon valaki ve­szekedve kiabált. — Minek adnak jegyet, ha még állóhely sincs, mindent el­lepnek a kirándulók. A kopottruhájú ember visz- szatért. Vagy tíz karéj rendet­lenül becsomagolt kenyeret és száraz szalámit hozott. — Vegyen — kínálta a man­chesterkabátos férfit. Semmi jobbat nem kaptam. Hogy még nincs itt a nyitás ideje! — Köszönöm, reggeliztem, — az ember zavarba jött — ko­molyan ... elvtárs, ha nem reg­geliztem volna, elfogadnám. — Minek csinál fölösleges kiadásokat - mondta szemre­hányóan a gyűrűs hölgy — ma senki sem jut könnyen a pénz­hez. Rápillantott az ember le­vert kezére, piszkos körmére és ingerülten válaszolt neki: — Hagyjon békén, miért kéne elfogadnom? — Hagyjon békén! Miért ké­ne... Mind visszautasították. Az öreg, aki az ajtónál szunyókált, pislogott, és hogy mindenkivel jóbamaradjon, a rossz gyomrá­ra hivatkozott. Az ember elszo­morodott. Felhajtotta az asztal­kát, és ráhelyezte a kenyeret a szalámival. — Gondoltam, hogy elfogad­ják... ✓ 2. — Karol a nevem, — mondta a manchesterkabátos férfi a diáklánynak, — ha boldoggá akar tenni, nevezzen maga is Karolnak. — Hiszen még nem is ismer­jük egymást, — húzódozott a lány — ma látom először. Le­het, hogy többször nem is ta­lálkozunk ebben az életben. — Miért ne találkoznánk? A szünidőben úgyis eljön Prá­gába. ^o nem? — Már augusztusban — mondta a diáklány zavartan. Ügy látszott, hogy nem tudja, helyesen viselkedik-e. De azért a Karol tetszett neki. — Au­gusztusban lesz gyakorlatunk... A gyűrűs hölgy gúnyosan bíz­tatta a lányt. — Hívja csak Karolnak, kis­asszonyka. Ha az úr úgy kí­vánja. — Irígyli — súgta Karol a diáklány fülébe és közelebb hú­zódott hozzá. Az idegenkedő mosolyra húzta az ajkát, de nem húzódott arrébb. Karol az ujjával megérintette a kezét. — Már régen nem voltam otthon. Húsvét óta ... - szólalt meg a gyűröttruhájú ember. Igyekezett bekapcsolódni a be­szélgetésbe. Karóihoz fordult: — Maga gyakran utazik? Karol nem válaszolt. Tovább sugdolődzott a lánnyal. Az öreg szunyókált a sarokban. Feje nevetségesen előrehajolt, és bólogatott a kerekek zökkenői­re. Az ajtóban ugrándozott a matrózruhás gyerek, és egy folyosón álló tizedes derék­szíját fogdosta: — Én is kapitány leszek! Igaz-e anyu? A tizedes csendesen cigaret­tázott. A gyerek a piszkos vö­rös bőrülésbe fogódzkodva az ablak felé tolakodott. Ott futot­tak előtte a fák, a villanyoszlo­pok és egy falu szétszórt házai. A diáklány fészkelődött. Karol szorongatta a kezét. Az anya felháborodva nézte a lányt. — Ezek aztán a viszonyok — jegyezte meg gúnyosan a gyű­rűs hölgy. Karol zavartan elő­rehajolt, mintha semmi sem történt volna és feltette sötét napszemüvegét. — Mi történt? — kérdezte az anya. — Semmi — felelte a piruló diáklány és megigazította a ró­zsaszín-fehér pettyes blúzát. — Semmi sem történt... A gyűrűs hölgy szemében diadalmas fény gyúlt. — Maga nem látta? — Mit láttam volna? — Törődjön a maga dolgával! — vágott közbe Karol, aztán az ablaknál ülő gyűröttruhájú em­ber felé fordult. — Prágából utazik? — Nem — válaszolt az ember előzékenyen. Örült, hogy Karol érdeklődik felőle. — Pribram- ból. Ott vagyok brigádon ... Két évre aláírtam. — Ott biztosan jól keres — mondta könnyedén Karol. — Néha elég jól. Ha kifogjuk és ha gazdag érre bukkanunk a bányában, a hat ezret is meg­keresem havonta. — Mégiscsak jó valakinek — mondta a gyűrűs hölgy — má­sok ezer koronáért gürcölnek. — Nem látszik valami nagyon jóindulatúnak — dörzsölte a hölgy orra alá Karol. — Jól keresünk — folytatta az ember, s ebben a pillanatban úgy festett, mintha szégyelné, hogy annyit keres. — Dehát nincs ott a feleségem és a gye­rekek. Ha az ember két helyen él, az élet többe kerül... És aztán minden hónapban nem találunk jó eret a bányában sem, — várta, hogy még kér­deznek tőle valamit, de nem szólt senki. A nap erősen rátü- zött és örült, hogy szemben ü! a menetiránnyal, mert a szellő legalább egy kicsit lehűti. Karol szemüvege úgy fénylett, mint az ajtó nikkelezett kilincse. Nem látott a szemébe és ezért csak borostás arcát nézte. A diáklány unottan lapozott vala­milyen könyvben. Az ember csendesen folytatta. — Nem megyek még szabad­ságra. Csak eltávozást kaptam — beszédbe akart elegyedni valakivel. - A szabadságomat 'csak akkor veszem ki, ha ka­szálni kell. Most keresztelőbe megyek. Lányom született. — Biztosan örül, — jegyezte meg Karol és felegyenesedett. — Ez az első lányom. Hétfőn született. Az ember örül, ha három fiú után lánya születik. — Lehet — mondta Karol. — Így még jobb, hogy a fiúk már megvannak, habár én. mindjárt az első után lányt szerettem volna. Dehát... Kopott kufferjáből export szilvapálinkát húzott elő, fel­bontotta, ivott belőle, aztán Karol felé nyújtotta. — Igyon belőle az egészségé­re. Hankának fogjuk hívni. A feleségem is Hanka. — Köszönöm, nem iszom, — utasította vissza Karol és ami­kor látta az ember csalódott arcát, mentegetőzve folytatta. — Komolyan nem iszom. Meg­fogadtam. — Legalább egy keveset — kérlelte az ember. — Nálunk így szokás... — Komolyan, nem iszom. Nem ihatok. A gyűrűs hölgy fagyosan köz­bevágott: — Mit kell valakit erőszakol­ni? Az anya azt mondta, hogy az neki erős, a diáklány is vissza­utasította. Az öreg egy pilla­natra átvette az üveget, meg- törölte a száját, ivott, aztán megkínálta a folyosón állő tize­dest is. A tizedes hangosan kortyolgatta, megdicsérte a „szlivovicát“ és hátat fordított a fülkének. Az öreg beburkoló- zott kabátjába. Az ember megnedvesítette cserepes ajkát. Akiknek nem jutott hely, tolongtak a folyo­són. A váiluk fölött valamilyen állomás épülete látszott. Nem tudta, milyen. A felírás nem látszott. Eltakarta a vagonok hosszú fala. Kiment a fülkéből. A vonat mellett gyerek futko­sott a hőségben. Fehér vászon­kabátban sört árult. Valaki rá­kiabált: — Csöpi, Csöpi! — biztosan ismerte. A gyűrűs hölgy letörölte ve­rejtékező homlokát és felléleg­zett. A tizedes sört adogatott be a fülkébe. Valaki az ablakon keresztül nyújtogatta neki. A matrózruhás gyerek erővel ki akarta kapni anyja kezéből a papírpoharat és sírva ismé­telgette: — Én is akarok sört, mama. Én is ... A gyűrűs hölgy szuszogva ivott. Festett ajkán ott maradt a fehér hab. Hirtelen megkér­dezte: — Kitől van? — Attól az elvtárstól... aki — mondta a tizedes. A gyerek szomjas volt. Sírva kérdezte: — Nekem miért nem adnak? — Sör már nincs! — kiáltotta a tizedes — de az az elvtárs még hoz valamit. Karol egyik kezében üres söröspohár, a másikban limoná­dé volt. Kínálta a diáklányt. Az értetlenül nézett rá és bizony­talanul hebegte: — Nem vagyok szomjas. — Ha a kisasszonynak nem kell — jelentkezett az anya — a gyereknek ... Mégis sört nem adhatok neki. Karol összeráncolta a homlo­két és odanyomta a gyerek ke­zébe a poharat. A gyűrűs hölgy pénzt kínált: — Hogy jövők én ahhoz? Idegen embertől... — Miért akarja úgy szórni a pénzt? Hiszen csak ezret ke­res — vágott közbe gúnyosan Karol. A gyűrűs kéz zavartan visz- szahüzódott. — Ha magának nem tetszik, nem kellett volna elfogadnia. A gyűröttruhájű ember za­vartan hunyorgott és összeku­porodott az ülésen. Nem szólt semmit. Karol odanyomta vállát a diáklányhoz, de az fel sem nézett a könyvből. Karol fürké­sző szeme odatapadt a lány válla fölött a könyv betűire és kíváncsian kérdezte: — Ha nem haragszik a kis­asszony, mit olvas? — Maupassant-tól a Gömbö­cöt. — Nagyon szép mű. — mond­ta Karol. Aztán pár pillanat múlva gondolkozva hozzátette: — Tényleg nagyon szép. Le­galábbis nekem nagyon tetszett. Amikor olvastam. Régen ... — Olvasott valamit kevésbé régen? — szólt bele a gyűrűs hölgy sértő hangon. A diáklány végre bezárta a könyvet. Karol jelentőségteljesen köhögött — ez arról a bizonyos ... könnyű­vérű nőről szól, akinek az uti- társai megették mindenét? — Igen, — mondta a diáklány — ha az ember olvassa és el­gondolkozik, rájön, hogy jó em­berek nincsenek is a világon. — Azt már nem! — mondta Karol felvilágosító hangon és kihívóan körülnézett. Helyes­lést várt. — Nem hiszem. Kell, hogy jó is legyen. Még nagyon fiatal a kisasszony. Pár év múlva meg­érti... — magabiztosan mo­solygott és igyekezett megfogni a lány kezét. Az felnézett a csomagtartón lapuló kopott pa- pírkufferra és ártatlan arccal mondta: — Szeretném látni, a legjobb embert. Az ablaknál, a sarokban ott ült az ember. Szótlanul hallga­tott. Egyik oldaláról a másikra billent a vonat, futottak a fák és az oszlopok, múlott az idő. A nap sütötte a kenyér mellett lapuló felszeletelt szalámit. Ott. hevert reggel óta, a felhajtott asztalkán, belepte a por, a ko­rom, és az ember sehogy sem tudta megérteni, hogy miért nem kellett senkinek. Hiszen neki úgy ízlett... Fordította: SZŐKE JÓZSEF A „Hárman jöttek az erdőből" című szovjet film főszereplői Szmirnova és Zubkov. Képzőművészeti kis lexikon Michelangelo Buonarotti (1475—1564). Leghíresebbek a vatikáni Sixtíni kápolna menye- zetének freskói. A kápolna bol­tozatát számos mezőre osztotta és erős, drámai hatású festmé­nyekkel díszítette. A remekmű alapgondolata az emberi sors drámájának szemléltetése. Az egyes alakokat és a képek cse­lekményeit a bibliából meríti. Egyik falfestménye az ember teremtését ábrázolja. A mű tu­lajdonképpen éles ellentétben áll a kor keresztény szellemé­vel. Az egyházi festészetben eddig nem találkoztunk még ennyi kétkedéssel. A kápolna homlokzatára fes­tette „Az utolsó ítélet“ című freskót. Szabad térben, ég és föld között hömpölyög a hatal­Michelangelo: Dávid (szobor­részlet) Michelangelo: Adám teremtése más tömeg, az emberiség drá­májának befejező aktusa az Utolsó ítélet felé. Minden egyes alak arca, mozdulata félelmet, borzalmat, kétségbeesést fejez ki. Ezzel a művével távolodik el Michelangelo a legszembetű­nőbben a renaissance szellemé­től. Nyomát sem találjuk esz­tétikai szépségnek és kiegyen­súlyozottságnak, csak az erős drámai hatás és az erő érvé­nyesül. A határtalan, végtelen térségben, az űrben olyan ese­mény játszódik le, amely mind felfogásban, mind tartalom szempontjából már megközelíti a barokk művészet felfogását. Michelangelo a barokk gondo­lat alapvető képviselője. Ró- « mában az ő tervei szerint épült a Capitolium tere, amely három palotájával a barokk térelren­dezés úttörő példája. Michelangelo mint költő is nemzete nagyjai közé tartozik. Szonettjeiben az olasz költészet hagyományos formái új és mély tartalmat nyernek. Johannes R. Becher (1891 - 1958) A költő a haladó német irodalom legkiemelkedőbb képviselője, a NDK kulturális életének jelentős ténye­zője volt. Dal Szeretlek, mert kemény strázsám leszel, Szeretlek, mert jobb küzdővé teszel. Szeretlek, mert gyengéim gyűlölőd, S mindazt, mi bennem sápadt és gyűrött. Szeretlek, mert csak néked sikerül Erőt páncéloznod szívem körül. Szeretlek, mert tőled kapok derűt Mert nevetésed az arcomba süt. Szeretlek, mint a tengert, a napot Mert álom vagy, emlékkel megrakott. Réten patak vagy, friss hullámvető Vad éjszakában csillagostető. Te jöttél vélem, mikor elhagyám A múltam szennyét, s dalra nyílt a szám. Mikor beállottam a sorba, hol A nép „Fel-fel — ti rabjai‘‘-t dalol. Szeretlek, és kell, hogy szeresselek, Mi benem érték, mind Te neveled. Mindaz, mit tettem s vágyok még tehetni Téged szeretett, s téged fog szeretni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom