Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-29 / 26. szám
SZŐKE JÖZSEF: Az asszony vár A mi kis irodalmunkban a pró- n zai müvek a lírával egyenlő fontosságú szerepet töltenek be a szocializmus építésében, az emberi gondolkozás formálásában, megváltozott életünk szépségeinek megmutatásában. Ezért a prózának a lírához hasonlóan sokrétűnek, mélységesen emberinek és művészinek kell lennie. Ez jutott eszembe, mikor Szőke József novellás kötetét olvastam. Az asszony vár, a fiatal csehszlovákiai magyar író első könyve, de nevét már csaknem egy évtizede ismerjük folyóirataink hasábjairól. Annál inkább örülünk, hogy kedves ismerős novelláit, elbeszéléseit most könyv alakban is kézbe vehetjük. A százötven oldalnyi kötet alfája és Omegája a keserű, felejthetetlen emlék, a háború borzalma. Erről szól a címadó novella s ez teszi megrázóvá a „Nyög a föld"-et is. (Az előbbit az Oj Ifjúság olvasói már ismerik. Nemrég közölték folytatásokban.) Kedves, meghitt hangon szól az író az egyszerű falusi emberekről, akiket közelről és belülről ismer. A „Fészket rak a szerelem" egész kis tárháza az író életismeretének. Egy ilyen elbeszélés már nem ígéret: az írót további alkotásra s az olvasót elismerésre kötelezi. Gyermekkori élményeit a be- feléfordülás, a szomorúan bizakodó hang teszi meggyőzővé (Hóvirág, Csizmavásárlás). Izzó gyűlölettel, megvetéssel ír a múlt itt felejtett embereiről, akik erkölcsi fertőjükben azon sírnak, hogy: „Meghalunk, és velünk egy faj pusztul el.“ A kötet olyan írót mutat be, aki tudja, hol a helye, miről kell szólnia s melyik az az út, melyen legbiztosabban jut el az olvasó szívéhez s prózaíróink legjobbjai közé. SZENK SÄNDOB **★★★★★★***•* RÉVÉSZ KATALIN: A papkert A papkert fölött ragyogott a hold, a papkert csöndes, sőt néma volt, a kert hársai komorak, holtak... A falon túl emberek loholtak. Ház áll benn s rajta uhu-madár Ul, hol Hanka a papszolgáló szül, kinek gazdája épp most tart misét: „Földi létünk csak rövid semmiség"... A papkert mögött lebukott a hold, a házban reggel két halott volt. Oltárnál a pap ily imát mondott: „Ő éltünkből elvesz minden gondot"... Cselényi József három i; *» Földem Csipkefa zendül rózsa virágzik jegenye álma: nyírfa komorlik tündöklő fényben harmonikáznak aranyos szekfű a földre omlik Nyár van a dombon nyugszik a béke sírnak a tücskök szól a madárdal fekszem a dombon — láz veri testem fölöttem röpke sirályhad szárnyal. Ezen az édes hazai tájon be rég is jártam kréta-koromban nézem a völgyet: ez itt Beretke s a csoki templom s utána nyomban Lekenye Horka s a másik oldal: Tornaija s ez itt Fanyit alattam nézem a völgyet: a Sajó völgye úszik a tájék szelíd aranyban S dobog az élet ropog a munka kinn a határban dübörgő láz van jönnek a lányok deli legények izzad a homlok az aratásban s a Kistelekben új falu épül valaha szántó ma volt cselédek — juhászok csőszök — két szoba-konyhás lakása s közben zúgnak a gépek Csipkefa zendül rózsa virágzik ezen a tájon be rég is jártam azóta más lett itt is az élet s ahogy így nézlek a forró nyárban szülötte földem fontolva egyre: ez itt az új már ez még a régi érzem szorítja torkom az ing is ideje lenne már kicserélni. Csallóköz virága Szomorú szőke asszony verseim lombos ága, kopár földek szerelme szikkadt rétek virága csititgatod a szivem, foltozod, hogy ne fájjon, szomorú szűz virágok teremnek itt e tájon. Lettél, hogy szép szerelmed valakivel megosszad, elmentél messze innen, ezüst hajam okoztad, Írod, hogy szép az élet ott is, most zöldéi Árva, miért sírsz hát szőke asszony, Csallóköz bús virága. Tavasszal Kalászos himnuszokkal, rónák dicséretével köszöntött ránk e pompás tavasz barátaim. Virágos almafákon lobog a könnyű élet szólnak a füsti fecskék, mereng a gólyahír. Járjuk az erdők mélyét, párolognak a földek, Szerelmesek szavától suttog a fűz a réten. Szántóvetők sürögnek, izmosodnak a lombok s fejünk fölött egy gólya kering a tágas égen. Íme, mondja a költő, megáll a domboldalban, hajával könnyű szellő játszik s az orgona terhe szippant az érces tavaszi illatokból, ujjong benne a május s így szól: dalolni kell. Köszöntsétek az élet. ezerszeres csodáját, dicsérjétek a földek gyümölcs-ígéret ét, örüljetek a rétek virágos szőnyegének s daloljatok, mert íme megújult a világ. A Lotte Weimarban ÍRTA: GA'LIK Szegény családunk egyedüli reménysége és támasza Julcsa volt, az anyakecske. Támasza azért, mert ellátta hattagú családunkat jó zsíros kecsketejjel. Mit is csináltunk volna nélküle, abban a háború utáni szűkös világban. Julcsa valóságos áldás volt. A kecske részére fű akadt bőven mindenütt. Mondhatom, nem volt válogatós, mert ha más nem volt, beérte falevéllel is. Leginkább az árok partján legeltettük. Nem is tudom, miért mondom, hogy legeltettük, amikor testvéreim nem, csak egyedül én. Ugyanis az egyik még túl fiatal volt, az idősebbik pedig túl öreg a kecske legeltetéséhez. Éppen én voltam akurátasan fekvő gallyai közül haragítottuk, ingereltük aztán az amúgy is mérges kecskebakot, botot szúr- kálva feléje. Sokszor már hosszúnak tűnt fel előttünk a várakozás, mert a vásztor reggeli imádság helyett beugrott a kocsmába egy féldecire. Mi pedig, akiket a kecskebak a fára zavart, teljesen eluntuk magunkat. Mindenféleképpen szerettünk volna lekerülni a fáról, de ott volt alattunk a bestia, s ha csak nem akartuk öt megnyergelni, bizony nem volt tanácsos a biztosat a bizonytalannal felcserélni. — Oh, fiaim, gyertek le, ugyan mit féltek attól a nyavalyás kecskétől — szólt a házából kijövő Válik mama, aki sápadt. olyan, akit a kecske odavisz, csontos asszony volt. ahova akar. Ez éppen nem is volt — itt a kezemben a seprő, baj, mert ha olyan helyre húzott majd rendretanítom én azt a beahol jobb volt a fű, hamarább jó- lakott. Ha a gazda meglátta, legfeljebb az anyámat szidta azért, hogy nem tudott a kecske mellé erősebb valakit küldeni, belátván azt, hogy engem a szerencsétlent odavisz Julcsa, ahova neki tetszik. Megállapíthatom, hogy ki tudta választani a legjobb helyeket. Bevallom, már akkor is nagy volt bennem az akarat. Ha Julcsa történetesen valamitől megriadt, el nem engedtem volna a kötélét semmi pénzért, s bizony így az is megtörtént, hogy feltöröltette velem az út porát. De nem engedtem el, csak azért sem. Amikor pedig belátta a kecske, hogy egykönnyen le nem ráz a nyakáról, szinte sajnálattal nézett rám vissza bánatos szemével. Ez ugyan nem mentesítette attól, ami várt rá, amikor a lábamra álltam. Egyszóval sok—sok ilyen kedves percet éltem át mellette. Nem is beszélek arról, amikor a fejés tudományát elsajátíthattam. Megfejtem nem is egyszer, s a bolond úgy állta, mintha a gidája szopta volna. Az apám annál jobban haragudott rá, pedig csak egyszer játszotta el nála a becsületét. Hotyárt — szólt és seprőjével a kecskebak fejére húzott. De nem azért volt ám kecskebak a kecskebak, hogy egy ilyen vékony asszonyságtól megijedjen. — Mész te haszontalan — zu- hogtatta a bak fején a seprőt Válik mama. Az pedig csak leszegte a fejét, mint valami jófajta bika, megfeszítette inait és betaszította az asszonyt a vízbe. Mi pedig áfán annyira ugráltunk Örömünkben, hogy az egyik gally megroppant és két cimborám leesett. Az egyik egyenesen a kecskebak hátára. Az sem volt rest, akkorát ugrott, hogy Jóska, mint valami érett vadkörte pottyant le a hátáról és terült él a földön. Mialatt a kecske Jóskával volt elfoglalva, az asszony igyekezett kimászni a vízből. De magas volt a part s így nehezen ment a kapaszkodás az öregasszonynak. Jóska pedig, amikor már talajt érzett a talpa alatt, neki a szaladásnak. Noha a kecskebak bölcs állat volt. A menekülő ellenséggel nem törődött, nem igyekezett azt kergetni. Minden figyelmét a másikra, a vízben mozgó asszonyra összpontosítotgyan történt, nem tudom, de a ta. Odaállt a part szélére s nem A MA SZELLEMEMBERE KORÁNTSEM elégszik meg nemzeti irodalmának, kultúrájának ismeretével. Legalábbis nálunk, a szocialista rendszerben Így van. Ez már számára szűk, mint kalitka a pelyheskorában rabul ejtett sármánynak, mely amikor elérte nagykorúságát, többet akar: szállni, repülni ismeretlen tájak felé, s ez a vágy emészti, sorvasztja. Ilyen vággyal, mohó kíváncsisággal vettem kezembe Thomas Mann Lotte Weimarban című regényét. Mindjárt el is árulom, hogy miért. Weimarnak, ennek a német városkának a neve, ahol a Faust atyja, a német birodalom, költészet zsenije, szellemóriása élt, mint nagybecsű polgár, miniszter, excellenciás úr, mindig csábított. Goethéről van szó a Lotte Weimarban, a mai szabad szellem egyik legnagyobb őséről. Nem könyvismertetést akarok Imi, nem krl- ' tikát. Csupán néhány szerény gondolatot szeretnék rögzíteni, melyek a könyv olvasása közben és utána felvetődtek bennem. Maga a könyv nem az az úgynevezett szórakoztató, érdekfeszítő mű, hanem szellemes, filozofálgató, egy kissé gondolatfárasztó is, s ugyanakkor gondolatokat keltő is. Mint minden Mann könyv: korfestő, tökéletesen ábrázolt alakokkal. Goethe, a név oly titokzatos. Mindig csodálva olvasom ezt a nevet. Mann egyszerű Goethe- bemutatásából azonban a polgári jólétben élő, önmagát roppant szerető és féltő, a forradalmi érzésektől menekülő zsenit másnak ismertem meg, mint ahogyan azt képzeletemben müvei után megfestettem. Dehát csorbíthat-e ez az ő óriás mivoltán? Nem, mert Goethe mindent az írásért, az igaz munkáért tett, Mint gondolkodó és író, szabad akart lenni. És az is volt. Ezt segítette elő. Weimar, mely nyugalmat, kitűnő lehetőséget, biztonságot nyújtott neki: légkört az egész Goethe-i műhöz. Goethe száműzte ugyan magát a kor politikai mozgalmától, de miért! A műért, a szellemért, a szellem nagyságáért, igazáért, tisztaságáért és sérthetetlenségéért. Íme otthon vagyunk. Eljutottunk ehhez a ponthoz, mely a Goethe-i műből, igazából, szelleméből, humánumából következik intő, kö- meg Goethét: „A sovinizmus a kultúra legalsó szintjén a legerősebb... De van egy fok, ahol egészen eltűnik... ahol az ember a szomszéd népek baját és örömét magáénak érzi. Ez a kultúrfok volt hozzám méltó és én ezt erősítettem magamban..." Mi következik ebből? Valóban alacsony fokon áll ma a kultúra Nyugat-Németországban? Nem, ezt nem állíthatjuk. Ez elhamarkodott summázása lenne a valóságnak. De akkor nincs igaza Goethének? Igaza van. Nem a németek alacsony kultúrájával van baj, hanem az alacsony kultúrájú nyugatnémet vezetőkkel. Ahol hiányzik a kultúra, menthetetlenül hiányzik a humanizmus is. A kultúra, a humánum, az ember: közös és Így egy. Egyik a másik nélkül nem élhet, pusztulásra van ítélve. Ahol meghalt az egyik, meghal a másik. Ez történt Hitlerrel, Göbbelssel, s a náci hóhér-legényekkel. És ez fog történni a mai nyugatnémet neofasisztákkal is, akik a tiszta szellemet, a szellem igazát, nagyságát, a humánumot a sötétséggel, az agyrémmel helyettesítik. Ezzel száműzik Goethét, mert Goethe és a szellem leigázása nem fér egy kalap alá. Ahol a szellem, a kultúra elveszti lét- jogosultságát, agybetegek születnek; az élet gyilkosai, a világ felgyújtói, egy atomőrület pszichéjének előidézői! Am a Goethe-i szellemet legyilkolni nem lehet. A szellem tisztasága, az emberi humánum mindig győzött! A szellemet, kultúrát, embert tiprók, fajgyűlölők tegnap a mélybe zuhantak. Ez vár rájuk ma is. holnap is és holnapután is. TÖRÖK ELEMÉR kecske bekerült a kertbe, ahol apám féltve őrizte büszkeségét, a tizenöt darab körte- és almaoltványt. Julcsa, mint valami szakértő, éppen ezeket húzogatta ki, amikor apám észrevette. Azt hittem, hogy menten agyonüti, vagy ha nem, az orrát biztosan leharapja &z nem volt mesebeli kecske, mérgében, annyira nekidühödött amelyik ért az emberek nyelvén, az oltványok miatt. Hogy mi lett méghozzá magyarul. Ez olyan a vége? Felesleges elmondanom, mjf nekmhödött kecskebak mert újra csak a kecskepásztor 1 ‘ 1 tágított. A szegény asszony akárhányszor megmozdult, oly fenyegető mozdulatot tett fejével a kecskebak, hogy Válik mama jobbnak látta a vízben ülni. Hiába kérte, könyörgött neki. húzta a rövidebbet. Ezekre a verésekre nem emlékszem vissza gyűlölettel, már csak azért sem, mert Julcsa bőven kárpótolt szórakozással. volt, amelyik nem engedett a azonban huszonegyből. Válik mama még sós kenyeret is ígért neki. — Jaj, drága szépségem, eressz Így történt akkor is, amikor a már ki a vízből, rám fagy a rufalu elöljárósága megsokallta a tilosban legelésző kecskék kártevéseit és részükre külön pásztort és legelőt jelölt ki Nekünk gyerekeknek ha. — A világért se merte rossz szóval megsérteni, mert hátha mégis érti a szót a kecske. Min- csak az két pedig rázott a nevetés. Mivel Jóskának különösebb baja nem történt, én is elhatároztam, volt a gondunk, hogy kitereljük a kecskéket a nyájba. Ogy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Már ősz felé hogy leugrom a fáról. Lesz ami járt az idő, amikor a kecskéket kihajtottuk arra az útra, amelyen gyülekezniük kellett, s amelyen a pásztor átvette tőlünk őket. Igaz, nem szám és név szerint, hanem csak úgy egy-két ostorcsapás kíséretében, aztán egybeterelte és hajtotta őket tovább. Az út melett egy keskeny, de elég mély patakocska hideg vize igyekezett a felülcsapott malomkerék hajtására. A patak partján kisebb-nagyobb fák terpeszkedtek. S ha netán a kecskebak megzavart, mert ilyen is volt a nyájban, minden mászótudományunkat összeszedve igyekeztünk lesz.,. Az útkanyarban ekkor jelent meg a nagybajuszú pásztor, csör- dített egyet kettőt az ostorával, indította a nyájat a legelő felé. Csak a kecskebak nem mozdult. Végül is a szarvánál fogva vonszolták el a víztől. Az utolsó pillantása is Válik mamának szólt, mintha mondta volna: — Várj csak, még találkozunk. A késő őszi fürdő intelmiil szolgált Válik mamának, ennek a gyenge asszonynak, hogy egy ilyen dühös kecskebakkal ne kezdjen ki, arra söprőt ne emeltei a fákra. A fák alacsonyabban jen.
