Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-16 / 24. szám
enki ne vegye rossz néven, hogy ezt az egy írásomat MACS JÓZSEF: temetővel kezdem. Temetővel, bizony. Nagy ember nyugszik benne, nevezetesen Dancsó János, a régebbi Gömör és Nógrád vármegyék oláhcigány vajdája. A bejei temetőben helyezték örök nyugalomra a híres és tekintélyes embert, árnyékot vető s nagy melegben hűst árasztó öreg fák alá, amelyeknek szép nagy koronáit négy évszak váltakozó szele ringatja a tornaijai járásban. Tavaly halt meg a vajda, azt mondják, kilencvennégy éves korában. Fényes, pompás temetése volt. Járásiak, kerületiek, helybeliek és szomszédfalusiak búcsúztak a neves cigányvajdától, s fényképészek hada vette kereszttűz alá az udvarra kitett fekete koporsót. A szertartást végző katolikus pap előtt fehér abrosszal leterített asztal állt, s az asztalon csillogó színezüst vajdasági serleg, amely sokáig, egészen haláláig volt az öreg vajda birtokában. Jelenleg a besztercebányai Kerületi Múzeum tulajdona. Nagyon idős lehetett már az a serleg, hiszen úgy örökölték az utódok, mint a királyok a koronát. A vajdaság századokon át szállt utódokról utódokra s a serleg a tisztséggel vándorolt kézből kézbe. Az uralkodás szimbóluma volt a pohár, akárcsak az ezüstgombos, ki- gyófejes mente, amely a bejei temetőben az öreg Dancsóval vész az enyészetbe, Meghalt tavaly Dancsó János, két vármegye oláhcigány vajdája s ma már csak az emlékükben őrzik Bején az emberek, s mondják, hogy olyan zömök, közepes és nagyon erős ember volt. Nagy ápolt bajusza és tisztes szakálla. Az idősebbek szerint valamikor még az Osztrák Magyar Monarchiában négy vérmes ló repült a hintájával, olyan nagy úr volt. Eskette a fiatal oláhcigány párokat, igazságot tett a civakodók közt és törvényeket szabott. Amit kimondott, annak úgy kellett lennie, a szava szent volt. A civilizált s művelt világtól elszigetelten szabott törvényeket a már porladó vajda s ezek a törvények nagyjából a bibliai tízparancsolatra épültek. Kivéve a nyolcadik s nekik legerősebb parancsolatot, amely úgy int: ne lopj! Az úrnak ezt az egy parancsolatát mindenkor semmibe vették. Azt tartották s tartanák még ma is az oláhcigányok, hogy a lopás nem lehet bűn, ha másképpen nem tudnak megélni. Persze a többi törvényt sem tisztelték komolyan; loptak, fosztogattak mindenfelé és gyakran megszegték a hatodik parancsolatot is. Joggal mondhatnák ezek után olvasóim, hogy hát milyen törvényeket szabott akkor a bejei vajda?... Bizony, csak olyanokat, hogy cigánytársadat meg ne lopd, meg ne öld, meg ne gyalázd, a többivel viszont járj el kedved szerint... Természetesen, szokásos leterítő szerszámukat, a borotvát használták maguk közt is, s ilyenkor Losoncról, Rimaszombatból, vagy Feledről a vajdáért üzentek, hogy menjen s tegyen igazságot, teremtsen békét, s ő felszállt nyomban a hintájára és porfelhőt vetett az út utána. Ha aztán az igazságtevésnek nemes ügyét elvégezte, a háborúsko- dók megvendégelték a vajdát; ettek, ittak, mulattak hosszan. Hát ilyen s hasonló dolgokban merült ki a vajda munkája, meg abban, hogy a hatósággal szemben próbálta megvédeni a népét, mert a hatósággal mindig volt valami bajuk; hol öt-tíz tyúk ellopása miatt, hol jóslás, mezei lopás, passzus-hamisítás, OláhclíMoh a Túroc pariján vagy juhok eltulajdonítása miatt. És ki tudná azt pontosan felsorolni, hogy még mi miatt? A temetőben nyugvó Dancsó János talán, ha úgy egy interjú erejéig valaki feltámasztaná ... De hagyjuk őt békében, idáig is csak azért beszéltünk annyit róla, mert a századfordulón ő volt az első letelepedő oláhcigány Bején, a piszkos vizű Túroc patak jobb partján vett egy kis darabka rétet s azóta az életük külön fejezet a falu történetében. Szíves, közlékeny bejeiektől halljuk, hogy a Túroc partja soha azelőtt nem volt az oláhcigányok állandó tartózkodási helye. Vándorkocsikon és szekereken örökké kóboroltak s minden falut megkerestek, minden község határában megálltak s huszonnégy óráig engedélyezetten kódulhattak. illetve ennek ürügyén tyúkokat fogdos- hattak össze a szántó-vető parasztok udvarában. A huszonnégy óra letelte után aztán tovább kellett menniök; más tájra, más határba, más ég alá... Haj, oláhcigány élet. Haj, hetes, hónapos vándorlások. A szekerek derekában visító gyerekek, az üléseken pedig komor, prédára éhes szemek, arcok, és fúj a szél és zuhog az eső és hóbuckák torlaszolják el a fagyos utat, de a lovak kocognak, a lovaknak kocogni kell, mert hajtőik vérében nyugtalanság lobog. Vér és szokás, íme e két őserő hajtotta őket egyre mesz- szebb a Túroc pataktól, amelynek valahol Tiszolc és Rőce közt van eredete. A hatvanéves Sárközi Mária tyúklopó tarisznyája. Szabó Árpád HNB-titkár az özvegy vajdánéval beszélget É s most közeledjünk a tábor felé. Szeszélyes júniuseleji az idő, felhős az ég s csak néha ragyog fel a nap korongja. A patak felett hűs levegő árad távoli s közeli madarak ciripelésével és tavi békák kuruttyolásával terhesen. Innen a hídról pár lépés csak a tábor, s itt a hídon mindjárt meg is kfezdhetnénk egy történetet; mert hídnak, pataknak egyformán van az oláhcigányokkal kapcsolatos eseménye.'De kezdjük talán ezzel a korhadt fahíddal. Mellékes, milyen idő, milyen évszak járja, a juhász tereli át a hídon a nyájat. Az oláhcigány mgg a híd alá rejtőzködve várja a juhok érkezését'. Mikor aztán A telep legfittalabbjai, akik már másképp fognak élni, mint a szüleik. ellepik a hidat a bárányok, felnyúl a cigány és rántja le a legfeketébb barikát magához. Azonban a juhászember szeme, rögtön észreveszi a fekete bárány eltűnését, szalad be az oláhcigányok tanyájára, ahol különben meglepően nagy csend honol, csak egy öreg anyóka ül valahol hátul s attól kérdi mérgesen: — Hol a fekete bárányom? Az öreg anyóka rátámad a juhászra, amiért úgymond még féiredolgában is megzavarja, s a pásztor istentelen nagy haragjában fellöki botjával az anyókát s íme csodák csodája, a hatalmas, fodros, cifra szoknya alól kiugrik a barika. Az kiugrik, a többi pedig vész sorban, mert a pásztor kénytelen volt őrizetlen hagyni a nyájat. Csendőrökért kell telefonáltatnia, úgy tudja csak visszaszerezni a bárányait... És még hány ilyen történetet mesélhetnénk el a hídon állva s a tábort szemlélve. De menjünk be a telepre s nézzük meg őket közelebbről. Négy házból s három vándorkocsiból áll a tábor és harminckét lelket számláló öt családból. A kis vályogházak közt szenny, piszok s azon ülnek az oláhcigányok. Még jóformán be sem léptél udvarukra, s már körülkapnak és úgy bámulnak rád, mint egy világjáróra, mondjuk Hanzelká- ra és Zigmundra a bennszülöttek valahol Afrika ölében. Első ismerkedésre hajlamos partnerünk a telep legöregebb asszonya, a kilencvenhat éves Dancsó Jánosné, az elhunyt vajda második felesége. Olyan karvalyarcú, beesettszemű, csupa ránc asszony a vajda özvegye: fogatlan szájú, élénk nyelvű. Ruhája szétnyíló a mellén s pelyhes, piszkos csípője körül. Tizenhat gyermeket szült, tizenkét lányt és négy fiút s lám máig is jó egészségnek örvend, talán még a százéves kort is megéli. Hát ő fogad elsőként s csak később rajzanak körém a fiatalabbak, két szép fiatalasszony, három fiatalember és vagy nyolc apró gyerek. És a vajda özvegyének első dolga kinyitni a tenyeremet, jósolni a vonalakból. Hadarja aztán a szokásos sületlenségeket, hogy nagy szerencse vár rám s éppen ezért sok az ellenségem is, de én ezeket mind legyőzöm... eddig hadarja el egy szuszra, s itt elakad a szava. Azt mondja nyájasan. — Gyöjjön csak, főnök úr, a bődé mögé! Elmegyek vele a bódé mögé. S ott azzal folytatja, hogy tegyek pénzt a tenyerembe. Beletennék egy papír koronást, de a vén boszorkány nem éri be annyival, nagyobb pénzt követel. Apró nincs több a zsebemben, csak ötven koronás van, s ezt már nehezen teszem a kívánt helyre, előbb szavát adatom a vajdánénak, hogy visszakapom. — Visszakapja, persze... — mondja az asszony s még tenyerembe sem helyeztem az ötvenest, már ki is markolta onnan. Nem is látom azután, Dancsóné azzal vígasztal, hogy leteszi az érdekemben a ke- resztútra, pontosan éjfélkor. Aztán rongycsomóból valamilyen száraz gyökeret vészén elő s azt ketté töreti velem, hogy tegyem el az egyik felét s vigasztalódjak. És még meg is köpköd, hogy annak a szerencsétlen ötvenesnek szerencséje legyen a keresztúton. Én buta fejem! Hagyom magára a ráncos képű, száz hájjal megkent vénasszonyt, s megyek a többiek közé s látom az arcukon a kaján mosolyt, tudnak a vesztésemről. A vajdáné meg leül a porba s szorítja markában a pénzemet s a porból pislog rám, mint egy nagy tollas madár. Körülülik a többiek is és lesik a markában lapuló papírpénzt. Én is lesem. Noha nem az a dolgom, hogy az ötvenes után ejtsek krokodil-könnyeket, hanem hogy utam végére* járjak. De mi is az én utam célja itt az oláhcigány telepen? Nem más, mint szemlét tartani s vizsgálódni, hogy a jelentős kormányintézkedés után néhány hónappal hogyan fest az élet itt a vándorcigány tanyán. U átül az udvarban egy sze” kér s a saroglyához kötve egy lesántult ló, s szanaszét tűzhelyek, amelyek füstjükkel messze elkergetik a Túroc termesztette vérszívó szúnyogokat. És a bódék közt emberek, asz- szonyok, vének és fiatalok. A sánta 16 faránál guggoló ülésben találom Sárközi Máriát, a hatvanéves asszonyt, aki két dologról híres: egyszer, mert egy férjjel le tudta élni az életét, másszor, mert a legügyesebb kezű tyúkfogdosó! Hát most arra próbálom rászedni ezt a rücskös arcú, széles asszonyt, hogy mutassa meg nekem azt a nevezetes lopó tarisznyát, amely ott csüng száz- ráncú szoknyája alatt. No, nem megy könnyen a dolog. A cigányok valamennyien körém sereglenek s elkezdenek jó hangosan cigányul kiabáini, amiből egy mukkot sem értek. De a sok szóbeszédnek mégiscsak az a vége, hogy az asszony enged a kérésnek s felhajtja a szoknyáját ... és még azt is helyénvalónak tartja, hogy csirkével a tarisznya szájában lefényképezzem. Közben szélesen mosolyog s kedvet kap a beszédre. Elárulja, miért nem tudták őket tetten érni a lopásban. A sorozatos sikerek titka is az összefogásban rejlik. Az egyik megfogta a tyúkot s a másiknak tovább adta... így az igazi tolvaj mindig üres kézzel maradt a tettenérők színe előtt! A fogások titkolásának már semmi értelme, annak a világnak örökre vége, mondja Sárközi Mária. És nagyot sóhajt, mert három asszony most is nagyon hiányzik a telepről: Grulyo Arpádné, Sárközi Má- tyásné és Dancsó Jánosné. Egy év, két év fegyházbüntetést kaptak kisebb lopásokért !... Hatvan éves az asszony s vannak még itt néhányan a telepen idősebbek, élen az „anyakirálynő“ Dancsőnéval, a jóssal, s ezeknek egyöntetűen az a véleményük, hogy szabadon vannak „börtönben“. Nem mehetnek, nem kerekedhetnek fel, nem vándorolhatnak a szélrózsa minden irányába, tehát „börtön“ lett nekik a Túroc patak partja. — Pedig nem jó így egy helyen — mondja elgondolkozva Sárközi Mária és egy borús pillantást vet tyúklopó tarisznyájára. — Akkor volt jó, amikor még mehettünk ... Egyik falu végéről a másikra... Egyik vásárból a másikba ... összejöttünk, ettünk, ittunk, daloltunk... a gyerekeink is jól érezték magukat ... A csendőrök, igaz, mindig bántottak, de csak addig fájt az! Íme az öregebbek hangja a Sárközi Mária szájából. Siratják, ami volt s szenvedik, ami már nem lehet. Hosszú tavaszi, nyári és téli estéken mondják egymásnak élményeiket, hosszú vándorlásuk sorát, amely kezdődött Bejével s folytatódott Losonccal, Eperjessel, Miskolc- cal, Mezőkövesddel, Jászberénnyel. Az volt a jó világ, az volt a fenséges élet! Ismétlem, az öregebbek hang- ja-vágyakozása ez s főleg az asszonyoké. A férfiak kezdenek már másképp gondolkozni; okosabban, jőzanabbul. Kivéve ezek közt is Dancsó Kálmánt, az öreg vajda fiát, aki csak nagyon lassan enged a megszokottból, még mindig nem dolgozik sehol, a sánta ló övé az udvaron, a HNB-nek fuvarozgat ezt-azt Zsorba... A többiek ellenben (Grulyo Árpád, Sárközi Matyi és Dancsó János) rendesen dolgoznak. Sárközi Matyi például ezen a napon délutános a tornaijai téglagyárban, így jócskán beszélgethetünk. Fekete, izmos, kedélyes fiatalember, huszonnégy éves. Négy kis göndörhajú gyerek apja, mostani felesége, az a földön guggoló szép barna oláheigányasszony rima- zsaluzsányi s sorrendben a hetedik. Tizennégy éves korától váltja, cserélgeti az asszonyt, mint a kabátját. — Nekem egy lagzim sem volt, én nem ittam a vajda serlegéből — mondja nevetve s a földön ülve, mert az oláhcigányok csak így tudnak beszélgetni. — Szöktettem az asz- szonyt s nem került költségembe. — S szökött mind rendesen? — Egy lépett meg, Kassáról hoztam volna s Rozsnyón elszaladt tőlem az erdőbe ... — Hogyan szabadult az asz- szonyaitól? — Mondtam a páromnak, ha már nem kellett, hogy menjünk a rokonodhoz. Elmentünk s én megléptem. Egy szép oláhcigány asszony kisfiával. M atyi, Matyi! Tizennyolc éves korától dolgozik traktorállomáson, állami birtokon és téglagyárban, bélyegekkel rendesen ellátott szakszervezeti könyvecskéje van, családi pótlékkal együtt kétezerre rúg a keresete, de iszik elég komolyan, fizetéséből ötszázakat elver s részegen durva, részegen bántó, olyankor hajlik az asszonyokkal való csereberére is. Ez a mostani felesége is igazi cigányszépség, vajon meddig állja ki vele? írni, olvasni nem tud, különben elég értelmes fiatalember s barátságos és nyílt. Még dalol is nekem, legkedvesebb nótáját dalolja el megnyerő hangon: „Be van a levelem zárva .. Az asszonyok dúdolva kísérik Matyit, még a legvénebb vajdánénak is ütemesen mozog a szája. Kifényesedik a daltól a fiatalember arca s megkomolyodott külsővel ül előttem, a leikébe azonban nem láthatok bele. Egyet mégis merek állítani, hogy más ez a Matyi, mint az öregebbek, a vándoréletet elvetette és lemondott a lovakkal való seftelésről is. Talán nem igaz a vér. Talán lehet a természetnek parancsolni: különösen akkor, ha hatósági intézmények is segítséget nyújtanak ... Nagy csoportba verődve tás- salgunk a telepen s már nem külön-külün az emberekkel. A Dancső Kálmán házából széket hoznak ki a fiatalasszonyok és leültetnek. A Dancsó-házban villany van s nagy ötlámpás rádió, az antennáját nézegetem, meg a telepeseket, akik úgy körülültek a Túroc partján s hallgatom őket. Magyarul és cigányul, kiabálva és lefojtott hangon mondják, közük gondolataikat, hogy helyes a kormány intézkedése, legalább végérvényesen letelepednek s gyerekeik nem lesznek analfabéták. — Én ősszel a második gyerekemet küldöm iskolába - mondja a napszemüveges, jól öltözött Grulyo Árpád, aki a szemére beteg, trachomája van. — Én is beíratom majd őket - jelenti be Sárközi Matyi. A fiatalabbakból ömlik a szó eképpen, az ő hangjukban cseng a legtisztábban az emberibb s tisztességesebb élet utáni sóvárgás, az öregebbek nem szólnak, hallgatnak szomorúan s elkívánkoznak erről a csúnya bolygóról, amelyen becsületes munkáséletre kényszerítik őket... Csak a fiatalabbak hangjából érezni ki a sürgető türelmetlenséget az egészségesebb, naposabb hajlék után, ahol sok bűn, szenny, piszok után végre rendesebben élhetnék. Sárközi Matyi bevezet a házába, a rúgókon nyugvó vándorkocsijába s feltámad utánam az egész telep. Bizony, hegyén-há- tán a kocsiban minden. A két méter széles és három méter hosszú házikó vékony falaival dideregtető, fogvacogtató tákolmány télen. — A munkát már felvettük, de fedél is kell — mondja Grulyo Árpád. Igaza van, fedél is kell s fedél is lesz. A szándék él néhányuk- ban a fedél után, tehát a tisztább élet után. És a mi rendünk megadja nekik majd a kívánt fedelet... í rásunkat a bejei temetőben 1 nyugvó Dancsó János cigányvajdával kezdtük s vele is kívánjuk befejezni. Mert tegyük csak fel nyíltan a kérdést: mit is hagytál te nekünk örökbe megholt Dancsó János?... Egy szlnezüst serleget és harminckét lelket a Túroc patak partján. A serleget unokák, dédunokák gyönyörűségére a múzeumba helyeztük s nyugodjál békében, az utódaidról sem felejtkezünk el!
