Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-28 / 17. szám

Éjszaka a szállodában

A szálloda ablakain keresztül ** behallatszott a nagyváros zaja. A szobában csend volt. A frissen húzott ágyakon két férfi feküdt: Szem jón Artyemo- vics, a Vorosilov-kolhoz, idős pénztárosa és Mikola, a fiatal kézbesítő. Teherautókon behozták a kolhoz friss zöldségét, a kocsikat hazaküldték, ők maguk pedig a városban maradtak, hogy reggel be vigyék a pénzt a bankba.

Szemjon Artyemovics gondosan megszámolta a pénzt és így oktatta Mikolát: „A pénztárosnak feltétlenül jó pszichológusnak kell lennie. Képzeld csak el, hány emberrel van dolga naponta! Az emberek egy része azért jön hozzám, hogy átvegye becsületesen megdolgozott pénzét, mások pedig azért jönnek, hogy az aktatáskámból vagy a pénztárból lopjanak. Az utóbbi időben a tolvajok már majdnem kihaltak. De vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt még... A mi embereink bizony sokszor ráfizettek ezekre a haszontalanokra. De az én eszemen még sose jártak túl. Nem hiszed? Tudod miért? Mert én mindenkinek a begyébe látok! Mindig tudom, hogy mi a szándéka és mit rejteget a füle mögött. Fiam, az embernek pszichológusnak kell lenni! Ide figyelj! Elmondom, mi történt velem egyszer. Mintha csak ma volna, pedig 1930 júniusában történt. Húszezer rubelt vettem föl a bankban. Kimegyek az utcára és a villamosra várok. Hirtelen egy ismeretlen alak lép hozzám és tüzet kér. Odanyújtom az égő cigarettámat. Látom, hogy a kezén valami nylV vagy sárkányfej van tetoválva. Ránézek a sárkányra és ezt gondolom magamban: „HojUó, barátom, engem ugyan nem-csípsz meg!" És gyorsan beugrottam egy villamosba. Azután kimentem az állomásra, aktatáskámat a térdem közé szorítottam. Körülöttem csak úgy hemzsegett a nép. Sehogy sem tudtam elfelejteni azt a tetovált kezet. Valaki megbökött. „Le szeretnék ülni a padra“, — mondja. Felpillantok és mintha csak kést szúrtak volna a szívembe, — ő volt az...

A szállodaszoba ajtaján kopogtak.

— Ki az? — kérdezte a megriadt pénztáros.

— A szobaasszony — felelte egy női hang.

Mikola kinyitotta az ajtót, a szobaasszony belépett a szobába. Vele együtt egy körülbelül harminc éves, magas, szőke férfi. Kék kabátban, sapka nélkül, a kezében egy kis kofferrel. Köszönt.

— Nem tudjuk másképp elhelyezni a vendéget, csak közös szobában... Itt még van egy szabad ágy — közölte a szoba- asszony. Jóéjszakát mondott és távozott.

— Remek — mondta megelégedetten az ismeretlen és kofferét a földre tette.

— Megfürödhetek? —

— Igen, a folyosón balra van a fürdőszoba. —

— Remek — lelkendezett az ismeretlen.

Letette a kabátját, törülközőt, szappant vett magához. Mikola és az öreg pénztáros azonnal észrevették a kezén a fekete tetoválást.

— A pénztáros önkéntelenül a párnája alá, az aktatáskája felé nyúlt és ijedten megkérdezte:

— Láttad?

— Láttam.

— És nem tűnt fel neked semmi?

— Nem Micsoda?

A pénztáros letörölte izzadt homlokát és jelentőségteljesen behúnyta a szemét.

— Ez a hang .. ezek a szemek! Azok a kígyók a kezén! Mikola nevetni kezdett.

— Miért nevetsz? — szólt rá dühösen a pénztáros.

— A te pszichológiádon — nevetett. - Hiszen másnak is lehet olyan hangja, olyan szeme! —

— Mit tudod te! — És a kofferje. Biztos dupla fedele van.

A pénztáros kiugrott az ágyból, szétnézett, odalopódzott az idegen kofferéhez, felemelte és végigtapogatta.

— Hm, hm ... érdekes ... Semmi különös nincs rajta. De talán már más technikával dolgoznak — mondta és visszament az ágyába.

ff gyan, ugyan Szemjon Ar- tyemovics! Lehet, hogy egész rendes ember és így meggyanúsítod.

— Te buta, — sziszegett a pénztáros. — Hát azt hiszed, hogy a saját bőrömet féltem? Szörnyű lenne, ha valami gazember megkaparintaná a kolhoz pénzét. Tudod-e, hogy hány munkaegységet tartalmaz ez az aktatáska? — Nem fejezte be mondanivalóját, mert az ismeretlen belépett a szobába.

— Nagyszerűen megfürödtem. Egész poros voltam a nagy út után — mondta, megelégedettem mosolygott és szétfésülte borzas, nedves haját.- A pénztáros észrevette, hogy az idegen széles mellkasa is tetoválva van. „Ogyessza“ volt odaírva.

Az ismeretlen világoskék trikót húzott elő a kofferből, felvette és az órájára nézett. — Ejnye, már éjfél van. Maguk már nem mennek el ?

— A, az... Miért kérdi — dadogta Szemjon Artyemovics.

— A barátaim azt ígérték, hogy még ma értem jönnek. Ha jönnének, mondják meg nekik, hogy Kosztya Csernomorszkij itt lakik ebben a szobában. Várjanak meg. — S ezzel kiment.

Szemjon Artyemovics lábujjhegyen az ajtóhoz lépett és megfordította a kulcsot.

— És most mit szólsz hozzá?

— kérdezte suttogva.

— Mit mondhatok? — Idejött, megmosakodott és lement a vendéglőbe. Kosztyának hívják.

— Ugyan, ugyan, mit értesz te az ilyesmihez! Kosztya! És azok a kígyók a kezén? És Ogyessza a mellén? — izgatottan fel-alá járt, mintha valamit keresne.

— Hát mitől félsz annyira?

— Mit locsogsz? Nem ijedek meg olyan könnyen.

A pénztáros felhúzta harisnyáját, néhány pénzcsomagot vett ki a táskájából és elrejtette a harisnyájába. Újból szétnézett, felemelte p matracot és pénzcsomagokat rejtett el alatta.

— Mit csinálsz, Szemjon Artyemovics? — kérdezte Mi- kóla.

— Hallgass! Már egy óra van. Hová mennénk ilyenkor! Reggelig majd csak kibírjuk valahogy. Hogyha ellopná az aktatáskát, akkor megmarad a pénz.

Abban a pillanatban kopogtak. A pénztáros ijedtében felült, Mikola kinyitotta az ajtót.

— Köszönöm. Senki sem keresett? — kérdezte Kosztya.

— Senki, — felelte Mikola és újra lefeküdt.

— Hm, csodálatos... —

dünnyögte az idegen és a telefonhoz lépett. — Halló, Zsora? Üdvözöllek. Hol van Szoska? Miért nem jött el? Várok rátok hiába,... ja «vagy úgy! Az már komoly ok... Jó. Szóval... befejezzük a beszélgetést. Itt már alusznak a szobában. Szóval a viszontlátásra.

Letette a kagylót, végigment a szobán és kinyitotta az ablakot.

— Jaj, ne nyissa ki az ablakot! — kérlelte a pénztáros, — maláriám van. Nem látja, hogy harisnyát is húztam?

— Kár, — mondta megadással Kosztya — olyan fülledt itt a levegő. — Majd levetkőzött és megkérdezte: Elolthatom a villanyt ?

— Mi jut eszébe? Olyan maláriám van, hogy csak világosságban tudok aludni, mert különben még jobban kiráz a hideg.

Kis idő múlva megkérdezte az idegent: — Hova való?

— Most érkeztem Moszkvába és holnap már tovább repülők Rosztovba.

— Ejnye, ilyen nagy utakat tesz meg, és még hozzá repülőgépen. Hisz az sokba kerül!

— De nagy időmegtakarítást jelent.

— Hm, hm... hát az igaz. És ki tetoválta ? — kérdezte kíváncsiskodva.

S

ajnos, ez egy régi emlék.

Még azokból az időkből, amikor mint anyátlan, apátián, otthon nélküli gyermek az országutakat róttam, — felelte zavartan Kosztya és betakarő- zott.

— Hát maguk miért nem

alusznak?

A pénztáros jelentőségteljesen Mikolára nézett.— Nem tudunk elaludni, mert nappal aludtunk — szólt közbe Mikola.

— Akkor sakkozzanak, gyorsabban múlik majd az idő.

Nem is várta be a választ, előhúzott egy útisakkot, ő maga lefeküdt, a falnak fordult és elaludt.

Mikola felállította a sakkot az éjjeli szekrényen, a pénztáros azonban reszkető kézzel ezt írta egy papirosra: Nincs idő játékra, fussunk el innen. Mi- kóla ezt írta hozzá: Már késő van, várjunk reggelig. A pénztáros: Ne bolondozz, mihelyt elalszik, elillanunk.

Nemsokára hallották az idegen egyenletes lélegzését.

— Alszik! Csendesen készüljünk - mondta a pénztáros és meggyújtotta a kis lámpát.

Mikola bosszúsan öltözködni kezdett. A pénztáros gyorsan összeszedte a matracok alól a pénzcsomagokat. És egy félóra múlva kint voltak az állomáson.

Kosztya hajnalban felébredt, nyújtózkodott egyet, majd hangosan megkérdezte: „Hány óra?“ — Semmi válasz. Szétnézett a szobában. Az ágyak üresek voltak. Az éjjeli szekrényen ott hevert a sakk. Az ágyról, amelyen azelőtt az idős pénztáros feküdt, lelógott a kék takaró. Kosztya felkelt, összerakta a sakkot és gondosan megigazította a takarót. Valami leesett a földre. Odanézett és egy köteg pénzt látott. Meglepetten felemelte a takarót. Egy pillanatig gondolkozott, majd gyorsan öltözködni kezdett és felcsengette a szobaasszonyt.

— A 29-esből ma éjjel két

— Miénk, a miénk, persze, hogy a miénk. Azaz a kolhozé, — dadogta Szemjon Artyemovics.

— Hát jobban is ügyelhetne a közösség pénzére! — mondta szemrehányóan Kosztya és átnyújtotta az ötezer rubelt.

— Elvtárs! — kiáltotta a pénztáros és még mindig nem hitt a szemének. — Ilyesmi még nem fordult elő velem! Huszonöt év óta most először. — Legalább mondja meg, kinek köszönhetjük," hogy megkerült ez a pénz.

— Örülök, hogy még itt találtam magukat az állomáson, különben postán kellett volna feladnom.

Szemjon Artyemovics elkérte az idegen címét. — Mint mérnök és hidrológus dolgozom most. De valamikor azokhoz az elhagyott, toprongyos gyerekekhez tartoztam, akiket felvettek az állami nevelőintézetekbe, és ott nevelkedtem ... De most már sietek. Kosztya kezet nyújtott és gyorsan távozott.

Az öreg pénztáros sokáig némán állva maradt. Mikola is hallgatott. Majd megszólalt: — Hát ilyen pszichológus vagy te, Szemjon Artyemovics?

Az öreg megvakarta a fejét és kérlelve így szólt:

— Fiam, ne beszélj erről az esetről a kolhozban. Az életben mindenféle előfordul... Ma már mások az emberek, más a pszichológia is...

JEVGENYIJ KORCSENKO Ford. M. M.

E. CH. JONES

(angol munkásvezetö és író, Marx közeli munkatársa)

1813-1869

Munkások dala

Mi jók vagyunk arra, hogy szántsunk vessünk, Hogy kínlódjunk, mint a kutyák;

Míg földek és gépek, míg mind a tiétek,

Dús termést nem nyújtanak át.

Mi jók vagyunk arra, hogy gyúrjuk és süssük A kenyeret, a ropogőt,

De enni belőle és jóllakni tőle Már arra mi nem vagyunk jók.

Mi jók vagyunk arra, hogy megszőjük, fonjuk Sok gyapjút és selymet puhát,

Hogy gazdagok, télre eltegyenek félre Melegítő drága ruhát,

Csak dolgozni, csak szenvedni, tűrni, sírni,

Mi nem vagyunk másra valók.

De gyümölcsét munkánknak élvezni, bírni Már arra mi nem vagyunk jók.

És így lesz ez mindig? így szabad-e lenni? így hagyjuk-e lenni tovább?

A gazdagnak mindent, s a szegénynek semmi? így nőnek-e égig a fák?

Beérjük-e örökre csak ennyi résszel?

NEM! kiáltjuk mink, milliók,

Hogy bírjuk is mindazt, mit alkotunk kézzel,

Ö, leszünk még arra is jók.

Vincent van Gogh

férfi elment. Hogy hová mentek? Azt mondták, hogy sietnek a vonathoz. Miért kérdezi?

— Tudja ... ? Pénzt...

— Mi az, talán ellopták a pénzét?

— Nem, ők elvesztették.

— Elvesztették? És mennyit? — kérdezte csodálkozva a szobaasszony.

— Nem számoltam meg. Kérem keresse ki a nevüket és a címüket. Ha nem találom meg őket az állomáson, akkor postán küldöm utánuk a pénzt. Most azonban még maradjon itt, amíg megszámoljuk, hogy mennyi.

— Pont ötezer rubel.

A szobaasszony megszerezte a volt lakótársak címét. — Siessen, ha még nem utaztak el az éjjelivel, akkor csak fél nyolckor van vonatjuk.

Az állomás órája hetet mutatott. Kosztya végigjárta a várótermeket. Végre, egy félreeső sarokban az alvó várakozók között megismerte két volt szobatársát. A fiatal mélyen aludt, az idősebbik pedig szemmel láthatóan legyűrte az álmosságát. Kosztya vidáman üdvözölte.

— Jó reggelt. Örülök, hogy még megtaláltam magukat.

Szemjon Artyemovics nagyot nézett. Ügy érezte, mintha az ismeretlen keze az aktatáskája felé nyúlna. Szó nélMil bökött egyet Mikolán, olyan erősen, hogy az hirtelen felugrott.

— Mi az, pénzt visz a táskájában? — kérdezte Kosztya.

A pénztárosban szinte meghűlt a vér. Kiáltani akart, de a torkán akadt a sző. Mikola felegyenesedett és tekintetével végigmérte az idegent.

— Mi köze hozzá!

IS osztya csodálkozva nézett a dühös ifjúra. — Hát hogyha pénzt visznek, legyenek óvatosabbak és vigyázzanak is rá. — Ezzel zsebéből kihúzta a pénzköteget. — A maguké, ugye? -■

1853 - 1890

Amint nevét kiejtjük, képzeletünkben megjelennek napos tájképei, fekete ciprus- és olajfái, szürkés platánokkal .szegélyezett bulvárjai, ragyogó napraforgói.

Életét néhány időszakra oszthatjuk. Ifjúkorát Hollandiában töltötte, majd Franciaország déli táján telepedett le és sokat tartózkodott Párizsban.

Van Gogh az impresszionista festészeti irány egyik legkimagaslóbb alakja, akire nagy hatással volt a nagymúltú japán festészet is. Életrajzírói egybehangzóan sosem felejtik el megjegyezni, hogy van Gogh nemcsak rajongott a művészetért, hanem egész lényét művészetének szentelte.

Dél-Hollandiában született. Könyvelő, francia nyelvtanár, majd teológus és a borinagei bányászok prédikátora is volt. Csodálatos módon csak 35 éves korában kezdett festeni. Az antwerpeni akadémia növendéke lett, majd Párizsban folytatta tanulmányait. Életének ebben az időszakában szenvedélyesen egyedül a festészetnek szentelte minden idejét, egészen haláláig. Elmebajos lett, több Ízben intézetben kezelték. Őrületében követett el öngyilkosságot. Antwerpenben egy kis temetőben, búzamezők között temették el, ott, ahol olyan szívesen feste- getett.

it

Antonín Dvorák

1841 - 1904

A prágai Nemzeti Színház 1904. május 1-én mély gyászt öltött. Meghalt Antonín Dvorák, a nagy cseh zeneszerző, aki világhírt szerzett a cseh zenekultúrának.

Dvorák meghalt, de zenéje ma is frissen tovább él. Műve halhatatlan, időtlenül éli túl az eljövendő nemzedékeket is.

Harminchét évig készült a zeneszerzői pályára, s csak azután lépett a nyilvánosság elé

szerzeményeivel. Szegény mészáros fia volt, nyolc testvére közül ő volt a legidősebb, s így apja kívánságára a mészárosmesterséget tanulta ki. Csak később alakult az élete úgy, hogy zenében kiképezhette magát. A sors úgy hozta, hogy összekerült Smetanával és tőle tanulhatott. Dvorák élt-halt a zenéért, gyermekkora óta a zene kárpótolta nélkülözéseiért. A zene iránti lelkesedés tartotta életben. Már a „Ciprusok“ című szimfonikus költeményével feltűnést keltett. Első operáival nem ért el nagyobb sikert. Három gyermekének halála mély visszhangra talált a mester lelkében. Fájdalmát a

Stabat Mater c. oratóriumban fejezi ki, mely egyúttal az első Ilyen műfaj a cseh zene történetében. A „Morva duett“ nagy sikere után mély barátság fejlődik közte és Brahms között. Népi motívumokban gazdag operái miatt a bécsi uralkodó körök igen elítélik. Kislánya születése után adja ki a Szláv táncokat, amelyek ma is közismertek és külföldön is a legnagyobb sikert hozták számára. Komponált görög és szerb dalokat is, megzenésítette Adolf Heyduk „Cigánymelódiáit“. A „Dimitrij“ című operájával elmélyítette az orosz-cseh kul- túrkapcsolatokat. A mester különösen Josef Kajetán Tyl „Hazám“ című darabjához írt nyitányát szerette. A „Husziták“ elnevezésű nyitányban a cseh történelem nagy korszakát dicsőíti. Egymásután szerzi szimfonikus költeményeit. Nyolcadik szimfóniájával éri el alkotásának csúcspontját. Amikor a legnagyobb sikereket érte el hazájában és ^ülföldön, s főleg Angliában, visszavonult pgy kis csehországi falucskába, ahol a nép egyszerű gyermekeivel, parasztokkal és bányászokkal élt együtt. Itt született meg a „Cseh erdőkből“ című zongorára írt ciklusa. Peter Iljics Csajkovszkij Oroszországba hang- versenykörútra hívja meg. A meghívásnak eleget tesz, de nem találkoznak, még akkor sem, amikor Csajkovszkij járt Prágában. Ugyanabban az időben ugyanis Dvorák Amerikában időzött. A két mester levelezéséből látjuk, hogy milyen mély barátság fűzte őket egymáshoz. Dvorák amerikai útjáról hozta magával az Üj világ c. V. szimfóniáját. A prágai konzervatórium tanára lett. Keze

alól kerültek ki a cseh zene kiválóságai, Suk, Oskar Nedbal, Vitézslav Novák és mások. Az „Ördög és Kati" és „A sellő“ c. operáját is a Vysoká nevű falucskában szerezte. Az „Ar- mida“ című operája bemutatására készült, amikor hirtelen rosszul lett és meghalt.

Dvorák a múlt század második felének egyik legnagyobb zeneköltője volt. Művei a zene- irodalom gyöngyszemei, amelyek állandóan szerepelnek a világ valamennyi hangversenydobogóján. M. M.

Kulturális hírek

A CSEMADOK CSICSERI szervezete az utóbbi időben újra fellendül. Üj vezetőséget választottak, amely elsősorban a színjátszó csoport munkájára irányította figyelmét. A vezetőség kezdeményezésiére és ajánlatára Jókai Mór Aranyember c. színművét tanulták be, s a járási versenyen második díjat nyertek kiváló játékukkal. Jelenleg a „Vén bocskoros és fia a huszár“ c. vígjátékot tanulják.

☆

A rimaszombati gazdasági iskola növendékei jól sikerült Ady-emlékestet rendeztek. Az

ünnepi est célja az volt, hogy a tanulók tüzetesebben megismerkedjenek a nagy magyar költő életével, műveivel és pályafutásával. '