Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-11 / 13. szám

A düh egy pillanatra a torkomra forrasztotta a szót; s ezt ő kihasználta:

— Ha megcsinálja, isten bizony kap egy puszit — suttogta halkan.

Hirtelen ötletem támadt és már mondtam is:

— Gyerünk Serafino lakására ... szép, tágas otthona van... ott legalább alaposabban megnézhetem magukat és akkor megmondhatom, érdemes-e egyáltalán felvevőgép elé állniuk.

Láttam Serafino szemrehányó pillantását: a főnöke kocsiját még csak kijátszotta a magáénak: de hogy a lakásába is idegeneket cipeljen, ahhoz eddig még nem volt bátorsága. Ki is szeretett volna valahogy bújni alóla:

— Nem lenne jobb egy szépet kerülni?

De a lányok, főleg Mimosa, megmakacsolták magukat: szó sincs róla, vitassuk csak meg a próbafelvételt! így hát beletörődött, és elrobogtunk a Parioli felé, amerre a főnöke lakott. Mimosa az egész úton szorongatott, halk behízelgő hangon duruzsolt a fülembe. Ügyet sem vetettem rá; de az a szó, amelyhez görcsösen ragaszkodott, szüntelen ott röpködött a levegőben:

— A próbafelvétel... de ugye megcsinálja a próbafelvételt... ha majd megcsináltuk a próbafelvételt...

És már Parioliba is értünk, ott robogtunk kihalt útjain, a csupa erkély, csupa üveg luxusvillák között. íme, Serafino gazdájának kis palotája, fekete márvány bejárata, a lift: mahagóni és kristályüveg. Felmentünk a harmadik emeletre, beléptünk a fülledt, naftalinszagú sötétbe. Serafino magyarázgatott:

— Sajnálom, de városon kívül töltöttem a nyarat, a lakást bizony még alaposan ki kell szellőztetni.

A szalonba tértünk be; Serafino kitárta az ablakokat; leültünk az egyik szürke vászonnal beborított kerevétre, szemben a zongorával, amit biztosítótűkkel összekapcsolt lepedők takartak. Ekkor tervemet fejtegetve megszólaltam:

— Mi majd most alaposan megnézzük magukat; tessék, járkáljanak egy kicsit fel és alá... így majd jön valami ötletem a próba- felvételekhez.

— Mutassuk a lábszárainkat is? - kérdezte Mimosa.

— Nem, semmi lábszár... elég, ha sétálgatnak le és fel.

Szófogadóan andalogni kezdtek hát előttünk fel és alá a viaszfényes parketten. Volt bennük valami báj, ez kétségtelen, a dús hajzattal koszorúzott fejük, ha kissé túl is volt méretezve, érett csípőjük és mellük, karcsú a derekuk. De ahogy észrevettem, nemcsak a kezük, a lábuk is csúnya volt, kissé trampli. És lábuk szára enyhén görbe, esetlen, vastag. Szóval olyan lányok, akiket még csak a szemük elé se engednek a producerek. Rendületlenül sétálgattak, és valahányszor összetalálkoztak a szalon közepén, kuncogni kezdtek. Egyszerre csak elkiabáltam magam:

— Állj, elég, tessék leülni.

Elhelyezkedtek s várakozó tekintettel néztek

rám.

— Sajnos, maguk nem filmre valók — mondtam szárazon.

— És miért?

— Azonnal megmondom azt is. - magyaráztam komolyan — nekem nem olyan finom, jól nevelt, előkelő úrilányok kellenek a filmjeimhez, mint maguk ..., hanem a nép egyszerű gyermekei... olyan lányok, akik ... ha kell kimondanak egy-két vaskosabb szót is, akik kihívóan mozognak, szóval, akik közönségesek, -neveletlenek, gorombák..., maguk ezzel szemben mérnökcsemeték, jó családból való úrilányok ... nem ilyenek kellenek nekem.

Serafinora néztem: behúzódott a kerevet egyik sarkába, rettentően mafla képet vágott. Mimosa kardoskodott tovább:

— Csak ez a baj ?... Mi is meg tudjuk ám játszani a nép egyszerű gyermekét.

— Ugyan kérem: bizonyos dolgokra születni kell — ezen nem lehet segíteni.

K

is csend következett. Kivetettem a horgot, abban a biztos tudatban, hogy ez a hal ráharap. Valóban, egy perc se telt bele, Mimosa felállt és valamit súgott a húgának. Irist mintha nem érintette volna kellemesen ez a valami, de aztán a végén olyan mozdulatot tett, mint aki egyetért. Erre Mimosa csípőre vágta a kezét, odavonaglott elém, mellbe suhintott és így szólt:

— Na, apafej, mit gondolsz, kinek vágtad le a nagy dumát?

Ha azt mondanám, hogy megváltozott a lénye, túloznék. Most volt az, aki. Nevetve feleltem: — Egy vasúti mérnök lányainak!

— Az igaz. Pontosan azok vagyunk, akik kellenek... a nép legegyszerűbb gyerekei... Iris szolgál, én meg ápolónő vagyok...

— És a viareggiói villa?

— Almás: Ostiába mentünk filléressel a barnaságért.

— Dehát miért hazudtak összevissza?

— Én nem akartam... de Mimosa szerint port kell hinteni az emberek szemébe — mondta ártatlanul Iris.

Mimosa, a gyakorlatias így szólt:

— Ha nem hazudtunk volna, Serafino úr soha be nem mutat magának... hát jól tettük..., no, de mi lesz azzal a próbafelvétellel? ...

— Már kész — feleltem mosolyogva — és azt mutatja, hogy maguk mind a ketten egyszerű, derék teremtések ... sőt, mert hogy a hazugság hazugságot szül: én se vagyok producer, hanem csak operatőr és fényképész és Serafino se az az úr, akinek teszi magát: sofőr.

El kell ismernem, hogy Mimosa pompásan állta a csapást. — Nem is vártam mást — mondta egy mélabús sóhaj kíséretében — minÉdes tépdesni a százszorszép szirmán Rózsafüzérként szerelmes igéket,

Édes volt egyszer megvallani nyilván S magunk közt százszor, hogy szeretlek

téged.

Bolygani édes hársfaágak^ enyhén.

Virággal kézben és lesütött szemmel, Tépett virágok levelén üzenvén:

Szeretsz... és engem — őrült szerelemmel.

Ifjú füzünkben mikor összetűztünk,

S békülésünkhöz tanúk nem kellettek, Uzengetősdit a virággal űztünk...

Nem — szólt az egyik, s a másik: egy

cseppet.

két nem hordoz tenyerén a szerencse .... ha végre találunk magunknak egy autós palit, az sofőr... na gyere Iris.

Erre már Serafino is felébredt:

— Egy pillanat... hova mennek?

— Tovább egy házzal... miszter szélhámos.

Egyszeriben megfájdult értük a szívem, főleg

Irisért, hisz olyan csinos volt, és mintha kiszállt volna belőle a lélek, a szeme meg csupa könny.

— Ide figyeljenek — fordultam hozzájuk — mind a négyen hazudoztunk... borítsunk fá- tyolt rá és gyerünk együtt moziba... na?

Vita tört ki. Iris hajlott volna rá, de a még mindig sértődött Mimosa nem, nem és nem; a lekókadt Serafino meg már beszélni sem mert.

égül ezekkel a szavakkal térítettem jobb belátásra Mimosát:

Igaz, hogy csak operatőr vagyok és nem producer..., de azért bemutathatom Irist egy ismerős segédrendezőnek ... nem sokat számit ugyan az ajánlatom, de valamit mégis ér ... magát lebeszélem, de Iris talán juthat valamire.

így aztán elindultunk a moziba: de nem kocsin — buszon. És a moziban Iris odabújt Serafinohoz, aki hazudozott ugyan, meg csak sofőr volt, mégis tetszett neki. Mimosa azonban nem tágított. S az egyik szünetben így szólt hozzám:

— Én egy kicsit Iris anyja is vagyok az anyja helyett... hát nem szép ez a gyerek? És el ne feledje az ígéretét és tartsa is meg ..., mert különben jaj magának.

— Csak hitvány ember állja a szavát — ugrattam.

— Maga juszt is állni fogja - mondta — mert Irisnek el kell érnie a próbafelvételig,

és el is ér.

Ma elhagyottan, hlvságos remények Nélkül, bérceken búsan kóboroltam,

S megláttam ott egy testvér százszorszépet, Épp olyan volt, mint azok a fasorban

Letéptem ... szálltak a kék égre írva - Szavaik és lent eltűntek a tóban.

S tudod, mit mondott az utolsó szirma? Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.

Fordította: VÉGH GYÖRGY

Kulturális hírek

A budapesti Nemzeti Könyv tárban Josef Haydn ismeretlen szerzeményeire bukkantak. Az áriák abból az időszakból származnak, amikor Haydn mint karmester Eszterházy herceg birtokán működött.

★

A világsajtót nemrég bejárta a hír, hogy Rómában megtalálták a híres Laokoon-szoborcso- portot. Jacobi tanár, az ásatások vezetője most kijelentette,

Képzőművészeti kis lexikon

Rembrandt van Rijn

(1606 - 1662)

ban szerepelni, mert azok vannak olyan rossz hatással a fiatalságra és ilyen tetteket követnek el.

hogy a talált szobor nem azonos a Laokoonnal, de ugyanattól a szobrásztól származik.

★

Angliában a mozikat kuglizókká alakítják át, annyira csökkent a mozilátogatók száma.

★

Ann Todd, angol filmszínésznő, akit Brighton fürdővárosban huligánok megtámadtak és kiraboltak, kijelentette, hogy már nem akar filmen és a televízióMilyen könyvek voltak az első köztársaság idején betiltva? Például Asztrov: „Az orosz forradalom“, Gottwald: „50 millió munkanélküli, 150^ millió éhezik", Reiman: „A kommunista párt története a CSR-ben“, So- lohov: „A csendes Don“, „Hova vezeti Henlein a népet“ című brosúra, „Vérfürdő a sziléziai acélmunkások között“ (brosúra). Hát ez volt a szólásszabadság?

A képzőművészeti fejlődés csúcspontját jelenti. Rembrandt realista, mint a holland festők általában. Bibliai és mitológiai motívumokkal, genre-képekkel már elődeinél is találkoztunk, de Rembrandt ezeket egész egyénien dolgozza ki. Különösen a fényhatás jellegzetes nála és ez egész modernné teszi. Alkotásaiban figyelemre méltó a dekoráció és a részletek kidolgozása. Képein szembetűnő a plasztikus hatás és meglepő a színek keverése.

Apja molnár volt és tehetséges fiát az egyetemen szerette volna taníttatni. Az ifjú Rembrandt azonban félbeszakította egyetemi tanulmányait és csakis a- festészetnek szentelte magát. Feleségével, Saskiával — akit több ízben lefestett — igen boldog családi életet élt. Rembrandt képei a világ legnevesebb képtárainak legértékesebb kincseit képviselik.

Képünkön a mester egyik leghíresebb alkotását, a „Dr. Tulp anatÓmiá“-ját látjuk, amely a hágai képzőművészeti múzeum tulajdonát képezi.

(1809 - 1849)

1849. április 3-án halt meg a lengyelek nagy romantikus költője Juliusz Slowacki. Tetemét 1927-ben hozták haza és a krakkói Wawel kriptájában, Mlckiewicz mellett helyezték el.

£

zazszorsze

JULIUSZ SLOWACKI

épek

S

erafino meg én barátok vagyunk, bár a munka messze vitt bennünket egymástól; ö egy nagyiparos sofőrje, én pedig operatőr és fényképész vagyok. A külsőnk is elüt: Serafino göndör-szőke, rózsás képű, kisfiús, én barna, komoly arcú, férfias, mélyen ülő szemem sötét. Főleg azonban jellemünk különbözik: Serafino hazug fráter, én meg képtelen vagyok hazudni. Elég az hozzá, nemrég, az egyik vasárnapon szólt, hogy szüksége van rám: már a hangjából is valami disznóságot sejtettem, ugyanis sok mindent összezagyvált, mert szenvedélyesen szeretett nagyokat mondani. Elmentem a találkozóra az egyik Colonna téri kávéházba: alig értem oda, ő is befutott az első hazugságával: egy különleges készítésű luxuskocsival, ami persze a Rómától távol időző gazdájáé volt. Már messziről integetett, kissé nagyképűen, mintha csak az övé lenne a kocsi, s aztán parkolt vele. Ahogy közeledett, végignéztem: sárga kordbársony csőnadrág, hátul réseit zakó, nyaka körül tarka sál — jampec. Nem is tudom miért, de ellenszenvet keltett bennem, és amikor leült, kissé csípősen megjegyeztem:

— Ügy nézel ki, mint valami igazi űr.

— Ma az is vagyok — felelte hévvel.

— És a kocsi? Nyerted a totón? — piszkáltam tovább.

— A főnök új kocsija — válaszolta közönyösen. Egy pillanatig elmélázott, majd folytatta: - Ide figyelj, Mario, nemsokára befut két hölgy, amint látod, rád is gondoltam... fejenként egy... jó családból való lányok, egy vasúti mérnök gyerekei... te filmproducer vagy.,, érted ? ... nehogy lebuktass.

— És te?

— Ahogy mondtam: űr.

Szó nélkül felálltam.

— Mit csinálsz... csak nem mész el? — szólt riadtan.

— Bizony, hogy elmegyek — feleltem — tudod, hogy nem állom a hazugságot... viszlát és jó szórakozást.

Ő azonban rám se hederített.

— Már itt is vannak — szólt elégedetten. Termetre nézve karcsú, lenge volt mindkettő, csupa csípő meg mell és olyan darázsderék, ami egy szalvétagyűrűbe is belefér. Azt hittem, ikrek, mert egyforma ruhát viseltek: skót szoknyát, fekete pulóvert és vörös cipőt s ugyanilyen táskát. Serafino, akár valami szertartásmester, úgy állt fel és mutatott be egymásnak bennünket.

— Barátom, Mario, a filmproducer — Iris kisasszony, Mimosa kisasszony.

Most, hogy leültek, alaposabban szemügyre vettem őket, Serafino megkülönböztetett figyelmességéből arra következtettem, hogy Irist tartogatja a maga számára és Mimosát szánja nekem. Nem voltak ikrek: Mimosa harmincon felülinek látszott, arca kiéhezett, orra hosszabb, szája szélesebb és álla hegyesebb, mint Irisé, egyszóval szinte csúnya volt. Iris ezzel szemben alig lehetett húszéves, kedves kis teremtés volt. Azt is észrevettem, hogy mindkettőjük keze vörös és repedezett bőrű, ami inkább munkásnőkre, mint úrilányokra vallott. Serafino, aki megérkeztük után mintha megkergült volna, egyre fecsegett: mily öröm látni őket, milyen pompás barna színük van, merre töltötték a nyarat...

— Velen... — kezdte Mimosa, Iris azonban tüstént a szavába vágott:

— Viareggioban.

Ekkor egymásra néztek és felkacagtak.

— Min nevetnek? — kérdezte Serafino.

— Ne vegyék rossz néven — szólt Mimosa — de az én húgocskám buta... először valóban Velencében voltunk, szállodában, utána mentünk át a viareggiói villánkba.

Tudtam, hogy hazudik, mert egyre csak a padlót bámulta. Akár én: nem tudok senkinek a szemébe nézni, ha nem az igazat mondom. Aztán fesztelenül így folytatta:

— ön ugye filmproducer, Mario úr... Serafino úgy mondta, hogy próbafelvételt készít rólunk.

Kissé zavartan kémleltem Serafino arcát: ő azonban elfordította a fejét.

— Nézze, kisasszony — szóltam — a próbafelvétel, az egy kisfilm, nem lehet csak úgy összecsapni... rendező kell hozzá, operatőr, műterem.-.. Serafino ezt mind nem tudja... talán majd a közeli napok egyikén ...

— Ez azt jelenti, hogy soha.

— Szó sincs róla, kisasszony, biztosíthatom, hogy...

— Legyen már egy kicsit jó hozzánk, csinálja meg.

Mind a négyen felálltunk. Iris ment elől Serafinóval; Mimosa meg mellém lépett.

— Ugye nem sértődik meg — szólt ... de torkig vagyunk az ígéretekkel... szóval megcsinálja majd a próbafelvételt?

E

szerint falra hányt borsó volt minden eddigi magyarázkodásom: ez a nő ragaszkodott a próbafelvételhez. Nem feleltem neki és beültem melléje a kocsiba, a hátsó ülésre, Serafino és Iris meg előre.

— Hová menjünk? — kérdezte Serafino. Mimosa ekkor megint belecsimpaszkodott a karomba, tenyerébe fogta a kezemet és szorongatta. Halkan hajtogatta a magáét:- Legyen jó fiú, hogy hajtson a műteremhez és csinálja meg a próbafelvételt.