Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-17 / 11. szám

-0ELNER Ő srnmmfí A fák koronáit lágyan simo- ^ gáttá végig az üde reggeli szellő. A lombok, mintha mély éjszakai álomból ébrednének, megrázkódtak, majd halk köny- nyű susogás futott át rajtuk. A pozsonyi liget vén platánjai, vadgesztenyéi, tölgyei szinte megifjodva fürődtek a tavaszi reggel ragyogásában. Az éjsza­ka csendjét felváltotta a ma­darak éneke, csattogása. A le­vegőben különös, terhes illatok úsztak. Az eladdig néptelen sétauta- kon megjelent az első ember. Csontos, szikár alakja élesen vált ki a bokrok, cserjék zöld sűrűjéből. Arca sápadt volt, mintha elefántcsontból faragták volna. Sötét szemében, melyet kékes karikák árkoltak alá, va­lami szilaj tűz lobogott. Az ifjú egész megjelenésén tekintete volt az, ami legjobban magára vonta a figyelmet. Elszánt aka­raterő, megnemalkuvó határo­zottság s egyfajta acélkemény dac sugárzott nézéséből. Néha megállt, vékony fekete bajuszán végigsimított két ujjával, te­kintetét pedig egy távoli pontra szegezte. Azután újra róni kezdte az utat. Látszott, hogy ennek az embernek a lelkében forrnak a gondolatok, érzések, indulatok. Végre leült az egyik platán alá, szakadozott, elnyűtt kabát­jának zsebéből száraz kenyeret vett elő s hozzáfogott a sovány reggelihez. A kenyér már pár­napos lehetett, ugyancsak meg­keményedett ez alatt az idő alatt gazdája zsebében. Az út kanyarulatában másik férfi tűnt fel. Zömök, széles- vállű ember, a kor divatja sze­rint körszakállt viselt. Amint megpillantotta a száraz kenye­rét reggeliző ifjút, hozzá sietett s meglepett hangon kiáltott fel: — Jól látok? Csak nem te vagy Sándor? Mit csinálsz ilyen korán itt a ligetben? A megszólított megmaradt darab kenyerét visszadugta zsebébe, mintha büszkesége til­totta volna, hogy nyomorúságá­nak más is tanúja legyen és némán helyet mutatott maga mellett. Arcát a nap ráhulló fénykévéje világította meg s ebben a ragyogásban sápadtsá­ga még feltűnőbben árulta el azt a két mély barázdát a száj felett, melyek viselőjüknek ke­serű, felkorbácsolt lelkiállapo­téról tanúskodtak. — A madarakkal ébredtem és most hallgatom, milyen pompás hangversenyt tudnak rendezni. Hidd el nekem — fordult most az újonnan érkezetthez - a természet nyelvével egy nyelv sem képes versenyezni. Hall­gatni a madárdalt és neirt gon­dolni semmire. Tudod milyen boldogság rejlik ebben? Sok­szor én is szeretnék úgy dalol­ni, mint a madarak. Mindenki­hez, mindenkinek, a fáknak, a virágoknak, a napsugárnak, az embereknek. A másik azonban nem volt ilyen költői hangulatban. — Üj gúnya kellene már ne­ked, hiszen ez lassan lefoszlik rólad és átengedi a hajnali har­matot. — Aki az Isten szabad ege alatt kvártélyozta be magát, az nem viselhet ünnepi köntöst. Társát, mintha parázzsal érintették volna. — Csak nem azt akarod mon­dani ezzel, Sándor, hogy itt éj­szakáztál a ligetben? — Mi mást mondhatnék — mosolyodott el a feketeszemű ifjú — hiszen tudod, hogy na- gyonis szeretek igazat monda­ni. Ha én is olyan lennék, mint a többiek..., akik megalkusz- nak... Néhány pillanatra elhallga­tott. Azután újra megkeménye­dett a hangja. — Nem. A meggyőződésemet nem teszem kockára. Inkább itt töltöm az éjszakát a ligetben, de érzem és tudom azt, hogy szabad vagyok... független vagyok. Tudod mit jelent ez? A másik kétségbeesetten né­zett maga elé, majd egy fűszálat szétmorzsolva ujjai között, megszólalt. — Mégsem engedhető meg, hogy Petőfi Sándor, akiről már Vörösmarty és Bajza is mint költőről beszélnek, erdei ma­darakkal töltse az éjszakáját, nedves füvön, hűvös levegőn, szakadozott gúnyában. Ma itt van Kossuth, fel fogom keresni és megmondom neki... A költő közbevágott: — Hagyjad csak. Tudom, hogy te, Vachott Sándor, megértesz engem. És megért az én népem is. De mi történik ott fennt a diétán? Csak beszélnek, szó­nokolnak. A honatyák, ha vala­mi újításról van szó, begombol­koznak. Egy Eötvösben, egy Szalay Lászlóban megvolna az akarat, hogy tegyenek valamit, de ha egyszer a legfontosabb dolgokat sem tudják keresztül­vinni? Hol van a jobbágyfel­szabadítás? a közteherviselés? Azok a javaslatok, amik el­hangzanak, még évtizedek múl­va sem változtatják meg a helyzetet. Pedig az idő sürget! Ma gyors és határozott cselek­vésre van szükség. Máskülön­ben elveszett az ország! Az utolsó szavaknál Petőfi felállt és újra nyugtalanul kez­dett fel-alá járkálni. A belső tűz megint elkezdte lelkének emésztő perzselését. — Ne feledd — igyekezett töltheted be. Vörösmarty és Bajza nevét is felvetettük, mint akik már ismerik tehetségedet. A költő ajkán az előbbi kese­rű mosoly jelent meg. — Köszönöm nektek, de kár volt fáradnotok. — így nem lehet beszélni, Sándor. Az igazgató megígérte, hogy megfelelő szerephez jut­tat. — Juttatott is. Tegnap voltam nála. Nagy bocsánatkérések között adta tudtomra, hogy saj­nos, olyasvalakinek kellett adni a szerepet, amit állítólag szá­momra tartogatott, akinek fel­lépésétől több hasznot remél­nek. Megint olcsón és könnyen szabadultak meg tőlem. S úlyos, komor csönd zuhant közéjük. Hallani lehetett Petőfi ziháló lélekzetvételét, látni vonásain a felindultságot, mellyel küzdött. Vachott volt az, aki először szóhoz jutott. — Mit akarsz most csinálni? — Amit eddig. Másolom to­vább az országgyűlési tudósítá­sokat. Lelki szeme előtt megjelent a zsidó-utcai kis szoba, kopott, csillapítani Vachott — egy nagy eredményt máris elértünk. Hosszas harcok után sikerült végre a magyart a közügyek hivatalos nyelvévé tenni. El sem képzeled, mennyi küzde­lembe került. A költő türelmetlen mozdula­tot tett. — Végre! 1843-ban! Ha így haladunk tovább, a század vé­gére már a jobbágykérdést is rendezik. Nem, barátom. Az or­szággyűlés még mindig nem látja, mi fenyeget. Nem látja a vihart, amely maholnap fel­dúlja ezt az országot. Ez a vi­har pedig veszedelmesen köze­ledik! - 1 Mindketten hallgattak. Az évszázados vén fák meg­borzongtak egy szélfuvallat érintésére. Az egyik tölgy le­hajtó ágán kis kiváncsiszemü, rozsdaszínű mókus figyelte a két vitatkozó fiatalembert. Va­lahol távolabb feketerigó trillá­zott a megújhódó tavasz má­morában. A csendet Vachott törte meg. — Most azonban beszéljünk rólad. Lisznyai és én már szót értettünk a színház igazgatójá­val. Elmondtuk, ki vagy, honnan jöttél. Kifejtettük neki, hogy életed célját és értelmét csak a világot jelentő deszkákon sovány tollforgatők alakjaival, akik gyöngyöző homlokkal kör- mölik a Záborszky szerkesztet­te tudósításokat. Legszíveseb­ben mindörökre hátatfordított volna ennek a szobának és a szegény éhenkórászok hadának. De hiába, kell az a 25 garas, amit a másoló ívenként kap. Elhatározta, hogy még mielőtt visszaindulna* a városba, kipi­heni fáradságát itt a ligetben és elbúcsúzott barátjától, aki sietett vissza a nemsokára megkezdődő országgyűlésre. Amikor visszaült helyére, hogy megpróbálja rendbeszed­ni gondolatait, újra felmerült benne a kérdés: Miért is jött egyáltalán Pozsonyba? A diéta viharos ülései vonzották? Az ország sorsát intézők közelében akart lenni? Vagy a színészélet csábította ide is? Remélte, hogy végre megnyílik számára Thália templomának kapuja s ezzel életét beragyogja a di­csőség csillaga. Maga sem tudott ezekre a kérdésekre válaszolni, Csak azt tudta, hogy ugyanaz a nyugta­lanság űzi, hajtja, ami az or­szág vándorává tette. Ez ker­gette jobbágyháztól jobbágyhá­zig. Fellobbant lelkében minde­nütt: Pesten és Aszódon, Selmecen és Pápán, az otthon meghitt melegében csakúgy, mint a soproni kaszárnyaélet rideg gúzsbakötöttségében. Tudta, hogy ami benne forr, ami pillanatnyi nyugalmat sem hagy számára, a kor. Mintha neki egyedül kellene a vajúdó, erjedő jövőt hordoznia, s egy­magának szembeszáliania a vi­harral, amely úgy érezte, feltartóztathatatlanul közeleg. Érezte a roppant felelősség sú­lyát. Érezte, meg kell váltsa valaki ezt a népet s ez a valaki nem lehet más, mint ő. Az el­hivatottság kínzó nyugtalansá­ga volt ez. De miért őt, éppen őt szemelte ki a sors erre a feladatra? Miért neki kell en­nek a szerencsétlen népnek minden jajját, átkát önmagában hordoznia ? Ismét megszólalt gyomrában a korgó éhség, ez a különös fizikai fájdalom, melyet már oly jól ismert. Most nagyon egye­dül érezte magát. Fáradt volt. Lába alatt mintha hullámzani kezdett volna a föld és a liget fái forgásnak indultak volna, Érezte, hogy szédül. Az éhség okozta-e ezt, vagy a fáradtság ? Esetleg mindkettő? Lassan ez a kellemetlen roászúllét is el­múlt. A napsugár most olyan jól esett didergő testének, mintha anyai csók illetné. P el kellene keresnie Eszter- gályi Mihályt, a régi jóba­rátot, aszódi éveinek sorstársát. Két esztendeje járt utoljára Pozsonyban. Tíz napot volt itt, de ezt az időt is kórházban töl­tötte, ahová a hosszú koplalá­sok, végetnemérő gyaloglások után teljesen legyengülve ke­rült. A kórházat elhagyva azon­nal felkerekedett és Esztergályi Mihály volt az, akitől elkérte tőrét az útra, azzal a ki nem mondott céllal, hogy végkép búcsút mond az életnek. Azután mégis máskép történt. Megint, mint az elmúlt he­tekben annyiszor, az elhagyott otthon jutott eszébe. A fehérre meszelt ház, a ház mellett tar- kálló kis virágoskert illatozó jázminbokrai, a piros muskát­lik, a család, amint ott ül az asztalnál és anyja hozza be a vacsorát. Kintről behallik a kút nyikorgása, a Bodri vidám ugatása. Mintha maga előtt lát­ta volna apját, szomorú, fáradt tekintetét, a gondoktól baráz­dált homlokot, édesanyját, aki kissé már reszkető kézzel vé­gigsimítja fia homlokát s kér­dőn, vádló tekintettel néz rá. — Miért hagytál el bennün­ket, öreg szülőidet Sándorkám? És látta a nyomort, amint elkíséri vándorlásain mindenü­vé. Látta önmagát éhesen, fá­radtan bandukolni egyik helyről a másikra, keresztül-kasul az országon. Tagjaiban érezte a pajták hidegét, nyirkosságát, melyekben éjszakáit töltötte. Szeretett volna leborulni a ned­ves földre és sírni, mint vala­mikor kisgyermekkorában. Sírni és elfelejteni mindent, ami volt, ezt az egész szomorú életet. Az otthon utáni vágy leírha­tatlan erővel ragadta lelkét magával. Elővette azt a darab papirost, melybe reggelijét, a száraz kenyérét csomagolta, s egy ócska plajbászt. Néhány percig figyelmesen nézte a pa­pírt, majd lassan róni kezdte a sorokat. Kis lak áll a nagy Duna mentében, Ö mi drága e lakocska nékem... És írt önfeledten, kínzó fájdal­mát beleégetve minden szóba. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a » szerencse ... tszre sem vette, hogy.a pa­^ plrlapra lassan lehullott egy nehéz könnycsepp. Képzőművészeti kis lexikon Dürer Albrecht (1471 — — 1528) nürnbergi születésű, a legnagyobb német festők egyi­ke. Elsőnek hozta be hazájába a renaissance világát. A renais­sance újszerű elemei nem ta­láltak megfelelő visszhangrá hazájában, mert Németország­ban a középkori feudalizmus­nak még erős gyökerei voltak. A renaissance eszméje Német­országban csak körülbelül 100 esztendővel később vált nép­szerűvé. Dürer Albrecht művészete is magán viseli a gótikus szellem kísérő jeleit és így festményei­ben hiányzik az olasz meste­rekre olyan jellemző formai szépség. Dürer tragédiája volt, Dürer egyik legnevezetesebb hogy a monumentális festészet­festménye a fiatal ifjú arcképe beli hatalmas képességei ki­használatlanok maradtak, mert az adott viszonyok között Né­metországban nem voltak Dü­rer számára olyan feladatok, amilyenek szerencsésebb olasz kartársainak jutottak. Ezért munkáinak legnagyobb része rézkarcokból és fametszetekből állott. Ezeknek Dürer kiváló mestere. Festményeinek egész sora azt bizonyítja, hogy ala­posan tanulmányozta és ismer­te a természetet. Táblaképei közül ismertek a Rózsafűzér ünnepe (a prágai képtárban), Adám és Éva, az Apostolok, stb. Világhírű klasszikus formá­kat feldolgozó festő Holbein János (1497-1543). Angliában működött, ott is halt meg. Kulturális hírek A Magyar Tanácsköztársaság 40. évfordulóján Budapesten Illés Béla „Szivárvány“ című történelmi drámája kerül be­mutatásra. A darab a magyar történelem dicsőséges korsza­kában, 1919-ben játszódik le és főszereplője Kún Béla. ¥ Az amerikai lapok sokat fog­lalkoznak az orosz nyelvtanulás kérdésével és megállapítják, hogy minden új szputnyik ki­bocsátása után megkétszerező­dik az oroszul tanulók száma. ★ L-t­---—__U. Az év majdnem minden nap­jára esik egy ajándékozási al­kalom, névnap, születésnap, évfordulók, vizsgák. Könyves­boltjaink polcain megtaláljuk mindenki számára a legszebb és legértékesebb ajándékot: a könyvet. A bratislavai magyar könyvesbolt könyvei között ke­resgélve kezünkbe kerül Alfréd Brehm világhírű könyve, „Az állatok élete“. Alig van könyv­olvasó ember, akár fiatal, akár felnőtt, aki ne forgatta volna érdeklődéssel. De ki ismeri a világhírű mű szerzőjének ugyancsak rendkívül érdekes életét. Franz Fabian, a kiváló író és természetbúvár „A ma­rabuk földjén“ című könyvében leírja A. Brehm életének leg­fontosabb szakaszát, egyiptomi és szudáni útját, a Kék Nílus őserdeiben tett utazását. Brehm évtizedekkel Livingstone, Nach- tigal, Stanley expedíciói előtt járt Afrika szívében, a Nílus forrásvidékein, hogy felkutassa a fekete földrész titkait. Akko­riban még egyforma veszélyt jelentett az utazó számára, ha oroszlánnal vagy rabszolgake­reskedőkkel találkozott Afrika forró földjén. Franz Fabian kalandokkal tel\ regényében Brehm életének megtörtént eseményeit hasz­nálja fel. Olvasóink is bizonyára élvezettel olvassák majd ezt a könyvet. A következő érdekfeszítő könyv, amely figyelmünket megragadta Hermann Mellville „A fehér bálna“ („Moby Dick“) című műve, amely a bálnahalá­szok küzdelmes életéről számol be. Ahab kapitány, a könyv hőse, az északi és déli óceánok ezernyi áramlatán át üldözi ősi ellenfelét, a legendás Fehér Bálnát. Süllyedő, szigonyos na­szádok, pozdorjává tört bálna­vadász csónakok, vízbe fúlt matrózok hullái jelzik a Fehér Bálna útját. Ahab, a fiatal ka­pitány ádáz ellensége a Fehér Bálnának, hiszen első összecsa­pásuk alkalmával a bőszült fe­hér szörnyeteg lecsapta a fél­lábát. A híres hajós bosszúért sóvárog és az a célja, hogy elejtse a tengerek rémét. De a Fehér Bálna mindig győzte­sen kerül ki a küzdelemből. Ahab elpusztul ugyan, de em­berfeletti akarata, gigászi erő­feszítésének hősiessége mégis az ember diadalát jelenti a ter­mészet erői felett. A klasszikus amerikai irodalomnak több mint 100 éves remekművét gazdagon illusztrálva kapja kézhez az ol­vasó. Man szigetén 105 éves korá­ban meghalt az egyetlen ember, aki még tudott a manxok nyel­vén. Röviddel halála előtt mag­netofonra felvették a kiható nyelven elmondott történeteit. De elfelejtették tőle elkérni a fordítást, és most a világon már nem található olyan ember, aki ezt a nyelvet értené. ¥ A jégkorong világbajnokság alkalmából Ján Kapr zeneszer­ző B. Kuzelka szövegére „Raj­ta-rajta“ címen dalt szerzett, mely nagy sikert aratott. ¥ Dr. Zseljonka László, buda­pesti egyetemi tanár újszerű mikroszkópjával világsikert aratott, amely különösen a bio­lógiai kutatások szempontjából nagy jelentőségű. Az új mik­roszkóppal a színes mikro-foto­gráfiában is nagy eredménye­ket érnek el. ★ Az angol kritika az év leg­szebb könyvének Ralph Hodgson verskötetét tartja. A költő 40 évi hallgatás után jelentkezett kötetével, amelyet csak 350 példányban adtak ki. ★ A „Babette háborúba indul“ című francia filmet Brigitte Bardot-val a címszerepben jú­niusban Moszkvában mutatják be, mert amint a film produce­re kijelentette, nem feledkez­hetünk meg arról, hogy a má­sodik világháború győzelmét elsősorban az oroszoknak kö­szönhetjük. ★ A Prágai Tavasz ünnepségeit május 11. és június 4. között rendezik. A berlini Staatsoper együttese Monteverdi és Haendl művein kívül színre viszi Wag­ner Trisztán és Izolda, Richard Strauss Elektra és Burns az Üj Odisszeusz című dalműveit. ★ A Csehszlovákiai írók Szövet­sége a februári győzelem év­fordulója alkalmából első ízben osztotta ki a szövetség irodalmi díjait. A költők közül Oldíieh Mikulásek. kapott díjat verses­kötetéért. A prózai írók közül Peter Karvas szlovákiai írót tüntették ki. A drámaírók kö­zül Miroslav Stehlík kapott dí­jat. A Szovjetunió könyvkamarája számára az idén négy hatalmas épülettömböt emelnek Moszk­vában. Mindegyik épület 100 000 kbm térfogatú lesz. Itt veszik nyilvántartásba a Szovjetunió­ban megjelent könyveket, fo­lyóiratokat, újságokat, kottákat és térképeket. KITESZNEK MAGUKÉRT A vághosszúfalusi fiatalok is kitettek magukért. Jókai Mór színpadra átdolgozott regényét a „Gazdag szegényeket“ vitték színre. Ribánszky László kitű­nően alakította Krányec Franyó bögre- és bicskaárus szerepét. A fiataloknak a jövőre nézve is terveik vannak. Az alapszerve­zet keretén belül teniszcsapa­tot szerveztek és megalakítot­ták a sakkört is. Reméljük a sport terén is szép eredmé­nyeket érnek el, mert ahol megvan az akarat, ott biztos a siker. IZSÖF LÄSZLÖ, W. J. Vághosszúfalu. Jelenet „A ml Rfs családunk" című német filmvígjátékból. Egy egyetemi tanár — a pedagógia professzora és népes családja mindennapi életét örökíti meg. A professzor a gya­korlati életben vizsgázik a pedagógiából, bár az elmélet és gyakorlat nem mindig fedi egymást, végeredményben jeles osztályzatot nyer gyermekeitől.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom