Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 52. szám

(Részlet a „Préda" c. elbeszélés- Éva enyhe borzongást érzett bői) a gyomra táján. Minden porciká­ja elnehezült, nyelve megbé­T assan télre fordult már az ■*-* idő. A Duna zöld vízén jégtáblák úsztak, Becs utcáit be­fedte az első tiszta hó. Közelgett karácsony. Az üzleteket izgatott vásárlók lepték el, a kirakatok megteltek incselkedő reklámmal, finoman csomagolt áruval. A menekültek csoportosan járták a várost. Halvány, meg­viselt arcuk, gyűrött ruhájuk elütött a többi emberétől. Sehol sem volt maradásuk. Az egymás­nak ellentmondó hírek ingerült­té, izgatottá tették őket. Néhá­nyon megszöktek a lágerből és a követség segítségével hazatér­tek, mások tovább indultak a messzi ismeretlen felé. A tábor­ban egymásnak adták a kilincset a különböző ügynökök, kereske­delmi megbízottak, bizottságok. Embereket toboroztak a belga bányáknak, favágókat Kanadába, bámöket Olaszországba, harco­sokat Afrikába. Kövérre hízott szuszogó urak, kalapos dámák ígérték könnyű gazdagságot, pufókarcu széplányok boldogsá­got a magára maradt hontalan embernek. Éva itt akart maradni Bécs- ben. Állás után kutatott. Reggel­től estig ráta a hideg utcákat, irodákba, üzletekbe kopogtatott be, de reménytelenül. Hiába tu­dott tökéletesen németül, nem volt állampolgársága, nem vették fel sehová. — Honosság? — nyúlt az álla alá gyűrűs ujjával egy simaarcú hivatalnok a városházán és mo­hón csillogó tekintete megakadt Éva hamvas nyakán. — Igen uram — hebegte za­vartan a lány és pici fülcimpái égni kezdtek a zavartól. Megcsináljuk kicsike. Ha okos lesz, nem kell kérvény. Ugyanis magyaroknak betiltották a ho­nosság kiadását. Na, de én elin­tézem ... MagácsMának! Csakis magácskának! Van este ideje?... — Van. — Akkor jó. Jöjjön el hoz- -zám ... mondjuk hétre. Megfe­lel? nult. — Elintézem! — suttogta a hivatalnok és fürkészve magakö­ré pislantott. Apró névjegyet húzott elő a zsebéből és a lány kezébe csúsztatta. Éva egyszerre megértett min­dent, Szó nélkül hátralépett és a meglepett hivatalnok arcába vágta az összegyűrt névjegyet. — Bestia! — sziszegte dühö­sen a hivatalnok és kiabálva ki­tessékelte Évát az irodából. \ mikor fáradtan hazafelé ballagott, nagyon szeren­csétlennek érezte magát. Kirázta a hideg, hányinger környékezte, könnyek fojtogatták. Az egyik üzlet ablakából aranyos narancs mosolygott rá. Meg kellett állnia. Lába felmondta a szolgálatot, szeme babonásan meredt az üvegre. Szájában összefutott a nyál és döbbenten sírt bele a tudat: állapotos! Támolyogva ért a barakkhoz. Péter még nem volt otthon. Pe­dig most mindennél nagyobb szükség lett volna valakire, aki előtt elsírhatná keserves sorsát. De nem volt senkije. Agyában, mint rohanó lovak, dübörögtek az idegek. Szívét ezernyi kétely rohanta meg. Péter az utóbbi időben nem törődött véle. Reg­geltől estig a barátaival lódör- gött, néha éjszaka se jött haza, káromkodott, részegeskedett. Nem szeret — suttogta Éva és tehetetlenül végigdölt az ágyon. Sírt, zokogott a lelke. Semmi, semmi se maradt, amibe beleka­paszkodhatna, amit támaszként ott tudna szüntelenül maga mel­lett életében. Minden idegen, közönyös és rideg. Amióta eljött hazidról, nem érzett meleget a szívében, örömet a lelkében. Még a kályhába dobott fa is sírva nyöszörgött. Ha keze odaért a durva szörpokróchoz, borzongva kapta el, ha belépett a bátortalan sötét szobába, fuldokolni kez­dett. Menni, menni! — követelte belül minden és felnyögött kín­jában. Menni, menni! De hová? Haza! Haza! — sírta lelkében cérnavékony hangon egy kislány és benne döbbenten ismerte meg a maga hajdani hangját. Anyja ködképe lebegte körül, némán és szomorúan vádló szemeit nem bírta tekintete. Borzongva ta­karta el arcát, dugta be fülét. Nem segített. — Anyám, anyám, anyácskám! Ne nézz úgy rám... — esdekel- te és hagyta, hogy folyjanak szabadon könnyei. O, mi mindent adott volna, ha ez az arc felde­rül és szemei nevetve, mosolyog­va hunyorogtak volna. De nem! Anyja arca szomorú, halvány és fájdalmas maradt mindvégig. — Most? A szégyeneddel akarsz hazamenni? — döbbent belé a félelem és szíve hevesen dobogni kezdett a riadalomtól. — Gyere! — súgta anyja hangja szelíden feléje és lassan megnyugodott. — Haza megyek... Haza, haza! — mondogatta és elfoj­totta buggyanó könnyeit. Felkelt és tétován csomagolni kezdett. Szíve hirtelen megtelt boldog izgalommal, lelke szárnyalt az örömtől. Már nem gondolt Péter­re, akinek szívében megfagyott CSELÉNYI LÄSZLÖ: Ui versek a szeretet ebben a rideg világ­ban. Mindenkit kizá't a leikéből. Csak anyját és otthonát hagyta benne. És egész lényét erő, nyu­galom szállta meg. — Megvan! Van állásom! — nyitott be hirtelen Péter és ör­vendezve átnyalábolta, csókolta a lányt. De az könnyedén lefej­tette magáról az ölelő karokat. Hideg és közömbös maradt. — Mi van veled? Nem is örülsz? — nézett rá döbbenten a fiú és az elkészített csomago­kon akadt meg: a szeme. — Hová készülsz? — Haza. — Megörültél? Haza? Most, amikor... — Igen. Most! — Dehát miért? — Mert... — Nem is szólsz ... — Miért szólnék! Ügy se tö­rődsz velem. Csak addig kellet­tem, amíg ... — Csak? — roskadt le Péter kétségbeesetten egy székre és kezébe hajtotta fejét. — Igen. Mert már nem sze­retsz. — Micsoda őrültség! — Nem őrültség! — mondta a lány határozottan, pedig alig bírta visszafojtani könnyeit. He­tek óta rám se nézel. Csak kó­borolsz, iszol és menekülsz elő­lem. Én, én ... nekem támasz kell! Család, emberek, akik sze­retnek, akiket én is szeretek. Mert én ... Mert nekem gyere­kem lesz Péter... és ő nem le­het hontalan! — hangja hirtelen zokogásba fulladt. — Gyereked? — meredt rá Péter hitetlenül. — De hisz ... — Haza kell mennünk! Gyere te is ... — vetette magát lábai­hoz eszelősen Éva. — Ne sírj — simogatta haját a lánynak és fásult, tompa han­gon vigasztalni kezdte. — Ne sírj, ne sírj ... Majd keresek, lesz pénzem, boldogok leszünk itt is ... És azt a gyereket... majd csak valahogyan elintéz­zük. — Elintézzük? — nézett rá nagy szemeivel riadtan a lány és lassan hátrálva elhúzódott tőle. Aztán vette csomagjait és cso­szogó, fáradt léptekkel kiment a szobából. P éter döbbenten meredt utá­■*- na. Csak, amikor már el­ment, akkor nyögött fel két ség- beesetten, eszelősen: — Éva! De nem mozdult. Egyedül ma­radt boldogtalanságában. Roskadozó égen megriadt rajokban húznak délfelé nagyhasú vadlibék, leng a tő, a nád is kincsük-vesztő fák közt integet, a bánat a lenti világ. Itt az ősz. November. Úsznak gyönge fényben, tomposán kolompol már a nyáj, remeg zászlózik a rojtos ökörnyál, a szélben mérgesen vonulnak a kikericsek. íme az ősz. November légiója, pereg a dob csattog a baka-nóta, nyergeli már a tél deres lovát, száll dél felé minden vadlúd s a gólya be jó nekik. Ki két világ lakója, visszajön majd ha sercen a virág. De az én nagy bánatomat van-e aki megérti? Szombat este. Szól a dzsessz könnyű tűz a rádióban, lángol a diákszoba csupa jaj és csupa sóhaj. Harminc véres-ajkú lány bámul most az éjszakába, mi történik ma éjjel itt, meggyullad mind alatt a párna. Roskadozó égen boldogtalan n épek merre van hazájuk csak az isten tudja, a katona harcol sárban hóvih arban vidékről vidékre vállát puska nyúzza, szendereg a lelke: gilice mad ár volt szikkadt-állú szálfa: k arvaly lett belőle egyetlenegy vigasz karvaly-bá natában, hogy otthon siratja szőke szerelője. CSELÉNYI LÁSZLÓ: Fehér lányok Fehér lányok ülnek a ház előtt, valamennyi bővérű tűzszemű, bőrük alatt húszezer hegedű, siratja az elpártolt szeretőt. Éjjelente kigyúl bennük a vér, nem bír vele józan szűz-akarat, fehér lányok fehér paplan alatt fulladoznak kínjuk a földig ér. ♦ ♦♦♦HMM HHHMHH ♦>♦♦♦♦♦♦♦> <♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦»♦♦»♦++ Apróságok Hivatásos színészekről már a legrégibb idők krónikája is megemlékezik. A mulattató, szórakoztató színészek, harle- kinek neve az idők folyamán megváltozott. A bohócszerű fi­gurákat többnyire a nép ked­venc étele szerint nevezték el. Olaszországban például Maka­róninak, Franciaországban Jean Potagenak, Angliában Jack Pu­dingnak, Hollandiában Hering Hercegnek, Oroszországban Ka- pusztnyíknak, Németországban Hanswurstnak nevezték őket. Ezzel szemben a kínaiak Huan Liennek azaz „virágarcúnak“ hívták. •k Josonról, a híres görög szí­nészről ismeretes, hogy el­hamvasztott gyermekének ur­náját vitte magával a színpad­ra, hogy az Elektra című tra­gédiában igazi könnyeket sír­jon és fájdalmát a legbensősé­gesebben érezze át. Más ízben pedig Crasus levágott vérző fejével jelent meg a színpadon. ★ Domician császár parancsára Laureolus szerepét egy igazi rablóvezér játszotta és az elő­adás végén a közönség előtt vadállatok tépték szét. ★ Katalin cárnő a jobbágyok színházában halálra köveztette azokat a színészeket, akik nem tudták szerepüket. Színésznőkből igazi király­nők is lettek. Egy Teodora ne­vű színésznő I. Jusztinján csá­szár felesége lett, IV. Vilmos angol király felesége is szí­nésznő volt, Lipót belga király a híres Karoline Bauer színész­nőt vette feleségül. ■k Sarah Bernhard, a nagy fran­cia tragika ijesztően sovány volt. Taglioni, a „romantika táncosnője“ kimondottan pú­pos, Sabeston Wolker neves angol operaénekesnő pedig vak volt. ★ Michael Gabovits orosz ba­lett-táncost a színpadon játék hevében leszúrták. Maria Sova japán táncosnő a Haldokló hattyú szerepében utolsó lépé­sei után meghalt. A SZABAD FÖLDMŰVES NAGY IRODALMI PÁLYÁZATÁNAK EREDMÉNYE A bíráló bizottság értékelte a Szabad Földműves 32. szá­mában közzétett irodalmi pá­lyázatra beérkezett műveket és ügy döntött, hogy: az első díjat, 2000 koronát a Huszonegyen jeligéjű és „Hu­szonegyedik“ című pályaműnek, a második díjat, 1200 koronát Majd én megmutatom jeligéjű „Az elnökjelölt vallomása“ cí­mű pályaműnek, a harmadik díjat, 800 koronát a Tárca jeligéjű, a „Bernáth testvérek“ című pályaműnek, a két negyedik díjat, 500-500 koronát a Duna mentén jeligé­jű, „A tábortűznél este“ című és az Oj arcú falu jeligéjű, „Tóbiás László mégis a faluban marad“ című pályaműnek ítélte. Interjú a hatvanéves Egri Viktorra! Egri Viktor államdíjas író most tölti be hatvanadik élet­évét. írói pályafutását még az első világháború után kezdte, s azóta a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legjelentő­sebb írója. Legközismertebb művei az államdíjjal kitüntetett Közös út, az Ének a romok felett, és az Őrök láng című színművek. Regényei közül a Márton-trilógia első két kötete és az Égő föld kiemelkedöek. írói munkássága különösen a felszabadulás után bontakozott ki, amikor értékes munkát végzett a csehszlovákiai magyar írás terén is. A hatvanadik évét ünneplő írót felkereste szerkesztősé­günk munkatársa és az olvasóinkat érdeklő néhány kérdéssel fordult hozzá. — Kedves Egri elvtars, sze­retnénk, ha röviden elmondaná, hogyan lett író? — Amikor azt felelem, hogy az első világháború nagy élmé­nyei adtak tollat a kezembe, akkor talán közel járok az igazsághoz. De a puszta élmény nem elég az írósághoz, ahogy az eltökéltség sem elegendő. Az adottság és íráskészség mellett az az iskola kell, amit kissé fellengősen, ám mégis találóan az élet iskolájának nevezünk. Az írót az élet edzi, a felelősség formálja, a tanulás érleli. Pályám kezdetén én is csak magamat akartam kifejezni, aztán évek múltán nekem is fel kellett ismernem, hogy jó­val többet kell adnunk. Az írás szolgálat. Az ember, a nép szol­gálata és mennél közelebb ke­rül az író az emberhez, a né­péhez. annál jobban megér­demli a kitüntetést, hogy író­nak nevezzék. Véleménye szerint, melyek irodalmunk és általában a szo­cialista országok irodalmának legégetőbb feladatai? — Regénynek, drámának, versnek, minden tiszta szónak és igaz gondolatnak számba kelt vennie azt az új honfogla­lást, amelyet felszabadult né­peink végeznek ma mindenütt. A tegnap írója eleget tett hi­vatásának, amikor reális képet adott társadalmáról, a ma szo­cialista írójának tudatosabban kell belenéznie a kor, az em­ber átalakulásába és rajzából nem hiányozhat az eszmeiség követelménye. Ez azt jelenti, hogy művében próbálja tökély- lyel ábrázolni a dolgozó ember lelki nagyságát, érzés- és gon­dolatvilágát, fiatalságunk haza­szeretetét és általában azt a nagy változást, amelynek so­rán a múlt sok koloncával ter­helt ember a tegnapból a mába és a jövőbe lép. a tegnap em­beréből szocialista emberré érik. Nem kis feladat ez, de az író csak akkor válik a lélek mérnökévé, ha versei ritmusá­ban megérezzük a nép szíve dobbanását, regénye lapjain mint hű tükörben meglátjuk sikereit és hibáit, drámai jele­neteiben felvillan azoknak az eszméknek sodró ereje, ame­lyek eltöltik. De konkrétabban is körvona­lazhatjuk a feladatokat, ame­lyek íróinkra várnak. Értelmiségünk átalakul, az értékes régi az újjal összeforr — erről várunk látó szemmel meglátott, érzékeny füllel meg­hallott és tiszta lelkiismerettel megformált becsületes szám­vetést. Művészi képeket fárad­hatatlan munkásainkról, művé­szi helyzetjelentéseket a társas gazdálkodás útjára lépett pa­rasztságunkról, művészi rajzo­kat kisvárosainkról, általában tehát műveket, amelyek felsza­badult népünk történelmi hon­foglalását igényes eszközökkel megörökítik. És nem megfe­ledkezni az új ember szocialis­ta erkölcséről, amelyről szóla­mok nélkül, egyszerűen és ne­mesen minden alkotásában pél­dát mulatóan vallania kell. — Milyennek látja a cseh­szlovákiai magyar irodalom fej­lődését? Minden okom megvan ahhoz, hogy derűlátó legyek. Tények sokaságával igazolhatom. Sza­bó Béla két utolsó regénye, a Menyasszony és A család ked­vence igen érett művek, jóval többek egy provincialista iro­dalom kimagasló alkotásainál. Ugyanez mondható Dávid Teréz sikeres Dódijáról, de más szín­darabjairól is. Mács József, Lo- vicsek Béla és Szőke József új novelláiban is egyre több az értékes maiság, amely előre mutat Ordódy Katalin és Nagy Irén készülő új regényei szin­tén jóval bíztatnak. Fiatal köl­tőink közül Ozsvald Árpád és Bábi Tibor az érettség korába lépett és erősen hiszem, hogy új verses könyveik jelesen ad­nak tanúságot felelősség-tuda­tukról és művészi elmélyülé­sükről. Fiatal kritikusaink: Rácz Olivér, Turczel Lajos és Csanda Sándor egyre értéke­sebb munkát végeznek. Tóth Tibor legutóbbi Nyikitin fordí­tása valóságos kis műremek, Monoszlóy M. Dezső Nezval át- költése (Edison) ugyancsak je­les munka. És szólnom kell Barsi Imre kitűnő tollal megírt,, eredeti irodalmi riportjairól is,' A felsorolás korántsem tel­jes. Az idézett nevekkel csak igazolni kívánom, hogy a cseh­szlovákiai magyar írás' túlju­tott a provincializmuson és mondanivalójával igényt tárt arra, hogy komolyan vegyék. Ügy hiszem, ha fiatal próza­íróinknál megszűnik a tényék­hez való naturalista ragaszko­dás, költőinknél az érzelmi sze­génység, valamennyiünknél pe­dig a problémák önállótlan megfogása, további gazdago­dásról és elöremenetelről be­szélhetünk majd. — Ifjúságunkat bizonyára ér­dekli, mik a tervei, s milyen műveken dolgozik jelenleg? — A háború végén, 1944 — 45- ben nyolc hónapot éltem a My- java és Ötura közti irtványo­kon. Ügy érzem, írói köteles­ségem emléket állítani a nép egyszerűségében is hősi, ne­mes fiainak, akiket ott a fel­kelés alatt és a további hóna­pok folyamán megismerhettem. Ebben A tüzet rettegik a far­kasok című új drámámban azt próbálom példázni, hogy csak az a nép érdemli meg a sza­badságot, amely harcolni, áldo­zatot hozni tud érte. Nem csu­pán a fasizmus alaptermésze­tét szeretném átvilágítani, ha­nem a kispolgári társadalmat is, amely a szemünk láttára bomlik fel az aljasság rendsze­rében. Szeretném rádöbbente­ni a nézőt, micsoda primitív, gyilkos eszközökkel dolgozott a fasizmus és hogy a kispolgá­ri erkölcsben milyen kevés volt az ellenállás e gyilkos erőszak­rendszerrel szemben. Verses drámáim — az Ének a romok felett-re és az örök lángra gondolok — ezzel tri­lógiává szélesülnek, ahogy ere­detileg terveztem. Remélem, hogy még a tél folyamán befe­jezhetem ezt a teljesen mai tárgyú, mégis legendának el­képzelt színjátékomat a felke­lésről, az árulók és szabadság­keresők örök harcáról. . További terveimről — évek­ig hordom magamban drámá­im témáit — inkább más alka­lommal beszélnék, ha eljő az ideje. Megköszönjük Egri Viktor­nak a kérdéseinkre adott vála­szokat s olvasóink nevében jó egészséget és sok sikert kívá­nunk további munkájához.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom