Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 52. szám

É

jszaka leesett az első hó. Még reggel is szállingóznak alá a hópihék. Bárányné i konyhából leselkedik kifelé a térre. Az utcát, járdát és a háztetőket fehér lepel borítja. Csendes, békességes nyugalom fekszik a városon. A szokottnál halkabban zörögnek a villamosok, finomabban suhannak az autók s szembetűnőbben villognak az ablakok.

A közeli síneken mozdony vesztegel, odébb nagy gyár kéménye pipál s körülfogják új házsorok.

A fiatalasszony nem tud az ablakból elmozdulni. Pedig nagyon sok a dolga ünnep előtt. Gyúrni kellene a levestésztát, elkészíteni a süteményeket és még ebédig, míg a gyerekek kint játszanak, feldíszíteni a karácsonyfát is. Hiába.

Olyan szép és izgató a hóhullás, hogy hevesen megdobogtatja a szívét. Melegség árad szét a testében. S érzi, hogy most mindenbe szerelmes egy kicsit: deres fejű fákba, havas kerítésékbe és az egész munkásnegyedbe.

Csak felhagy azért a bámészkodással. Eljön az ablakból .és szorosabban kötözi magára a pongyoláját. A konyha nedves, hideg s hiába fűt be jól, csupán addig tart a meleg, míg a parázs a sparhertben, aztán gyorsan kihűl a lakás.

Rak a tűzre, vizet is önt a fazekakba és a tükör elé áll. Sokáig elnézegeti magát. Fiatal, alig huszonöt éves, a bőre sima és finom. A haja meg korom fekete. És most igazítja, frizurát erőszakol bele, mert az ura így szereti, így akarja. Majd elfordítja a kulcsot a zárban. Ne zavarja senki. A gyerekek se zavarják. Lakásuk szoba is, konyha is egy helyiségben. Nehezen mozoghatna, ha a gyerekek berontanának.

Hozzáfog a munkához.

A m alig töri fel a tojásokat, kopogtatnak az ajtón. Kinyitja s a szomszéd Krizanné tolakodik befelé. Az emeleten lakik, de az utcáról szaladhatott be, mert havas a kendője és a válla. Leül a sarokban, sok lim-lom közt fészkelődik, s belehuhukol a tenyerébe. Sokáig nézi szótlanul Bárányné ünneptevő igyekezetét.

A fiatalasszony arcáról lerí, hogy nem szívesen látja a vendéget. Nem is tudja nagyon hová leültetni. Persze, Krizanné t ez nem zavarja. Mióta ide került házmesternek, naponta bejön s beharangozza az utca, a tejcsarnok és a húsüzlet híreit. Jól van, beharangozza. De legalább ilyenkor ne dugja be az orrát, hiszen annyi a dolga, hogy csak győzze.

Percekig hallgatnak, egyre erősebben hangzik az óra ketyegése s Bárányné nem szól, Krizanné se. A vendég jóval később hozakodik elő kérésével. Három tojásra lenne szüksége. Az ura délben jön meg a fizetésével.

Megkapja a három tojást s belecsusztatja a kabátja zsebébe. És még nem indul haza. Még el kell mondania valamit, ami a legfrissebb újság s talán a három tojás kikölcsönzésénél is fontosobb.

— Hallotta, mi történt, Bárányné asszony? Bárányné letörli tésztás kezét és nyugtalanul tekint Krizannéra.

— Nem.

— Éjjel a rendőrség bevitt egy fiatal lányt.

— Ismeri?

rkickick****irk***ir*ick*+^*-M ****** ~>

Itt a karácsony, Csillan ezüstös Dísz a faágon,

— Csillan a gyertya Fényén merengő Férfi szemed,

Boldog vagy: békét Lehelnek rád a Zöld levelek.

Gyermeked nézi,

Ő még nem érti,

A karácsonyfa Mitől ragyog?

Azt csak te érted; Sok szenvedésnek Éjén gyúltak ki E csillagok.

S hogy ragyogjanak Szebben, mint a nap: Rá csiholtad a Szíved tüzét,

Most e fa ága A nagy világra Ezerszeresen Azt hinti szét.

— Azt mondják, hogy itt dolgozik ne ... a Figaróban.

— Oszt mért vitték be?

— Leitta magát férfiak társaságában.

— Az ő baja — veti közbe Bárányné, mert már az idegére megy lassan a Krizanné jelenléte. Az ünnep nem vár, sürget a munka.

— Az ő baja ... — kapcsol rá újból a szomszédasszony. — Könnyen akar élni. Azért ment el pénzesebb férfiakkal.

Bárányné kimegy és bejön, nem akarja hallgatni az utca pletykását, de az csak nem mozdul. Esze ágában sincs elmenni. Összehúzza a szemöldökét, erősen s szinte haragosan gondolkozik, mert annyi mindent hozott, mikor beszaladt tojást kérni, hogy délig újságolhatta volna, most meg nem jut semmi az eszébe.

— Maga is készül az ünnepre, ugye? — kérdi s nógatja távozásra Bárányné s az asszony megérti az enyhe célzást, felszedelözködik és elmegy. Az ajtóból szól még vissza:

— No a többit majd elmondom máskor!

— Jól van, máskor — mondja kényszerű mosollyal Bárányné s mikor a szomszédasszony beteszi az ajtót, lecsapja a síkálót az asztalra, olyan mérges. — Beül más házába és még meséket is kitalálgat.

mást, csak hazaállítani... Rakáson lenni.., Egy csomóban, mint az állatok! - s a fiatal- asszony már toporzékol, s mikor -a férje hozzálép, hogy Arankám, az építkezésről jövünk... hideg van kint... — megrázza vállát, mellét az elfojtott zokogás.

A férj elkomorul és talán mondana is egy kacskaringósat, de az apja csendesíti figyel- meztetőleg:

— Ne kezdjétek el újra a veszekedést!

— Én kezdem? — mondja a kisírt szemű fiatalasszony. — Értsék meg, nem tudok mit kezdeni ebben az odúban. Reggel beült az a nagyszájú Krizanné s mikor elment, jöttek maguk.

— No menjünk ki a mgsókonyhába — mondja a férj az apjának s fogják a kis csomagokat, obt díszítik' fel a karácsonyfát. Ezüst szálakat szórnak a tetejébe, csillogó díszeket aggatnak az ágaira, felkötözik szépen a szaloncukrokat is.

Bárányné meg kicsit nyugodtabban gyúrja a tésztát, elröppen haragja s olykor-olykor kikacsint az ablakon.

Hull a hó, bolondosán kergetőznek s szállnak alá a hópihék s a mosókonyhában öltöztetik az emberek a karácsonyfát.

Hanem szerencsétlen ez a mai nap mégis. Mire elpárolog a fiatalasszony haragja, újból kopogtatnak. Krizanné nyomakodik be. Három tojást tart a tenyerén. Az ura korábban jött, mint várta s hozta a pénzecskéjét.

Bárányné nagykelletlen elveszi a tojást és nem kínálja hellyel a szomszédasszonyt, de leül az anélkül is, s beletüzesedve kezdi a mondókáját megint.

— Van-e elég szene, Bárányné?

Becsukja megint az ajtót. Ne jöjjön be senki, ne háborgassák a mai napon. Az ünnepre készülés csak úgy ér valamit, ha az ember nyugodt s nincs miért ingerülnie.

Nyugodtság, békesség keli s most lenne, lehetne... a gyerekek egyébkor úgyis fel akarják verni a lakást hangjukkal, szaladgálásukkal.

R

ak a tűzre, leöblíti a kezét és belemarkol a tésztába. De alig fordítja meg egyszer, kopogtatnak ismét. A férj jön haza és az apósa, mind a kettőjük kezében egy-egy csomag. Díszek, cukorkák, narancsok a karácsonyfára.

Hazajönnek, levetkőznek, leülnek. És Bárányné nem tud mozdulni sem a lakásban. Egyszerre felpaprikáződik s haragos színben borong az arca.

— Minek jöttetek ily korán? Ti se tudtok

— Van — feleli hüvösgn a fiatalasszony.

— Mert nem lesz. Ä tejcsarnokban hallottam, hogy nincs elegendő szén. Kifagynak sokan a télen. Huhukolhatnak a tenyerükbe, meg a zúzmarás falakra.

Báránynét dühös indulat szállja meg s szinte hisztériásán támad az apró, hunyurgó szemű pletykás hírharangra.

— Ide hallgasson, Krizanné! Ha nem hagy fel az ostobaságaival, többé ne tegye be hozzánk a lábát. Van nekem amúgyis bajom ebben a szorosságban.

K

rizanné felpattan a székről s sértődött arccal kivonul. A fiatalasszony meg ráborul az asztalra s az arca olyan, mint a dermesztőén hideg ég hóesés előtt. Nincs többé kedve a tésztához nyúlni, főzni sincs kedve. Könyököl az asztalon és kábultan néz maga

elé. Bánja már, sajnálja már nagyon, hogy gorombán támadt Krizannéra.

A férje nyit be. Hívja a fiatalasszonyt a mosókonyhába, megnézni a felöltöztetett karácsonyfát.

Együtt mennek ki s Bárányné nem tud rámosolyogni a fenyőre. Férje és az apósa arcáról sugárzik az öröm, az övéről kedvetlenség árad. Lehangoltan megy vissza a lakásba és szomorúan mondja:

— Nem lehet ezt sokáig bírni, örökké jönnek, örökké kopogtatnak. Először Krizanné, azután az embereim, majd újra Krizanné s az én munkám meg marad. Ha legalább elférnénk!

Hozzáfog ismét a munkához. Félreteszi a gyúrótáblát, és süti a húst, vágja rá a hagymát, s nézi a hóesést. Meg az ajtóra pislog félénken s hallgátózik, nem jön-e látogató. Mert ha jön, ő kimegy a világból!

A folyosó azonban néma. Nem jön senki, nem kopog befelé senki, a gyerekek törtetnek be.

Nekiesnek az ajtónak s a két kislány beállít éhesen.

— Anyu, adjál enni. Anyu, adjál vajas kenyeret.

Bárányné megszeli a kenyeret és vajat ken rá. Aztán kitessékeli a gyerekeket az, udvarra. Gyorsan bezárkózik. Megfogadja magában, hogy ezentúl nem enged be senkit.

De hiába minden fogadkozás, kopogtatnak, újra s Bárányné ijedten összerezzen. Nyitja az ajtót s vendég nem,jön. Krizannéhoz tart két férfi. Csak rosszul hallja a beszélgetésüket, nem vehet ki a szavukból semmit. Behúzódik vissza, mert az idegenek is távoznak, s bezárkózik.

Akár be se csukta volna az ajtót.

Keményebben, ' határozottabban, mint előbb, Krizanné szól be és parancsoló a hangja:

— Bárányné asszony, azonnal nyisson ajtót!

A fiatalasszony lélegzetvisszafojtva hallgat.

Nem fordítja el a kulcsot a zárban. Krizanné azonban nem tágít, mi tévő legyen, beengedi. Az asszony úgy tör be, hogy kapkodja a levegőt, mintha kilométert futott volna. Sietőssen kezd bele az újságolásba.

— Tudja, kik voltak nálunk?

— Nem — veti közönnyel s hűvös arcfintorral Bárányné.

— A központi nemzeti bizottság emberei.

— Mit kerestek magánál?

— Hát nálunk van ennbk az öreg háznak a terv.e. Azt kérték el, mert hogy tavasszal lebontják az utcánkat.

Bárányné elálmélkodik s elsáppad. Majd kezébe temeti az arcát és ugrál, táncol, nevet. Szíve mélyéből tör fel a kacagás, a szeme is könnybe lábbad.

— Biztos ez?

— Mint a halál. Vitték magukkal a tervrajzot is.

A fiatalasszony összecsapja tenyerét s fordul egyet a sarkán s a korábban még utált szomszédját megöleli, ropogtatja a csontját. Aztán kitárja az ablakot és bekiabálja az embereket.

— Feri! Ferikém! Gyertek be gyorsan! Krizanné van itt! A jó Krizanné! Hallgassátok!

Az emberek bejönnek, a gyerekek is settenkednek utánuk s a szomszédasszony megismétli az örömhírt.

Bárányné meg az ura nyakába ugrik. Cuppanós csókokat nyom az arcára. A gyerekek csodálkozva, kerekre tágult szemekkel nézik az anyjukat.

Ügy tűnik, mintha a férfi könnyezne, holott a . fiatalasszony maszatolja be az arcát. Sír, zokog az ura mellén, mert most jut eszébe, hogy ötödik éve vár erre a hihetetlen hírre, erre a nagy csodára.

Már nem csak az ünnepnek örül. A fenyő friss zöldje is egyszeriben megszépül. Tavasz- szal lebontják az utcát... Tavasszal költözhetnek máshová, új fészekbe ...

E

zt susogja, sírja, könnyezi Bárányné az ura arcába, s kint ritkábban hull a hő; tisztul, dereng az ég jókora darabja.

Szép karácsony lesz!

lSS®BEaaBEa®®BE®®E®®®BE®®aBa®®®®ESBE®®a®aBEE®HS®®BBSS®aSB®BE®BaEESESBaB®®®a®®EaBBSaEBa®SEaaE®®®SE®a®e

Éjféli harangozó

CSONTOS VILMOS

V

ékony gyertyaszál pislogott a deszkaláda tetején. Fénye sárgán ömlött szét a pince rücskös falán, melyen a lecsapódott pára úgy csillogott, mint ráncos homlokon a veríték. Csend volt. Csak néha hallatszott egy-egy elfojtott sóhaj, vagy távoli robbanás moraja.

— Eressz be egy kis levegőt — szólalt meg a sarokból egy gyenge férfihang. — Ma már nem fognak lőni — tette hozzá határozatlanul.

Anna óvatosan kibontotta magát alvó gyermekének öleléséből, felállt s kivette a szelelőlyukakból a szalmacsomót. Friss levegő ömlött be, s a fényes csillogó égbolt bekukucskált a dohossza- gú pincébe.

— Leesett a hó — mondta Anna s visszadőlt a helyére.

Ojre csend lett. Dermesztő, félelmetes, mint a kriptában, ha szétszélednek a gyászolók. Csak a gyertya sercegett. Mind a tizennyolcán szótlanul feküdtek a bűzös szalmán. Már második hete alig szólnak valamit. A gyermekek is némák, mintha éreznék, hogy most nem szabad beszélni, mert halál jár az udvaron, kertben, utcán. Néha az ajtót is megdöngeti. Ilyenkor az apróbbak sírnak, s az anyák vigasztalják őket.

„Ne félj édesem! Ide nem tudnak belőni."

— Keserves karácsonyunk van

— sóhajtott fel Anna. Erre Janika kinyitotta a szemét, s az anyjára nézett.

— Mama! Most karácsony van? — kérdezte csodálkozva.

— Az fiam!

— Jön a Jézuska! Hoz nekem karácsonyfát! — ugrott fel a gyermek boldogan s tapsolt pici kezével. A nagyobbak, akik már részesei voltak a karácsonyfatitoknak, szomorúan elmosolyodtak.

— Nem jön az ide — kelt fel Pista bácsi, az egyetlen ember, aki néha előbújt a rejtekhelyről, hogy két tűz között beszerezze a legszükségesebb dolgokat. — Hogy is jönne a frontra.

— Jön! — kiáltotta Janika. — Tavaly is bejött a szobába, pedig az ablak be volt zárva.

— Inkább imádkozzál — tér- depeltette gyertya mellé a gyereket Pista bácsi. — A rossz gyerekeket nem szereti a Jézuska.

.4 gyermek összekulcsolta vékony ujjait s halkan imádkozni kezdett. Mikor befejezte, egy ének is az eszébe jutott.

„Krisztus Jézus született..." Abba kellett hagynia, mert az anyja hangosan felzokogott.

— Mama, ne sírjon! — ölelte át Janika az asszony nyakát, amitől a többiek is piszegni kezdtek.

Aznap este mindnyájan köny- nyes szemmel aludtak el, csak Pista bácsi szemét kerülte az álom. Éjféltájban fölkelt és csendben kinyitotta az ajtót.

Gyönyörű éjszaka volt. Az égen fázósan hunyorogtak a csillagok. Végigment az udvaron, ki az utcára. Maga sem tudta miért, arra várt, hogy majd a toronyban megszólalnak a harangok s az utcát ellepik az éjféli misére igyekvők. Azután elindult a templom felé. A loronyfeljáró ajtaját nyitva találta. Léptei kísértetiesen koppantak a főlépcsőn, s mikor megállt, saját szíve dobogását hallotta. A sötétben megkereste a kötelet. A harang szava ijedten röppent szét a karácsonyi éjszakába. Hosszan húzta, boldogan és önfeledten. Hirtelen kiáltást hallott s egy tompa ütést érzett. A harang még néhányat kondult, aztán csak a kötél suhogása hallatszott. Zseblámpa fénye villant s egy eltorzult katona-arc hajolt az ájult ember fölé.

Rozzant vaságyon ébredt fel Pista bácsi. Zavaros szemmel nézett körül.

— Vizet! — mozdult meg sápadt ajka.

Egy katona kulacsot nyomott a kezébe. Az öreg néhány kortyot ivott, ledobta magáról a takarót s felült.

— Minek csinált ilyen szamárságot? — kérdezte a katona s bocsánatkérően az öreg szemébe nézett.

— Karácsony van — horgasz- totta le sajgó fejét Pista bácsi és egy könnycsepp gördült végig az arcán, s lehullott a fedezék piszkos földjére.

SZENK SÁNDOR

»