Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-11 / 46. szám

vak Pista házassága

Az, hogy Pista a frontra került, nem volt valami különös, háború esetén a járni tudó férfiak sorsa. Ezzel járt az is, hogy kilőtték mindkét szemét, ami ugyan nem történik meg minden frontkatonával, de ott, ahol golyóval vadásznak egymásra az emberek, még mindig elég gyakran előfordul, így hát ilyesmit emlegetni még regényben sem elég megrendítő, a fronton meg ki ér rá foglalkozni a mások bajával?

De Pistát mégis megrendítette a saját vaksága, annál is inkább, mert még sohasem gondolkozott azon, hogy az élet a maga tarka nappalaival úgyis pompázhat, ha mások s esetleg ó is mindebből csak sötétséget, meg éjt láthatnak.

Ilyenkor aztán a sebesült katonából vagy hős, vagy koldus válik. De Pistából sem hős, sem koldus nem lett, csak egyszerű szürke ember, olyan amilyen volt, legföljebb azzal a különbséggel, hogy nem járt futballmeccsekre, mint annak előtte, az utcán fehér botot viselt, s ha villamosra szállt, hellyel kínálták az idősebbek. Volt valami kis pénze, szülei után házat örökölt, rokkantsági pótlékot is kapott, így hát nem kellett különösebben hivalkodni a vakságával. Nem is hivalkodott, inkább rejtegette. Sötét napszemüveget viselt, fehér botot meg csak olyankor vitt magával, ha hosszabb, vagy ismeretlen útra indult. Ha tükörbe tudott volAa nézni, napszemüveggel eltakarva üres szemgolyóit, talán meg is elégedett volna önmagával. Huszonnyolc éves magas, szélesvál- lú fiatalember volt, hullámos fekete hajjal, szépemvelt orral és szemöldökkel, s ha a szája szögletében húzódó apró kis ránc megmozdult, úgy látszott, mintha szemek nélkül is mosolyogna. Pedig hát azt a ráncot nem a mosoly faragta Pista arcára, hanem a keserűség. Az első hónapok keserűsége, amikor még nem volt igazán vak, inkább látó ember, aki egyszerre érthetetlenül elvesztette a szemevilágát. Vakká akkor vált igazán, amikor alkalmazkodni kezdett, belátja, hogy színek nélkül is lehet élni, és hogy egyszerűen nem tud belehalni abba, ami történt. De miután színek és vonalak nélkül valóban igen üres az élet, színek' és vonalak után kezdett kotorászni a sötétségben, és most már úgy próbált magába nézni és látni, a vakság eszközével,

| y | 4'

Hi i '

\ 'j'-ßg

Csajkovszkij Iljic's Pjotr, a nagy orosz zeneszerző, 65 évvel ezelőtt, 1893. november 6-án, 53 éves korában halt meg Csak 23 éves korában édredt tudatára zenei tehetségének, otthagyta minisztériumi állását és komoly zenetanulmányokba kezdett. Két évvel később, a moszkvai konzervatóriumban a zeneszerzési tanszék vezetőjévé nevezték ki. Tíz operát írt, köztük legnevezetesebbek az Eugen Anyegin, Pikk dáma, balettjei közül leghíresebbek a Haty- tyúk tava és a Diótörő. Ezenkívül számos zenekeri művet is írt. Operái, balettjei állandó müsorszámai a világ operaházainak.

ahogy a valódi vakok szokták. Lassankint rájött a sötétség színskálájára, a puhaságok ízére és fényére, a keménységek élére, a várakozások alkonuos borújára, lila örömökre, fehér esték békéjére, s ahogy tapogatózó keze végigsimított egy . tárgyon, a külső sötétség hullám-tarajain különös fények, illatok, ízek száguldottak feléje. Állandó mozgásban érezte a tárgyakat és az embereket, újjá születtek, formálódtak benne, mintha egy örökké faricskáló esztergapadon testetlen hasábok, a formák egyre ráncolódó és fodrosuló ruháit öltenek magukra. Eleinte igaz, emlek-alakokkal táplálkozott, azokkal a körvonalakkal, amelyeket valaha magánkívül látott, de idővel ezek elmosódtak, mint a rosszul exponált, filmek nega- tívjai.s helyükbe mélyebb, önmagán keresztül látott képek, alakok csoportosultak. Vak Pista egyszerre arra döbbent, hogy

amíg szemének lencséivel filmezte a külvilágot, önmaga ebből vajmi keveset látott, nem ért rá elmélyülni, mert a nézés mechanikája elrabolta minden idejét. De most látni tud. Sőt szükséges, hogy lásson, mert csak a meglátott dolgokból formálódnak képek, ami felé csak nézelődik, az üres homályként suhan el mellette. így hát csak akkor látott, ha gondolkozott, vagy ha álmodott, de ilyenkor tisztában, bizonyosabban mint bármikor azelőtt. Mind jobban bántotta, ha sajnálják az emberek, ilyenkor úgy érezte, mintha önön leikébe rajzolt békéjét valaki durva kézzel befirkálná. „Ezek azt gondolják" — dörmögte szomorúan — „hogy a vakság az parttalan szürke óceán", s a vak ember tehetetlen roncsként hányódik a habjain. Pedig, ha csak egy centiméterre előrenyűjfom a kezemet ,a májusi fényözönbe, az ujjaim hegyén érzem, a színeket, felkapaszkodnak a karjaimon, fel a szívembe, a fejemig, oda, ahonnan a világítótorony most befelé ontja a világosságot". Ilyen lángoló szavakkal gyógyít- gatta magát, s néha egy-egy sajnálkozó szóra, feléje nyúló segítő kéz melegére megborzongott önmagától. Elhitte, hogy sajnálatraméltó és szegény, hogy ellopták tőle a világot, amely szebb és ragyogóbb, mint a róla- szött dadogó ábrándok. De ezek a sötét gondolatoki inkább a tél derekán kísértették, olyankor, amikor bizonytalankodva bukdácsolt a síkos járdákon és kezei segítségkérőén szétnyíltak, mintha a külső világ sötétségébe akarna kapaszkodni.

De most nyár volt. Forró, illatos nyári délután. Pista kint ült a parkban egy pádon. Botja a i pad karfájáról lecsúszott s a fii közé esett. De nem nyúlt utána, hagyta. Szembefordult a fényességgel, s a park rózsáit formálta emlékezetében, a szerelemre gondolt. A sétány apró kavicsain most lépések csikordultak. „Valami lány" — tűnődött Pista — „szép és fiatal". A lépések mind közelebbről hallatszottak. A lány, mert valóban az volt, ülőhelyet keresve nézett körül. De minden pad foglalt volt, csak Pista ült egyedül. A lány tétovázott egy darabig, fejét vállai közé húzva mérlegelte a helyzetet, de végül mégis letelepedett Pista mellé, úgyhogy kettőjük között elegendő üres hely maradjon. Egyszerű, babos vászonruhát viselt, s ha valaki messziről nézett volna utána, szépnek is gondolhatta volna. Arcát azonban mély sebhelyek és forradások tarkították, valami rosszindulatú himlő átkos nyomai. Csúnya volt és fiatal. És a csúnyaság a maga teljességében éppen a fiatalok arcán tud

tündökölni, az öregség ráncaiba valahogy elbújik, személytelenné, szürkévé válik. Pista azonban nem nézhetett a lány arcába, így csak magában álmodozott róla. Szíve csordultig telt a szépség óhajával. Karcsú virágok ugrándoztak benne, húsos, puha szirmukkal végigcirógatták a testén, s Vak Pista a végtelen ég felé emelve arcát felsóhajtott:

— Milyen gyönyörű is a világ!

A csúnya lány megütközötten

nézett rá. Vele nem igen szoktak beszélgetést kezdeni fiatal férfiak. Kopott kékpapírba kötött könyvére sütötte tekintetét, s kissé elfordította fejét, hogy a másik ne lássa csúnyaságát.

— Ugye a virágok is milyen kékek és pirosak, olyan különösen kékek és pirosak, mint soha máskor — mondta most már egészen hangosan Vak Pista és a leány felé fordult.

— ige-e-n — dadogta a lány akaratlanul — dehát minek is mondja nekem mindezt? Mi nem is ismerjük egymást... és ez igazán furcsa.

— Óh, nincsen igaza — suttogta lehalkítva a szót P[sta — én ismerem magát régóta, látom az arcát, a szépségét. A maga arca olyan, mint ezeké a rózsáké itt, hamvas, illatos és ragyogó. A lány a férfire bámult, arcát vérhullám öntötte el. Egész elcsúfított leánysága, minden keserűsége eszébe jutott. Övele mindig csak gúnyolódtak, s lám ez is itt, a szemüvege mögött most biztosan röhög rajta. Keze ökölbe szorult, felugrott, a férfi elé lépett és arcutcsapta. Vak Pista szemüvege az ölébe hullt, üres szemgödrei a lány arcába sötétlettek, aki rémülten felsi- koltott. A szomszéd padokról az emberek felugráltak és köréjük sereglettek. Szitkozódó hangok hallatszottak mindenfelől:

— Egy vak embert megpofozni ... disznóság ... gazember! Botok és ridikülök emelkedtek a levegőbe, a csúnya lány arcán végigcsorogtak a könnyek, de csak állt mozdulatlanul.

— Ne merjék bántani — kiáltotta Vak Pista — mert... mert... a feleségem — dadogta és a szíve megtelt fénnyel és szelídséggel. Aztán csak annyit érzett, hogy valami végigcirógat a kezén, mintha egész testét puha pázsit venné körül, és pajkos szentjánosbogarak zümmögnének a feje körül, világító potrohúkkal.

MONOSZLÓY M. DEZSŐ

A Kacagó sirályok

SB®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®

Barátom Sándor

V agyunk egy páran, ugye, akik még emlékezünk erre a jellegzetes felkiáltásra: Barátom, Sándor! Nyújtottan, öblögetve, de mindig forte tört fel a torokból és mindig valami nagy ámuldozás előkészítése, vagy befejezése volt ez a „barátom, Sándor! Ügy ba-rá-tom, Sándor ?!

Honnan származott ez a szólásmondás? Talán valakinek volt egy Sándor nevű barátja, akit mindig vállon kellett ragadni, hogy odafigyeljen a csodálatos tudnivalóra. Volt-e ez a Sándor, nem volt, én nem tudom. De nekem van viszont egy barátom, akit Sándornak hívnak és akivel olyan csodálatos dolgok történnek, hogy ideje már kiírni az újságba egyiket-másikat. De ha már eddig elhalasztottam egyiket- másikat, kezdem mindjét nem is harmadiknál, hanem a hu- szonharmadiknál.

Ez a múlt héten történt. Hétfőn kezdődött. Vasárnap bent volt az újságban, hogy Csanádi Sándort, az Ikszipszi- lon vállalat igazgatóját kitüntették. Nem egyedül kapta ezt a kitüntetést, egy sereg név volt még ott a sűrűben, különféle posztokról és tájakról, de én az újságot nemcsak olvasom, hanem kiolvasom, dátumtól a nyomdafelelősig. A kitüntetés mégiscsak kitüntetés, ingyen nem adják, gyerünk el Sándorhoz gratuláljunk neki.

Meplepő esemény fogadott fent Sándor barátom hivatalában. Előszobájában nem volt diadalív, nem sorakozott fel a kultúrgárda felköszöntőre. Azaz bocsánat, ez manapság már nem is meglepő. Valamint az se, hogy a fejbúb-kontyos titkárnő a kérdésemre, hogy be lehet-e menni Csanádi igazgató úrhoz, nem azt mondta, hogy

házon kívül van, vagy értekezleten, hanem barátságosan intett:

— Tessék!

És már bent is voltam. Barátom, Sándor rögtön felugrott .és elébem sietett. Ejnye, te! — kiáltott fel, mint rendesen, ha találkoztunk. De ez az „ejnye, te“ valahogyan így hangzott: „ájnyá, tá“. De csak valahogy, mert az „á“-t, ahogyan ő mondta az „e“-t nem tudja visszaadni se betű, se kotta. Csak ő maga. Ennek az e-nek nála íze van. Folklórja. Dallama és története. De akármiről szólhat ez a történet, közepén mindig ott tündöklik a kunsági róna. Ebben az e-betűben is, ahogyan ő mondja.

Most, mielőtt kinyitottam volna a számat, megragadta a kezemet: „Gratulálok!" Ezt ő mondta. Nekem. Ö, akit kitüntettek, nekem. Elámultam. „Mihez te?“ — kérdeztem« „Hogy nem hoztál virágot. Hogy nem hívsz meg ünnepi vacso- rára“.^ — felelte.

E bben a pillanatban meg™ szólalt a telefon. Végszóra. Határozottan állítom, az ünnepi vacsorára hívó telefonnak ünnepi csengése van. így is volt. Kántorné telefonált. Kántor Balázs osztályvezető barátunk felesége. Kántor tisztviselő ember volt azelőtt is, helyesen fogta fel azt, hogy a poszt, amit betölt, nem rang, hanem beosztás. No, persze érdem szerint is. De Kántorné ... a született Rajzek Gabriella? Feketéből előbb szőke, aztán vörös lett, előbb Gabi, aztán Gabika, jelenleg Gabci. Nem vásárolni jár, harlem komis- siózni, a szalont szalonnak mondja és minden hónap első szombatján meghívásos vacsorát ad. Ilyenkor körtelefont rendez, hogy megkérdezze, ki

mifit szereti a töltöttkáposztát, vagy a paprikáscsirkét.

Most is ezt kérdezte Sándortól. Ezért hívta fel. Hogy a vadas nyúlgerincbe tegyen-e áfonyát, vagy ne tegyen.

— Tegyen, drága Gabcika, tegyen — felelte Sándor. ‘

Én is meghívást kaptam, ezért mondta Sándor a telefonba: „Igenis, ott leszünk, pontosan nyolc órakor“.'

Vacsora nyolckor. Kántor Balázséknál, de talán inkább Rajzek Gabcikánál. Mindenki sötét ruhában volt, barátom,

Sándor is.

Én Sándor mellett ültem. Velünk szemben a háziasszony. Mint egy karnagy intett és a koncert folytatódott. Levegőbe emelkedtek a kések, villák, majd lecsaptak a finom falatra. Mindenki evésbe kezdett. Csak egyetlen ember nem nyúlt se késhez, se villához, Sándor.

A háziasszony meglepettén

” szólt oda:

— Sándorka? Valami- baj van?

— Nem, nincs semmi?

— Akkor hát?... Miért nem eszik ?

— Ezt nem — mondta Sándor röviden és egyszerűen.

— De hiszen még külön meg is kérdeztem magától telefonon, hogy tegyek-e bele áfonyát. És maga a leghatározottabban azt mondta, hogy tegyek.

Most jött a barátom, Sándor.

— Hát mért ne tenne, ha én úgysem eszem. Én kérem ezt j sohasem ettem meg és ezután sem fogom.

— Én a vadhúst nem kedvelem - Sőt így: — Nám kádvá- lám.

De mi ettük a vadat. Én, kis híja, hogy a Sándort a barátomat is megettem. Áfonyával.

BOROSS ELEMÉR

Nyehajcv jólsikerült „arcképe“ egy eziistsirályról

Nyehajev szovjet kutató érdekes tanulmányútja az Azovi tenger madárbirodalmában

Mit tudsz az A^ovi tengerről, kedves olvasó?

Kezet a szívre! Ugye nem sokat? Talán semmit.

Pedig ez a tengernek nevezett tó — tulajdonképpen mégis csak tenger, hiszen a Keresi szoros révén közvetlen kapcsolatban áll a Fekete-tengerrel.

Azt pedig már ismered. A történelemből, a legújabb kor eseményeiből, s a lebar- inult arccal hazaérkező nyaralók elbeszéléseiből is.

De most az Azovi tengerről van szó.

Nem is annyira a tengerről, mint inkább egy kiváló szovjet kutatóról — aki mellesleg egyike a legkitűnőbb fényképészeknek is — s egy hálunk meglehetősen kevéssé tanulmányozott madárfajtáról: a sirályról.

B. Nyehajev nem, sajnálta a fáradságot és több, mint ezer órát töltött a gyönyörű tengeri madarak titokzatos világában, hogy életüket tanulmányozza a többszáz, re- mekbe-sikerült képpel gazdagítsa a szovjet múzeumok természetrajzi osztályainak anyagát.

Nyehajev öt kis szigetet választott ki magának a hatalmas Azovi tengerben, öt olyan szigetet, ahol a sirályok háborítatlanul fészkelnek, s ahol a legjobb alkalom nyílik a tanulmányozásukra. Jobb helyszínt nem is választhatott volna, mert ezek a kis szigetek valóban megérdemlik, hogy mielőbb védett területeknek nyilvánítsák őket, ahol a zoológusok, illetve az ornitológusok, (a madarak életének tanulmányozói) folytathatnák tudományos munkájukat.

A szigetecskéken több kunyhó található, melyeket nádból, gallyakból készítettek, 's ezekben a kunyhókban helyezte el Nyehajev is a filmfelvevő gépét. Kevés helyen fészkel ennyi madár ilyen kis területen

A váratlan vendégek jövetelekor így „kacag" g

a sirály.

összezsúfolva, mint eteken a szigeteken. Olyan rengetegen vannak, hogy helyenként valósággal ellepik az egész földet és sziklákat. Vadkacsák, vadludak, háty- tyúk, darvak, gémek, sirályok stb. tízezrei, százezrei és milliói fészkelnek itt. Valamennyi közül legtöbb az úgynevezett ezüstsirály, melyet sajátságos, kacagáshoz hasonló hangja miatt kacagósirálynak is nevez a tudomány. Ezekből annyi található ezeken a szigeteken, hogy sűrűn egymás mellé rakott fészkeiken pihenve úgy tűnnek messziről, s úgy fehérlenek, mintha hó lepte volna be az egész szigetet. Ha gsónak vagy hajó közeledik a sziget felé, ez a „hó“ zajos, síró-rikácsoló hangú hóesésként megindul vissza az ég kékje felé! De aztán, ha látják, hogy senki se bántja őket, csakhamar megint visszaállnak, ellepik fészküket és lakóhelyük környékét, s nem sokat törődnek a látogatókkal.

Az Azovi tenger partján élő emberek szeretik a sirályokat, főleg azért, mert — bár bizonyos mértékben a fiatal halállományt is pusztítják — sok hasznot hajtanak a tengerparton élő földműveseknek a pajorok, hernyók, sáskák, mezei egerek és a környéken meghonosodott marmoták pusztításával.

Nyehajev az utolsó öt esztendőben kizárólag az ezüstsirályok életének tanulmányozását tűzte ki céljául. Több mint ezer órát töltött ezeken az ember nem járta szigeteken, a sirályok fészkelőhelye közvetlen közelében, hogy rendszeresen tanulmányozza és fényképezze ezeket a kecses, hófehér tengeri madarakat, melyek szívesen kirándulnak a szárazföldi tájak fölé is. Nyehajev fényképeinek és tudományos eredményeinek nagy hasznát veszik majd az egész világ ornitológusai.

ZÓLYOMI ANTAL

itt:

Esti dal

Ezüstösen kék az ég,

— mozdulatlan, mély öböl, partján gubbaszt a sötét, s itt-ott csillag tündököl.

Mint aranyszín gondola, csöndben ring a holdkaréj;

száz tücsök gitárdala cseng, üdvöt kínál az éj.

. . . Gondolánk már sóhajok — hídján túl ring a vizen; dalt csupán szívünk dobog, s fejed vállamon pihen.

ZALA JÓZSEF