Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-28 / 5. szám
Tut a vonat Tapolcáról Budapestre, Tördemic- nél fölsxáll három munkásember. Föntről jönnek, a kőbányából, hazafelé tartanak. Egy közülük erős, vaskos, fiatal házasember lehet. Egy úgy ötvenéves, lassú, megfontolt beszédű. A harmadik a legidősebb, de még eleven tekintetű. Élénk beszédű, pirosarcú ember, az a fajta, akire azt mondják: öreg ember nem vén ember. Elhelyezkednek a kocsi első fülkéjében és folytatják a beszélgetést, mit a vonat érkezése megszakított. — Akkor holnap bemegy érte, Imre bácsi? —‘■ kérdi a legfiatalabb, a pirosarcú öregtől. — Be. Elég vöt már a köhordásból, rakásból. Negyvennyóc óta annyi követ megmozgattam, betömhetnék vele minden kutat, amit életemben megástam. — Ha kihozza az ipart, jövő héten munkába állhatnánk. — Hát beállsz harmadiknak? ' — Bel — Jó. — Megteszem én a munkámat mindenkor, tudom, hogy ingyen nem jár fizetség sehun se. Ügy leszünk mi hárman, mint egy kis szövetkezetben. Elvégezzük, amit csak bírunk, az erőnk a mi hasznunk. Igaz? — Igaz. — Félliter bor naponta ... — Annyi. — Meg egy evés! — Meg az ebéd. Anélkül nincsen alku. — Akkor jó! — Régen ketten vöt unk — sandít a pirosarcú öreg az ablaknál ülő társára, aki egy-egy fejbó- lintással jelzi, hogy figyeli a beszélgetésüket. — Igaz, hogy amióta abbahagytak, eltelt hét év. Ekkora időt megérez már az ember, a mi korunkban. Igaz-e Pista? — A’bbiztos, — bólint az ablaknál ülő. — Azért nem kényeskedtünk el a hét év alatt. Nem kisasszonymunkát végeztünk, éppen ügy fogtuk a kalapács, meg a csákány nyelét, mint azelőtt. — Azért jó, hogy velünk lesz a Gyula is! — Nem is azért mondom. Megteszi még az ember a magáét! — A’bbiztos! Jó ló hóttig húz. De, ha én még harmincéves lehetnék... hej, uramisten! De tenném, de tenném ... Nehéz, nagy ökleit olyan hévvel lódítja meg, mint egykor, a legelső lendületnél. Szikrát szór az emlékezés izzásában, töri-zúzza a követ, ássa, fúrja a kutat... — Negyven évig csináltam egyfolytában! Házat, fődet, meg egy szőlőt vettem. Négy gyereket föneveltem. Kettőnek szakmát adtam, a két leányt kiházasitottam. Azt mind ebből — mutatja föl ökleit. — Itt állok csupaszon, kibotlottam mindenből. Csak az asszony maradt. De most, hogy újra kezdem... ha legalább negyvenéves lehetnék ... hej, megmutatnám! — Ne erőlködj, Imre, annyi idős az emberfia, amennyi. Ebbe az egybe nincs visszaút, — mondja az ablaknál ülő. — Addig tesszük, amíg erővel bírjuk! Tesszük, amíg szuszogunk. , — Ügy jó, ha tehetjük. — ^gy— Aztán úgy járunk, mint a gyertya, kit a fődbe szúrnak mindszentekkor. Az is ég a lob- banásig, ha el nem ót ja a szél, ha el nem ótja a szél... — Én is aszondom, hogy erő, egészség legyen, dógozok én szívesen, végzem a magamét az utolsó pillanatig. — A fődbe, benne ... — Benne a fődbe! Nem is a karosszékbe. Az a szakmám! — Eccer úgyis véglegesen odajutunk... — Oda-oda! — De azt a gödröt már nem mi ássuk. Nem is kiált oda le senki, mint te szoktál. Imre: „Pista, hallod-e! Állj a vödörbe, főhúzlak!" — Emberfia onnét fő nem húz! — Hacsak nem a trombitás ... — Az bizony, a trombitás! — mérgelődik a pirosarcú. — Lehet, hogy néked lekiabál, amilyen szent füled van, meg is hallod! De azt az egyet megmondom, engem békén hagyjatok! — De elkámpicsorodtak, hajják-e! — vág közbe indulatosan a barnaképü. — Dógozni akarok, új munkába állok, maguk meg itt összelapátolnak gyertyát, sírgödröt, meg az ítélet napját! A másik kettő mosolyog a tüzelésén, titkon összepislantanak. — Dógozhatsz, ne féjj! De meg is látod a hasznát, — csillapítja a pirosarcú. — Te még nem ismered Pista bátyádat, ő afféle bibliás ember, írástudó ... Húsz .évig dógoztunk együtt, jól tudom, hogy milyen a fejbélése. Szeret elgondolkodni az ember élete, sorsa fölött. Ha eccer jövet egy gondolatot, azt végig köll vele té- mázni, különben meggabalyodik. Ehhő tartsd magad te is a jövőben. Húsz év... valami ám az,' Gyula fiam! Aztán milyen jól megvótunk, mi ketten. Hej, elmúlt az idő ... — Az idő múlását senki meg nem gátolhatja. Egyetlen ember vót ezen a világon, aki eccer megállította a papot az égen... ^ — De Pista bátyám, türelmetlenkedfk a barnaképü. — Másrul nem beszélhetnénk? — ...Józsua, — fejezi be az ablaknál ülő s neheztelve tekint a közbeszólóra. — Másrul is beszélhetünk. Az első az, hogy milyen áron, mennyiért vállalunk munkát? _ iirfi, — töpreng a pirosarcú. — Negyven- nyócba még húsz forint vót az első méter ára. A másodiké kétszer húsz. Ahányadik métert ástuk, annyiszor húszba került. Például a tizedik kétszáz 'forintba. De azóta változtak az árak. Meg más a munka a puha, laza fődben, homokban, agyagban, mint a pereszteges, nehéz talajban. Hát még ha sziklás! Szóval mennél méjjebb, annál jobb. — Mégis, milyen mélyre szoktak leásni? — Az helyenként mindig más. Van úgy, hat- nyóc méter után ott a víz. De előfordul, hogy nyócvan méterre is le köll menni érte. CSAkANY AMBRUS: — Az igen! Szép pénz az. — Szép munka! Legelőször is a munkát nézd fiam, ne a pénzt. Persze az is vele jár, de előbb mindig csak a munka! Olyanféle a mi munkánk, mint a bányászoké. Mi vizet bányászunk, azért megyünk le mélyen a fődbe, megkeressük, föl- színre hozzuk a tiszta, éltető vizet. Ennek pedig sok gond, fáradság, szóval erős munka az ára. — Hiszen csak legyen! — köp markába a barnaképü. — Ajjaj! Rogyásig! Ez a vidék, ameddig ellátsz, de még azon túl is, mind a mi területünk, igaz-e Pista? Badacsolyörs, Kővágó, Tomaj, Láb- di, Tördemic, Szigliget, Szentgyörgy ... le tovább Tapolcáig. Eminnét meg Sümeg, Somlóig, mind a mienk. Egy-két szót ejtettem erre-arra, hogy újra kezdek, seregestül gyünnek az üzenetek, hívnak, várnak bennünket mindenfelé. Ha meg beálltunk már egy helyen, mire végezünk, ott a hívás, egyik gyün a másik után. Most meg hét év kiesett, lesz munka, akár szakadásig. Válogathatunk benne. — Tesszük szépen, sorjába.,. — Megválogatjuk! — Meg? Miért?! — Hivattak eccer ide, Tomajba. Élt ott egy szőlős uraság, a kútja éppen hetven méteres. — Ejha! ■ • — Bizony. Napok óta zavaros, ihatatlan vizet hozott fel a vödör, nem tudták, mi a baj? De nem kaptak senkit, aki lement vóna a kútba. Hivattak engem, megjelentem. „Maga lemegy. Csajági?“ „Ha megfizetik!" „Mennyit kér?" „Ennyit!" — mondtam egy összeget. „Megkapja, csak menjen!" „Aggyanak egy lámpást!" Meggyújtottam, beálltam a vödörbe, aztán indíts lefelé. Harminc méternél kiuladt a lámpás, megrántottam a kötelet. Föhúztak. „Aggyanak egy villanylámpát, azt nem ótja ki semmi!" Ölvén méterig eresztettek, de már nagyon gázos vót a levegő. Megint megrántottam a kötelet, fődogultunk. Tizennyóc méter után kőre bukkantunk, robbantanyi költött. — Odalent? — Mondom, hogy köre akadtunk tizennyóc méteren. Döngése után olyan másfélméteres lehetett, a víz meg ott lapult alatta. Gondoltam, elérjük kétszeri robbantással, de csak két darab patrónom vót, ami egy robbantáshoz ölég. „Hónap korán reggel bemész Tapolcára — mondom este a Pistának, — hozol még két patront. Délre megfordulhatsz, addig én elintézem az első robbantást." „Jó, jó, de ne szorítsuk nagyon a munkát! — azt mondja Pista, Balázs ugyan eladta már az egyik disznaját, alighanem tegnap óta csak egyet látok az ólban, a másik nincs sehol. De mit eszik Balázs a télen, ha eladja a másik disznót is. Ha meg nem adja el, miből füzet? Vigyázzunk csak evvel a Balázzsal!" Ahogy ezt mondja Pista, a hajlékra nézek, látom ám, hogy akkor húzza be a fejét az ablakon Balázs. Na, ez végighallgatta Pistát, dekát mondott szóból ért az ember, értsen belőle Balázs is. Reggel Pista bement Tapolcára, egyedül maradtam. A kút fölött csiga lógott, azon meg a vödör. Mondom Balázsnak, hogy beállók, eresszen le, aztán, ha kiált^-, húzzanak föl, de igen gyorsan, mert robbantás lesz. „Húzzuk, húzzuk". Ennyit mondott Balázs. Le is eresztett szépségesen. Időbe tellett, míg lyukat fúrtam a kőbe. Behelyeztem a patronokat, meggyújtottam a zsinórt. Fölkiáltottam Balázsnak. Fele útig gyorsan föl is húzott, de akkor hirtelen megállt. Biztos kifújja magát, aztán húz tovább. De a vödör nem indult. Fölkiáltottam: „Húzzon már!" Leszól Balázs: „Nem bírom!" „Eresszen vissza, elvágom a zsinórt!" Megintcsak: „Nem bírom!" Ott lógtam a vödörbe, kilenc méter alattam, fölöttem, a kút fenekén ég a zsinór... Imre, alighanem utolsót üt az óra! Torkomszakadtából ordítottam; „Sehúztak, Akkor beállítottam a vödörfie egy erős szálfát, avval együtt odakötöttem magam a kötélhez, aztán gyerünk, lefelé. Időnként fölkiáltottam. Az vót a megállapodás, hogy ha nem kiáltok, akkor fölhúznak, de gyorsan! — Ejha... — Ezért válogatjuk meg a munkát. Meg másért is, igaz-e Pista? Az ablaknál ülő bólint, arcán mosoly bujkál. A szeme sarkából lesi, hogyan hullámzik a barnaképü mersze és kedve. — Az ember legyen mindig körültekintő, megtanultuk már, — folytatja a pirosarcú. — Ott vót például Horgát Balázs. B. hegyén. De az a Balázs valami különös ember vót. Örökösen a harag fortyogott benne. Gyűlölködött, a szomszédokkal összekapott, elidegenített magától minden emberfiát. A családját is kiverte, el a nagyvilágba, idő előtt. Két-háromszáz négyszögölnyi szőlőjében állt a hajlékja, abba élt az asz- szonyával, legalábbis akkor még együtt éltek, mikor mi munkába álltunk nála ... Azonkívül vót még neki egy őze, két darab éves disznaja, egy szelídített rókája, aki megfogta a nyesi et, meg egy macskája. Mondom, különös ember vót. Tudtam, hogy vékonypénzü ember a Balázs, de annyit üzengetett, végre megjelentünk nála^ Kiderült, hogy fele kútra sem futja a pénze. De azt mondja a Balázs, hogy ott vannak a disznók, jó pénz az bármikor, nyugodtan dógozhatunk, fizet ő, amikor köll! Nehezen álltam kötélnek, de a kút nagyon köllött. Kérlelt a Balázs, rimán- kodott, meg sopánkodott. Csak annyi vizet ássunk neki, amibe egyszer megborotválkozik, megmosakodik. De az az ö vize legyen, csak egyszer ne köll jön a szomszéd kútjára menni vízért... Nagynehezen megegyeztünk, munkához láttunk. Három méter után elnehezedett a talaj, csupa pereszteg, de csákánnyal még bolgítség! Segítség!" A szomszéd szőlőbe egy asz- szony dolgozott, meghallotta a hangomat, odarohant, fölhúzott. Kivert a halál vize .. ■ mikor a lábamat kihúztam, robbant odalenn. A légnyomás meglódította a csigát, az fejbekólintotta Balázst, el is feküdt rögtön hanyatt, mintha agyonütötték vóna. Pedighát kutyabaja se lett neki. — A szencségit! Összetöröm a csontjait, ha Imre bácsi helyébe vagyok. — Nem csináltam én Balázzsal semmit. Szépen összerámoltam a holmit, kocsit hoztam, főrámoltam mindent. De már akkor ült Balázs a füvön, fogta a fejét. Mondom neki; „Miért nem rendelte ide a feleségit, hogy segített vóna?!" „Az is itthagyott az éjjel!" „Itthagyta?" „Itt. A disznó miatt. Nézzen oda, üres az ól, elhajtotta azt az egyet is!" „Dehiszen erős ember maga, fölhúzhatott vóna egyedül is!" „Megdermedt a karom, nem bírtam." „Ha nem bírt, akkor járjon ezután is a szomszéd kútjára vízért!" így lett Balázsnak egy disznó árából fél kútja, azaz, hogy kút gödre, mert víz nem fakadt abban a mai napig. Azért hasznát veszi, furfangos eszü ember Balázs. Árkokat von az udvaron, meg a szőlőben, bevezeti a hóiét, esővizet a gödörbe. A kő, ha teleszívja magát, megtartja a vizet. Ősztől permetezésig van vize Balázsnak. Később meg lesi az eget, mikor lesz eső ... — Nem is érdemel mást. Beleölte vóna Imre bácsit a kútba, ...de miért? — Hát miért? — kérdi elgondolkodva a pirosarcú is. — A nyomorúság tette, meg a gyü- 'ölködés, meg az örökös harag. Kis ideig hallgatnak, kattognak a kerekek, i.gyszercsak feléjük fordul az ablaknál ülő s beszélni kezd, mondja, mintha-könyvből olvasná. — Élt eccer egy gazdag, öreg fejedelem, egy százfejü sárkány, meg egy griff madár. Az öreg királynak három fia vót, a sárkánynak háromezer kölke, az anyagriffnek három fiókája. Az öreg király a legkisebb fiát szerette a legjobban, őrá akarta hagyni a birodalmát. Ezért a másik kettő el akarta pusztítani a kiskirály fit, A sárkány nem győzte etetni rengeteg kőikét. Azt hallotta, hogy aki az anyagriff fiókáinak hiísából eszik, az soha többe éhes nem lesz. Ezért el akarta rabolni a fiókákat, hogy ne legyen annyi gondja a kőikéivel. De míg az anyagriff oda vót, a kiskirályfi ráterítette gyérnántos. rubintos köpenyét a fiókákra. Hiába gyütt a sárkány, villogott a sok gyémánt meg a rubint, megóvta a köpeny a fiókákat. Megbetegedett az Öreg király, halálos ágyán feküdt. A gonosz testvérek azt mondták a kiskirályfinak, hogy menjen velük, tudnak egy helyet, ha ott ásnak, megtalálják az élet vizét. Ha az apjuk abból iszik, rögtön meggyógyul. A kiskirályfi nagyon szerette az apját, velük ment, hogy elhozza az élet vizét. Ásni kezdtek egy nagy erdő közepében. Három éjjel, három nap ástak egyfolytában. Negyedik nap azt mondják a gonosz testvérek a kiskirályfi- nak: „Beleesett a baltánk a kútba, ülj a vödörbe, leeresztünk, hozd föl a baliát!" De a kiskirályfi nem kereste ám a baltát odalent. Gondolt egyet, telerakta a vödröt kővel, ö meg behúzódott oldalt egy mélyedésbe. „Húzhatunk-e már?" — kiabáltak fönt a gonoszok. „Húzzátok!" Húzták is nagy erővel a vödröt, de féleútnál hirtelen elengedték a kötelet. A kővel rakott vödör lezuhant, ott puffant szét a királyfi előtt, de őneki semmi baja sem lett. Időközben meghalt az öreg király, a gonosz testvérek siettek haza, hogy átvegyék a hatalmat^ meg az örökséget. Várt, várt, a kiskirályfi a kút fenekén, de senki sem vetődött arra. Hasztalanul kiabált segítségért. De arra röpült az anyagriff, az meghallotta, „Te vagy-e lent, kiskirályfi?" „Én vagyok!" „Hová lett a gyérnántos, rubintos köpenyeged?" „Ráterítettem a fiókáidra." „Valóban te vagy lent?" — mondta az anyagriff. Egyet libbent és már lent is vót a kút fenekén. „Ülj a hátamra!" Egy szárnycsapással kint is vótak a kútból. „Hát most hová vigyelek?" Vigy el engem valahová, szebb, jobb világba, ahol igaz emberek élnek". „Akkor kapaszkodjál belém jó alaposan." Szélsebesen röpültek föl a magasba. Megszólalt eccer az anyagriff: „Éhes vagyok. Ha nem ehetem, lezuhanunk!" „Mit ennél?" „Húst." A kiskirályfi elővette bicskáját, kikanyarított egy darabot a combjából, aztán előre nyújtotta. „Milyen hús ez?" „Emberhús". „Hunnét vetted?" „A lábamból." Az anyagriff nern nyelte le a húsdarabkát, összeszedte végső erejét, meg is érkeztek szerencsésen a csodás országba. Ott visszatették helyére a húsdarabot, aztán a griffmadár leröpült, a kiskirályfi meg ott maradt. Boldogan él ^ ott máig is, ha azóta meg nem halt... — Itt a vége, fuss el véle! — kiáltja a pirosarcú a barnaképünek. — Látom, megfelelő munkatárs leszel fiam, szépen végighallgattad Pista bátyádat. — Ha kútásó akarsz lenni, tanuld meg öcsém, hogy azok között nincsen harag, gyűlölködés, de még cívódás sem. Húsz évig dolgoztunk együtt Imre bácsival, de úgy vótunk mi mindig, mintha testvérek lettünk vóna. Nem egyszer vót már az én életem az ö markában, az övé meg az enyémben, de mi nyugodtak voltunk, a mi markunk, karunk, sosem dermedt meg! De mit gondolsz, mért rohant oda rögtön az az asszony a gödörhöz? Ha nem siet úgy, Imre bácsit nem a griffmadár, hanem az ekrazit röpíti a magasba,. Előző nap elszakadt annak az asszonynak a kutlánca, a vödre lemerült a fenékre. Imre bácsi nem vót röst, megkereste vasmacskával a vödröt. Jó tét helyébe jót várj! Ezt is tanuld meg fiam. Nem ám az eszem-iszom, a napi egy evés, meg a bor a fontos. Ez is köll, de ez nem minden. Józanság köll a jó munkához, öcsém, meg emberség. Lassít a vonat, a barnaképü leszálláshoz készülődik. A másik kettő marad, egy megállóval odébb szállnak le. — Bizony így van. Gyula fiam, ahogyan Pista bátyád mondja. Nem könnyű munka ám^a mienk. Kútásónak lenni véres verejtéket kíván, előfordul, hogy többet is... Határoztál? Beállsz harmadiknak? A barnaképü hóna alá dugja elemózsiás batyuját, s eltökélten nyújtja kezét. — Ha olyan szépen megvótak húsz évig ketten együtt, meg leszünk mink tovább hármasban is! ^gy legyen! — csap bele tenyerébe a pirosarcú. Megáll a vonat, a barnaképü lelép. A másik kettő elégáletten tekint össze. — Erős, dolgos ember ez, fiatal. De ami a fő: kemény, határozott. Olyan, mint a kő, mint a bazalt: szilárd. Ügy nézem, beválik a szakmában. Az ablaknál ülő szótlanul bólint. A vonat fölgyorsul, rohan előre. Magával ragadja, viszi tovább a rajta ülőket, mint valami földön sikló, óriás vasmadár. Kit munkahelyére visz éjjeli munkára, kit haza, otthonába, hogy álomra hajthassa nyugodtan a fejét. Van, akit a boldogság, van, akit a bánat felé röpít. A kél idős kútásót kilátásokkal biztató jövő felé.
