Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-15 / 16. szám
zon a különösen szép, aranyfényü őszön Lajos nagybátyámat látogatta meg apám, és amikor hazajött, kendőruhába kötött almát, viaszkosan csillanó körtét hozott a messzi jalu- ból, üvegben pedig tarlómézet, amelynek olyan szaga volt, mint a vadborsóból, szarkalábból, ezerjójüböl kötött csokornak. Mindent elébünk. rakott az asztalra, de a tarisznyát le nem vette válláról és furcsa mosollyal bíztatott engem: — Nyúlj bele, talán a jenekén még találsz valamit. Kezem meleg, selymes puhaságot érintett, ijedtemben jelkiáltottam, apám nevetett; — Vedd ki, ne jélj, nem harapja le az ujjad hegyét. így került hozzánk Czila, az ezüstszürke színű kiscica. Hunyorgott, pislogott, amikor a tarisznya sötétje után, szemébe sütött az alkonyati nap, de semennyit se jélt, hozzám jutott, aztán anyámhoz,..láb szárához dörgölözött, olyan hízelkedöen, hogy muszáj volt lehajolni hozzá, meg is simogatta, csaknem ölbe vette, de szavából mégis neheztelés érződött; — Macskát tarisznyázol a bátyádtól? — Megtetszett a színe, a jormája, meg az is, hogy mindjárt jelugrott a térdemre. Azt mondja a Lajos: „Vidd haza, nekünk még marad kettő." Anyám rámutatott a szalmaszéken mosakodó kandúrra; — Nekünk is legyen kettő? Koromjekete macskánk mintha tudná, hogy róla is szó esik, abbahagyja a jültisztogatást, néz reánk, észreveszi a jövevényt, szaglász jeléje, borzolja jarkát, aztán visszajekszik a jonatos székre. Szeret heverészni, ha elunja, nekiindul a nagyvilágnak, egyszer sebes orral, másszor csip- késszélüre szaggatott jüllel kerül haza. Igaz, egeret is szokott jogni, kiváltképpen ősszel, amikor a padlásunkon még halomban a gabona és a mezítelen jarkúak ctt lakodalmaznak körülötte. Tejet öntöttem a cseréptányérba, odakináltam, Czilának, utolsó cseppig jcinyalta és amikor az ölembe vettem, hangosan dorombolni kezdett. Most láttam, csak, hogy jeketegyűrüs a jarka, két hátsó lábszárán is setét harisnya, az álla hófehér, egyebütt szinte jénylik rajta az ezüstösség. Éjszakára az ágyam.ba vettem, puha talpát nyakamon éreztem, így aludt el velem együtt. Másnap elrongyolódott nadrágot tettem a vesszöko- sárba, az lett odakünn a hálóhelye. Belenyugodott, nem sírt, meg se nyikkant, csak reggel, ahogy apám nyitotta ki az ajtót, jutott jeléje a gangról: panaszos nyávogással kísérgette istállótól pajtáig, pajtától istállóig, amíg a jószágetetést be nem jejezte. Még aznap szeretett volna barátságot kötni a koromjeketével, de az mérgesen jújt reá, meg- morogta, még a körmeit is karmolásra készítette, „így is jó" — gondolta Czila és nagymerészen oáaszegödött labancosszőrü kutyánkhoz. Milord eleinte húzódott, talán még jélt is a jarka után kapkodó, játékos, jurcsa állattól, de amikor örök ellensége, Janár szomszédék vizslája megugatta ú jövevényt és elkergette deszkakerítésükről, hirtelen pártuljogta, azt se bánta, ha el-elkapja a jarkavégét. Ettől jogva egymás mellett heve- résztek az egyre bágyadtabban sütő őszi napon, közös tányérból ettek, csak néha vesztek össze, valamilyen jobb jalaton. Ilyenkor Czila bizonyult erőszakosabbnak, két mancsával kapkodott, belekarmolt a kutya szemébe úgy, hogy az meghátrált előle. A késökelésü csibék között dider- gett egy nyeszlett beteges: anyám beszoktatta a konyhába és ha ettünk, a morzsákat szedegette tenyerünkről. Czila mindenjéleképpen megpróbált kedveskedni neki. Hanyatvetette magát előtte, nyújtogatta jeléje hol egyik, hol a másik lábát, játszani szeretett volna vele, de a csibe a láda alá menekült, és csak akkor társult melléje, amikor a hűvösségben elbágyadt őszi legyekre közösen rendeztek hajtóvadászatot. Czila a ketrecbezárt tömőludak közé is bement, helyet keresett magának az istállóban, a borjú jászola alatt. Tél közeledtén ott is aludt és az istállóban jogta az első egeret, mégpedig az abrakosládá- ban. Szájában vitte a szobába, büszkélkedett az ügyességével, negyedóra hosszat kínozta zsákmányát, hancúrozott vele, engedte, hogy egy darabig elmenjen, aztán rávetette magát újra és csak akkor ette meg, amikor a kandúr jeltünt a láthatáron. Padlás, pince kevés lett neki, átment a szomszédba, a gazdag^ Janárékhoz, pedig a vizsla lesett rá, Janár dicsérte a bátorságáért, szót ejtett a szépen gyűrűzött jarkáról is, de a büszke asszony azzal gyanúsította, hogy be akart surrani az éléskamrájukba. Több se kellett anyámnak, odamondogatta a kerítésen túlra, hogy nem szorul a mi macskánk lopottra, kap enni eleget, nem úgy, mint némelyik jukar gazdagnak a kutyája, amelyiknek valamennyi bordája kilátszik és örül, ha a szemétdombunkra dobott gubáskenyeret megtalálja. Czila nappal a konyhai tűzhely mellett ütött tanyát, de ahogy még hidegebbre jordult az idő, bejurakodott az ágyba, a vánkosok közé. Emiatt sokszor meggyűlt a baja anyámmal. Szemlátomást nőtt, igazi nagy macska lett belőle, de azért mindig játszáson járt az esze. Ahogy hazaértem az iskolából és hallotta a külső ajtó nyitását, elébém jutott, rövidet nyávogott, amiben ez volt, „kezdhetjük.". P ödört jonálra rongylabdát kötöttem, azt húzkodtam előtte, jutott utána, némelykor úgy leste, mintha igazán elhinné, hogy egér: messziről, óvatosan kúszott jeléje. hirtelen reá vetette magát, nehogy elfusson. Este apámmal kiment az istállóba, de némelykor inkább a padlásra kívánkozott, éjszaka arra ébredtem, hogy robog a gerendaközben, egeret hajszol, ha elfogta, még nagyobb zsivajt csapott. Anyám jélálomban, olyan aggodalmasan .sóhajtott, mintha attól félne, hogy kárhozott lelkek éjfélig tartó bált rendeztek odafenn. ' Jött a tavasz, akkor megint kifeküdt Czila az udvarra, oda, ahova legjobban sütött a nap, de, ha Milord közeledett hozzá, felugrott, más helyet keresett magúnak. Valami miatt felmondta a barátságot. Iskolából jövet, ott várt a kapuban, de a rongylabdát hiába kötöttem még hosz- szabb madzagra, hiába húzkodtam az orra előtt, reá se hederített. Farkát maga köré kanyantotta, csak ült, némelykor a szederján csevitelö verebeket nézte, nUjun sováran, hogy jogát összecsattogtatta és a vasfag törzsön el is indult felfelé. Az első ágnál megállt, mint aki tudja: hiába csengi a verébpecsenyét. Az állapota kívántatja vele — mondta anyám és olyan szánakozó melegséggel nézett; reá, mintha hirtelen valami nagy betegségbe esett volna az ezüstszürke cicánk. Amikor felmásztam érte és karomba hoztam le a szederjárói, apám intett: — Ne fogd szorosan... vigyázz reá, mert ki- csinyjei születnek. Húsvét másodnapján megérkezett hozzánk nagybátyám, már a ganglépcsöröl kiáltotta: — Nem vendégségbe jöttem, hanem a zalátai vásárra menet, útbaejtettelek bennötöket. Apám kérdezgette, miféle lovakat szándékozik venni Zalátán, anyám az otthonmaradottak egészségét tudakolta, közben uzsonnához terítette meg az asztalt. A kékszínü abroszra odatette a sonkát, a kolbászt, ment a szep-szobába, hogy mázastányéron elhozza a savanyúpaprika maradékait. Kamránk sohase volt, a kevéske bejött szekrényen sorakozott, a féltve féltett vadonatúj térítővel letakart ágy mellett pedig a földön, hasas üvegben, a savanyúság. A lókora edényből halászná ki a legnagyobb, legszebb paprikát, amikor jurcsa nyivákolást hall. Néz jobbra, néz balra, ágy alá, ágy fölé és akkor meglátja, hogy a kávészín terítő gyönyörüszép kék- liliommintái között fekszik Czila, de nem ám egymagában, hanem négy picinynél is kisebb, le- hunytszemü cicát szoptat, tekintetre se érdemesíti anyámat, az meg jut ki hozzánk, mint akit hátbavertek. A kezében tartott paprikáról ün-“ neplös kötényére csepeg a zavaros, ecetes lé, le se törli, hadonász, tátog, arcán olyan sokféle ránc mélyül, hogy abból nevetés is, sírás is lehet. .4 nagybátyám jelé fenyeget, mintha mindenért őt okolná: — Keresztelőre jöttél, le se tagadhatod, hogy nem paszit hozott mifelénk! Apám szokásos, csendes hangján kérdi: — Eszedet veszejtetted? — Azt-e? Majd mindjárt megtudod... A tarisznyában hozott szépséges macskád éppen csak azt várta, hogy ideérjen az ajándékozója, aztán sietett megkölykezni, mintha holnap már késő lenne. De nem ám akármijéle helyre, hanem a liliommintás ágyterítömre, amelyiket tizennégy pengőért vettem a pécsi Béka-boltban. Akkor már mindnyájan ott álltunk Czila körül, apám óvatos kézzel megsímogatta ezüstös fejét, anyám ráripakodott: — Jobb, ha hozod a fületlen kosarat, belerakod mind a négyet, dobod őket a gátba, amíg a szemük ki nem nyílik. — Egyet hagyjunk meg — kérleltem, anyámat, de csak lóbálta előttem azt a nagy paprikát és a hangja se lett halkabb. — Van ebben a házban elég kenyérpusztító, egy kutya, két macska; az is bolond, aki harmadikat idevádolna. A lehúnytszemü kis állatok anyjuk emlőjére tapadtak, szünet: elenül szívták a tejet. Az amelyikre rásütött a nap, annak a füle átlátszó rózsaszínben virított. Apám nem akarta, hogy Czila lássa, mire készül, kolbászdarabbal elcsalta kicsinyeitől, be a másik szobába és akkor indult csak el a fületlen, rongyos kosárral az utca felé. A kapunál elértem, mentem volna vele, de azt mondta: — Maradj otthon fiam, beszélgess a Lajos bátyáddal. Anyám esövizes kefével tisztogatta a féltett térítőjét. Czila járt ki-be, hallottam az is, hogy robog felfelé a padláslépcsön, visszajön, nyávog az ajtó előtt, de hiába akartam megsimogatni, elfutott. Nagybátyám korán reggel elindult a vásárra, anyám megköpködte a háta közepét, hogy szerencsés legyen a lóvétel. Elkísértük a kapuig, utána pedig mindjárt elkezdődött a hétköznap. Anyám, apám vállára vette a kapát, ment a mezőre, én az iskolába. Dologidőben este ettünk csak főtt ételt. Anyám a gang-párkányon virágcserép alá tette a konyhakulcsot. Az ebédre elkészített zsíroskenyeret, kalácsmaradékot ott találtam a konyhaasztalon. Czilának is akartam adni belőle, tejet is öntöttem a cseréptányérba, de semmihez hozzá se nyúlt. Megszagolta az ételt, az italt: ment kifelé. Eszembe jutott a rongylabda, elkezdtem hu- zakodni előtte. Egyszer ki is nyújtotta érte a lábát, megpróbált az én kedvemért játszani, de megint csak eszébe jutottak a kicsinyei és kére- tözött a szép-szobába. Engedtem, hogy felugorjon a liliommintás térítőre, járkált darabig, aztán éppen arra a helyre feküdt, ahol tegnap szoptatott. Hívta, csalogatta a négy kis fekete-fehéret, de hol voltak már azok! Valahol messze, túl a malomárok mély vizén. Simogattam szürke fejét, álla alatt a hófehérséget, el is kezdett dorombolni, de utána mindjárt felugrott, futott kifelé. D élután hiába kerestem, hiába szólitgattam, hívogattam úgyis, hogy egyik konyhakést a másikon köszörültem, mert ez a zaj csirkevágást jelentett és előcsalogatta akárhonnan. Estefelé segítettem apámnak etetni, két karomba vittem a lucernaszénát a borjú elébe, akkor vettem észre a jászol alatt a cicát. Lehajoltam hozzá, meg akartam simogatni és ijedten kiáltottam: — Szoptat a Czila! Apám csak rázza a fejét: — Dehogyis szoptat, belebetegedett a szomorúságba. Meggyújtotta az istállómécsest, odavilágított a jászol alá és suttogta, mint a titkot: — Csakugyan szoptat... kisnyulat... Anyám éppen a tehén tőgyét mosta, hozzá akart kezdeni a fejéshez, de úgy felugrott, hogy a háromlábú szék hátrabukfencezett. Egészen közel ment a macskához, annak beszélte, nem is nekünk: — Szegénykém, anya akartál lenni... szereztél magadnak kisnyulat, hogy szoptathass ... Czila hangosan, nagyon hangosan dorombolt, közben nyalogatta, mosdatta a fekete-fehérfoltos, nagyon picike nyalat, amely nem úgy szopott, mint a cicák szoktak, hanem hanyatfekve. Anyám rángatta Sáfrány csecseit, a habos tej csörgött, csobogott a bádog fejőkébe és ez a puha zaj úgy kísérte szavait, mint a messziről hangzó muzsikaszó: — Aki érezte egyszer az anyaságot, annak a szíve örökre megtelik vele, nem lehet belőle kitépni ... — Mondtam, hogy hagyjunk meg egyet, de sokallta a kenyérpusztítót. Ügy tett, mintha nem hallaná, a jászol felé fordult, a cicát faggatta: — Honnan, miképpen szerezted a szopósnyu- lat? Apám pipára gyújtott, a láng megvilágította nevetős arcát; — Onnan, ahol annyi ugra-bugrál, mint koldus ingében a bolha. — Janárék istállóját mondod? — Válogathatott ott a szürke, vörhenyes, meg isten tudja miféle színűek között, de néki feke- te-fehérfoltos kellett, olyan, mint amilyeneket beleraktak a fületlen kosárba. Anyám hozta a cseréptányért, öntött bele a fejőkéből, Czila elébe tette, az mohón nyalogatni kezdte, mert akarta, hogy elég teje legyen a kicsinyének. Apám elfújta a mécsest, mentünk kifelé. Az égen sok-sok tavaszi csillag ragyogott, a ken- de^áztatók felől békamuzsika hallatszott. Anyám, vissza-visszanézett az istálló felé, nótát dudorá- szott — olyat, amilyet bölcsöt ringató asszonyok szoktak a gyereküknek. Jlfil WOLKER (1900—1924) /Q befeg kedves Ez nem betegszoba, ez nem ajtó, ez egy nagy, szomorú halastó, faburkolatú fenekén fulladtan fekszem én. Az ággyal, e súlyos kővel, hullok a fenékre, hogy ki ne köthessek az ablaknál ottan az üveg már ráborul az égre. Talán csak gondol rám a kedves? És eljön hozzám e tófenékre? Leül majd szembe a vendég-székre, elmondja: odakint gyönyörű idő van. És nekem semmim, amit adhatnék, fekszem: lehullott pehely, tesztem átlátszó, hideg, mint a kristály kehely.., A világon mindenek fölött vonzott a szerelem, kihűlt szívemmel már ma jól egy szenvedő se járna... Bocsásd meg bűnöm, kedvesem! (Host do domu) Fordította: SIPOS GYŐZŐ Jlfil WOLKER (1900—1924) A SZERELMES Szegény járt a házatokban, ez a szegény magam voltam ... Kisasszonyka, Juttat-e nagy vagyonából, melyet ajka, s márványkeble elhatárol? Az utcán sár van, a szívem éhes, kell, hogy szeressek, mikor egyedül vagyok és üldözött és elveszett az emberek között. Állok, csak állok, szavat nem találok, hogy asszonyom, kezébe tehetném, • egyszerűn, őszintén, miként Jó anyám asztalra helyezi a tányérokat vacsorához ... Gazdag a szegényt nem veszi magához. Csodálatosan szép volt. Nem látott, csak nézett. Szemében gyémántok égtek, két remek ékszeres kirakat kiáltott egy házon a koldus és tolvaj utcákon ... (Host do domu) Fordította: NYIKOLAJ ZABOLOCKIJ: SIPOS GYÖRGY ERDEI TO Megcsillog az erdei köd közepén; Alom-veretű alabástrom-edény. Hol fák s habok árama ütközetet szül, S kábult a bogár a növényi levektől. Hol tombol a dudva s áléi a virág. Hol mindent a falánk természet igazgat: Hozzád török én, de lefog, megakaszt vad Karján a bozót, a kitárt bokor-ág. Lilom-koronásan, övezve körül Száraz, tavi-sás-cicomázta nyakékkel; Halak, vizi szárnyasok rejtekeül Darabka szemérmes, ezüst menedékhely. De honnan a gőg, amely itt elomolt, A dús sűrűségben ez ünnepi fenség? Hogy nem töri dúlva m.adárhad a csendjét. Mit álomi hang nyugovóra-dudolt! Egy árva szalonka csak ím, aki váltig Ríkatja kehelynyi szirom-fuvoláit. És nyugszik a tó, ha az esteli láng Lesüt simuló, nagy mélyére derengve, S emelve fejük fel a felleg iránt: Zárkóznak a gyertya-fenyők hadirendbe. S kelnek különös, kusza gondolatok Tükrén a njnigodt víz kristály poharának; Mint kél a beteg szemein puha bánat. Míg csillagok árja fölébe ragyog, S immár nem is érzi nyűgének a testet. Csak égve kitárul az éji egeknek. És lám, iramodva mohón, a vadak Szarvas hada csörtet a fenyvesen átal. Hol tiszta igazság forrása fakadt; Eltelleni életadó italával.
