Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-02-05 / 6. szám
BRANISZLAv NUSIC; A katonaság A mai számunkban közölt szatírát Braniszlav Nusic neves szerb író írta. Nusiö a századforduló egyik legtermékenyebb írója volt. A költészet, a regény és a dráma területén is rengeteget alkotott. Mint diplomáciai szolgálatot teljesítő tisztviselő, aki közvetlenül láthatta a vezető hatalmasságok spekulációit, mint nyitottszemű ember töviről-hegyire ismerte a szerb társadalmat. „A katonaság“ című szatírájában az első világháborúban harcoló katonákat teszi nevetségessé. Az embernek életében kétszer mérik meg testhosszát és szélességét: egyszer mikor a hadseregbe lép, és másodszor, amikor a koporsóba kerül. Annak még van valami értelme, hogy halál után mértéket vegyenek, de mi szükség van erre a hadseregben? Azt mondják, ide nem vesznek be szűkkeblű embereket, ezzel szemben én egyetlen szakmában sem találkoztam annyi szűkkeblű emberrel, mint éppen a hadseregben. A katonaságnál ezt a méricskélést sorozásnak nevezik. És ahogyan a biztosító társaság fürge ügynöke felszólít: „Biztosítsa be életét, hogy nyugodtan hajthassa fejét örök nyugodalomra!“, úgyanígy kiált rád a hadsereg is: „Biztosítsa be halálát, hogy örök élete legyen!" Félreértés ne essék: én egyáltalán nem gondolok olyasmire, hogy valaki belép a hadseregbe, ez egyben a halálra való előfizetést is jelenti. Szó sincs róla! Ügy van ezzel az ember, mint a sorsjeggyel: gyakoribb eset, hogy nem húzzák ki, minthogy kihúzzák, s eszerint a hadseregbe való belépés annyit jelent, mint olyan halái-sorsjegyet váltani, amelynek csak igen kis százalékát húzzák ki nyereménnyel. Ha azonban kihúzzák, nyugodtan lehet mondani: — Na ez telitalálat! E tekintetben nagyon bölcs és csábító tanácsokat adott nekünk a mi szeretett Ljuba káplárunk, mikor szívének minden szenvedélyével akart meggyőzni bennünket a katonai hivatás szépségéről: „A háborúban sohasem lehet tudni ki hal meg, és ki nem. Gyakran az hagyja ott a fogát, aki azt hiszi, nem fogja a golyó, míg annak, aki halálfélelmében indul a csatába, hajaszála sem görbül meg. No persze könnyebb lenne rendet és fegyelmet tartani* ha biztosan tudná az ember, ki esik el, Ennyi — és ennyinek kell meghalnia! — adja ki parancsba az ezredes úr. Én meg szépen kijelölöm: Te és te, meg te, meg te szépen el fogtok. esni, mert ez a parancs! Ezzel kitörlöm őket a jegyzékből. Ez tiszta dolog. Megszűnik a gond, rendben lesznek a nyiívántartólapok is. Szinte jólesik Így dolgozni! De sosem lehet tudni, mi történik, hiszen nem mindegyik golyó talál. A te feladatodé hogy meghalj, ha pedig nem halsz meg, nem te vagy a hibás!“ Talán emiatt van az, hogy a sorozó bizottság egy kicsit hasonlít arra a másik bizottságra, amelyik a vágóhídon jelöli ki a vágásra alkalmas marhákat. Mert valóban furcsa logika szerint dolgozik a sorozó bizottság: azt, aki nem alkalmas az életre, nem találja alkalmasnak a halálra sem; s aki alkalmas az életre, arról kijelenti, hogy alkalmas a halálra is. Ez utóbbi esetben első teendőjük, hogy kopaszra nyírják a fejedet, majd egyenruhába bújtatnak, s ettől az órától kezdve minden újonc egyforma lesz. Az ember a hadseregbe egyéni arccal lép be, de a feljebbvalók úgy vélik, hogy semmi szükség sincs hadseregben ennyi egyéniségre. Ezért mindjárt a szolgálat elején a sokféle arcot egyformává gyúrják, s így az egész hadsereg egyarcúvá válik. Éz az egyarcúság a katonaságnál a következőkből áll: kopasz fej, egyenruha és semmi gondolkodás. Különösen ez az utóbbi egyik leglényegesebb feltétele az egyarcúságnak. — A katona nem azért van, hogy gondolkodjon! — magyarázta a káplár. — Mit csinálna az őrnagy űr, ha ti itt mind gondolkodnátok? Nincs más dolgod, mint hallgatni, a gondolkodáshoz pedig semmi közöd! Az ember végül is nem tudja, mit tegyen az életben: gondolkodjék, avagy sem. Az iskolában ezt mondják: „— Tanulj meg, fiam, gondolkodni, mert jaj lesz neked, ha kilépsz az életbe!" Amikor azután befejezted az iskolát és bevonulsz katonának, ott meg azt mondják: „Nem azért jöttél ide, hogy gondolkodjál!" Ha megnősülsz, a feleséged így beszél: Az én dolgom a háztartás, a tiéd pedig a gondolkodás!" Az állam meg két évre börtönbe dug, mert gondolkodtál. _ No most aztán légy okos és találd ki, mi jobb: gondolkodni vagy nem? Azok, akik gondolkodnak azt állítják, hogy jobb nem gondolkodni, viszont azok, akik nem szokták meg a gondolkodást, azon a véleményen vannak, hogy jobb gondolkodni. Míg én a gondolataimmal bíbelődtem, addig a testvérem méhecskeként gyűjtögette a pénzt. Ö most gazdag ember, nekem meg felkopik az állam" — vélekedett egy ismerősöm, aki elvétette az életét. „Ha valamiről hosszasan gondolkodtam, mindig rosz- szul ütött be, s amikor csak úgy kapásból fogtam hozzá, mindig jól sikerült!“ — mondta egyszer egy tapasztalt ember. S így vélekedik mindenki, akár gondolkodik, akár nem. „Ha csak egy csöpp eszem lett volna, nem mentem volna hozzád!" — mondja a fiatal asszonyka jóval idősebb férjének. „Bizony barátom, ha akkor gondolkodom, nem történik meg ez és ez..." — panaszkodik, aki nem tudja visszahozni azt, amit már elvesztett. Ezek után önkénytelenül is megkérdi az ember: mi jobb tehát, gondolkodni, vagy sem? Ügy látszik, ezt a foglalkozás dönti el. Vannak foglalkozások, amelyeknél feltétlenül gondolkodnod kell s vannak, ahol ez nem feltétlenül szükséges. így például feltétlenül gondolkodniok kell a sofőröknek, vonatfékezőknek, repülőknek, mozdonyvezetőknek és hajókormányosoknak Minden egyéb a másik csoportba tartozik, mint például az államférfiak, tanárok, irodalmárok, hivatalnokok, papok és katonatisztek. Amikor már egyenruhába öltöztél és abbahagytad a gondolkozást, sorbaállítanak és megtanítanak hogyan kell igazodnod. Ennek az igazodásnak az a célja, hogy az embereket arra szoktassák, ne szaladjanak egymás elé. A katonai felettesek sok időt és energiát pazarolnak ennek megtanítására mindaddig, amíg a katonának a sorakozás, igazodás a vérévé nem válik. Mihelyt azonban visszatér a civil életbe, azonnal elfelejti ezt a szép szokást talán azért, mert az életben többre becsülik azt, aki más elé furakodik. A másik dolog, amire megtanítottak a katonaságnál, a masirozás. Ennek az a lényege, hogy sem lemaradnod, sem előznöd nem szabad, ugyanúgy kell szedned a lábadat, mint a melletted, előtted, oldalt vagy utánad lépkedóknek. Nem ér itt egy lyukas garast sem egyetemi diplomád, még arra sem ad jogot, hogy egy kicsit nagyobbat lépj. Váll-váll mellett kell masíroznod azzal is, akinek életében először csak a katonaságnál nyírták le haját, s csak ott tudta meg a vezetéknevét. Emlékszem, hogy egyszer Macedóniában egy kocsi elé befogtak a ló mellé egy szamarat és együtt kellett lépdelniük. A szerencsétlen 16 hiába próbált nagyobbakat lépni, hogy jobban siessenek, minden kísérlete meghiúsult a szamár csökönyösségén. Nem akart gyorsabban mozogni, sőt néha meg is állt. Az is előfordult, hogy filozófushoz méltó szórakozottsággal egészen más irányba indult el. Ha a katonaságnál gondolkodni lehetne, ez a történet igen találó hasonlatokra adna alkalmat. Mihelyt megtanítottak masírozni, jött a disz- lépés. Énnek az a lényege, hogy jól oda kell vágnod a lábadat a földhöz. Ez annyira fontos dolog, hogy az a káplár, akinek a szakasza legjobban veri a port, külön dicséretet kap. Hogy miért kell a bakának menetelése közben úgy odavernie a lábát, még a mai napig sem tudom, hacsak azért nem, hogy megfeleljen a gyakor- latozási szabálynak, mely szerint: „a mozgásnak az a célja, hogy bizonyos távolságot bizonyos idő alatt minél kevesebb fáradsággal tegyen meg“. Vagy talán szolgálatot akar tenni a katonaság a falvaknak és városoknak azzal, hogy a városokban a kövezetét, a falvakban pedig az országutat ledöngöli? Ez a döngölés továbbra is talány maradt volna előttem, ha mostanában fel nem világosít valaki, hogy mindezt a hadsereg bakancsszállítői agyalták ki. és mint elengedhetetlen katonai gyakorlatot vezették bele a gyakorlatozási szabályzatba. Miután megtanulod az igazodást, és masíro- zást, megtanítanak a tisztelgésre is. A társaságban nem köszönni udvariatlanság, de a hadseregben nem tisztelegni valóságos gonosztett. Ezért ennek az oktatására nagy figyelmet szentelnek. Az erre vonatkozó katonai szabályzatok rendkívül kimerítőek, világosak. Ebből tanulja meg a katona, hogy: először, ha feljebbvalójával találkozik, előbb arra az oldalra fordítja fejét, melyről a felettes közeledik, és nem az ellenkezőre. Másodszor: a katonának akkor kell tisztelegnie, amikor feljebbvalója mellett elmegy, s nem akkor, amikor már elment. „Vannak körülmények — jegyzi meg nagyon bölcsen a szabályzat —, amikor a katona az előírtnál is előbb tiszteleghet felettesének, ha például észreveszi, hogy a felettes ránéz, s kilátás van arra, hogy később nem néz rá“. Valóban szép és dicséretreméltó dolog ez: mennyi szabad kezdeményezést biztosítanak a katonáknak az ilyen szabályok! Ezek a tisztelgés! gyakorlatok nem sorolhatók a nehezek közé, engem mégis idegesítettek. Világos volt előttem, hogyan kell tisztelegnie egy közönséges bakának, de a szabályzat azt is előírta, hogyan kell a dobosoknak és a trombitásoknak köszönteniök felettesüket. Eddig még érthető. A szabályzatnak azt a pontját azonban, mely szerint a „muzsikusok hangszerük sajá tosságának megfelelően kötelesek köszönteni felettesüket“, sehogyan sem értettem. Mondjuk, ha a furulyás üdvözölni akarja a közeledő tisztet, „hangszere sajátosságának megfelelően' akkor egy nagyot füttyent. (Folytatás következik) JÓN! JÓN! JÓN! TV/T űvész, énekes és filmszínész. A francia filmekről ismerjük. Feleségével Simone Signorét színésznővel és kis csoportjával most a Szovjetunióban járt és a népi demokratikus államokban is hangversenyeket adott. Február 11. és 12-én a bratislavai Pihenés és Kultúra Parkjában lép fel. Ki tulajdonképpen Yves Montand ? Másfél évvel ezelőtt jelent meg Párizsban az életrajza. A könyv borítólapján egy feketehajú, szélesvállú fiatal ember áll, kezét a nadrágzsebében tartja és igéző, kicsit gúnyos mosollyal, mintha ezt mondaná: voila, ez vagyok én, Francia- ország legismertebb sanzonénekese, hozzá még világhírű filmsztár és mégis — és mindenekelőtt, egy vagyok közületek kedves barátaim. Yves Montand valóban egy közülük, azok közül akik most a hangversenyteremben az ő dalait hallgatják, nemrég még a Citroen gyárban az esztergapad mellett álltak, vagy talán egy teherautót vezettek, esetleg menetjegyeket lyukasztottak, vagy magasabb bérért sztrájkoltak. Yves Montand egy szegény olasz parasztfiú, akit Mussolini elűzött az országból, aki maga is fémmunkás és kikötőkben dolgozott, ő énekel nekünk. És róluk énekel az egyszerű munkás emberekről, szürke életükről, amelyben több a gond és a bánat, mint a napsütés és az öröm. De Yves Montand és a csoportja valahányszor az emelvényre lépnek eléneklik: „Tele vagyok napsugárral és a szívemben kinyílt a tavasz, a kikelet“. Yves Montand sofőrökről énekel, akik alvó falvakon és városokon keresztül hajtanak és a kormánykerék mellett nem szabad elaludniok. Énekel majd egy „Flamengo“ dalt, amelyben benne remeg a spanyol nép egész tragédiája. Vándor cirkuszosokról énekel és a Broadway fáradtszemű, fekete cipópucculóiról és Párizsról énekel újból Párizsról és a szerelemről, azokról a kisfiúkról, akik először mennek a moziba és azokról a szerelmesekről, akiket az élet elválasztott egymástól. És amikor a hallgató tökéletesen a csodálatos hang hatása alá kerül és megrendülve magába roskad, akkor egyszer csak Yves Montand jó- akaratúlag és mégis gúnyosan felráncigálja a hallgatót és csa- pongóan egész más húrokat kezd pengetni. Ilyen Yves Montand és úgy kell őt meghallgatni, amilyen. Ma 36 éves. A fasiszták felgyújtották az apja házát, 2 éves korában Francia- országba menekültek, 11 és féléves korában már egy tésztagyárban dolgozik. 13 éves korában otthagyja . munkahelyét, mert igazságtalanul bántak vele. Fodrászsegéd lesz és< ló éves korában énekel először. A háborúban nincs ideje az énekre, fémmunkás lesz, és a de- portáció veszélye fenyegeti. Fivére német koncentrációs táborban sínylődik. 1944 januárjában elindul, hogy bevegye Párizst. Párizs még sötétségbe burkolódzik, még német őrjáratok járták utcáit, de a szabadság már döngeti a kapuit. Nehéz munka áll mögötte és göröngyös üt áll előtte á Théatre de L’Étoile-ig. Természetesen a film is felfigyel erre a vérbeli művészre. Egymás után napvilágot látnak a „Hősök fáradtak“ a „Marguerite de la Nuit“ és végül a „Szálemi boszorkányok“ című darab, melynek bemutatóját türelmetlenül várjuk. Ez volt az első színpadi szerepe, a párizsi Theatre Sarah Bernhard-ban játszotta. És a művész, aki a gyárakban, a fodrászüzletben és a kikötőben végezte az élet iskoláját, most olvasta először a francia klasszikusokat és megtanulta a helyes francia kiejtést. Nagyon sokat köszönhet feleségének a vonzó szépségű Simone Signoretnek. Simone és Yves néhány héttel ezelőtt, amikor Párizsban tombolt a reakció szenvedélyesen részt vettek a Béke Világtanács ülésem és amikor az antiszovjet hullám a legmagasabbra csapott Yves Montand kijelentette: „Moszkvában énekelek“ — és meg is tette.__ És most, amikor nálunk üdvözölhetjük, lelkesedésünkben belevegyül nemcsak a nagyművész, hanem az ember iránti tiszteletünk és szeretetünk is. Üdvözöljük Yves Montandot és csoportját Bratislavában. AUTOMAPHON, Volksstimme tudósítása szerint olyan géppel kísérletezik a tudomány, amely valósággal gyerekjátékká teszi a tanulást. Hányszor sóhajtottak fel gondterhelt szülők és a vizsgától szurkoló iskolások: „De jő lenne, ha a lecke a diákok fejébe szállna!“ És most nem kevesebbről van szó, mint éppen erről. Genevay professzor, francia pszichológus ugyanis olyan gépet szerkesztett, amelynek segítségével a diák játszi könnyedséggel sajátítja el a tananyag főbb részeit. Egyéb sem kell hozzá, mint az, hogy a párnája alá tegye a masinát, s amikor reggel felébred — hipp-hopp — úgy fújja a leckét, mint a vízfolyás. Csodáról van szó? Dehogyis! A tudomány újabb diadaláról. Genevay profeszszor tanulógépe, amelyet „automaphon“ névre keresztelt, az idegrendszer és az agyműködés terén végzett hosszas tanulmányok tapasztalatain alapszik. A szellemesen megkonstruált gép lényegében egy óraszerkezettel ellátott magnetofon Az óraszerkezet időközönként megindítja a magnetofonszalagot, amely az alvó delikvensnek valósággal a fülébe suttogja a szalagra előzőleg felvett leckét. Mégpedig a diák saját hangján1 Mert az Automaphon csak úgy működik eredménnyel ha az alvók nem észlelnek idegen hangokat. A magnetofonra felveendő szöveget, amelyet a tanulónak kell a magnetofonba bemondania, szakértők készítik elő. Egy-egy lejátszás ideje nem tarthat háromamellyel a diákok álmukban tanulnak négy percnél tovább. A párna alá elhelyezett „halkan beszélő“ — a hangosan beszélő szöges ellentéte — olyan halkan duruzsolja a szöveget az álomba merült diák fülébe, hogy éppenséggel elérje azt a hangerőséget, amely még észlelhető az alvók számára. Márpedig ez százszorosán halkabb, mint az ébren levő emberek által felfogható zajok. MŰKÖDIK A TANULÖGÉP A magnetofon-szalagot az éjszaka folyamán mintegy harmincszor játszók le olyan ütemben, amelyet a megelőző orvosi vizsgálatok során az agyműködést mérő elektroencephalograph _alapján állapítanak meg. Tízszer azonnal az alvó elszendere- cjése után játssza le a gép a szöveget, a következő tíz Yves Montand és felesége Simone. adag a legmélyebb alvás idején történik. Az utolsó tíz pedig mintegy másfél órával a szokásos felébredési idő előtt. Genevay professzor tanűságtétele szerint a kísérleti alanyok nyolcvan százalékánál az eredmény tökéletesnek bizonyul: amikor a diákok felébredtek, betéve tudták a történelem-vagy matematika-leckét. HA BEVÁLIK... — A kísérletek azt is bebizonyították, hogy az automaphon használata nem fárasztja az alvókat, s nem megy a pihenés rovására sem. A kísérleteket az ideg- gyógyászat által már régebben ismert tapasztalatok alapján folytatják, amelyek szerint az agy felfogóképessége alvás közben sem szünetel. Ha az automaphon beválik, sok gondtól szabadíthat meg szülőket és diákokat egyaránt.
