Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-02-26 / 9. szám
U&CtWMs írói pályámat nagy koncepciókkal kezdtem: HoméróSz álnév filátt megírtam Odisszéa című eposzomat, mélyet az Akadémia dicséretre ajánlott. Ezután prózában írt époszt terveztem: az éposz hősét Jézus Krisztusnak neveztem el, és a róla írott könyvet Üj Testamentomnak. A könyvnek igen nagy sikeré volt, de nekem abszolúte semmi; az a furcsa dolog történt meg, hogy az époszt valamelyik magyarázóm, egy történetíró, egyszerűen ellopta és felhasználta Világtörténelem című művében egy helyen, ahol nem volt irnívalója — hősömet pedig, akit ügy látszik, túl jól jellemeztem, készpénznek vette a közönség, s máig is azt hiszik róla, hogy ‘ valósággal létezett; rólam a kutya se beszélt. Más műfajokkal próbálkoztam, hogy megéljek. Dante álnév alatt megírtam az Isteni színjátékot, amit Messiás címen lefordítottak németre, onnan lefordítottak magyarra: A tyűkom vett egy űj ruhát! címen, és a szerző neve nélkül énekelte az orfeumban Bellák Nusi kisasszony. Később Shakespeare álnév alatt írtam néhány drámát, Schopenhauer és Kant álnevek alatt filozófiai értekezéseket is firkáltam, és Goethe álnév alatt néhány drámai költeményt. Kaptam egy levelet egv bogárgyűjtőtől, aki igen udvariasan megkért, küldjem be neki a birtokomban lévő Életbölcsesség nevű Ízeltlábút, mivel valaki figyelmeztette rá, hogy éh is foglalkozom ilyesmivel, cserébe szívesen rendelkezésemre bocsát egy szép afrikai bársonycincért, amiből nálunk, Európában, csak két példány van Ezek után felmentem a szerkesztőségbe, és otthagytam égy cikket „Az akarat sokfélesége“ cfmen. A szedő álmos volt, és a cikk ilyen elmen jelent meg: „Vakaródzik a féleségem“, azonkívül beiül is volt néhány sajtóhiba. A cikk nagy feltűnést keltett, az emberek nevették, és hamarosan kiderült, hogy egy egészen újszerű és hallatlanul mulatságos új humorista tűnt feí. aki .mindent egészen furcsán és másképpen mond- tótágast állítja a dolgokat, és míndéht megfordít és eltorzít Az utcán kezdtek mutogatni az emberek, meglökték egymást: Ni, mondták, ez a Kovácsik — megfordultak és vigyorogva néztek utánam, Sikerem határozottan tüneményes volt. Később már nemcsak vigyorogtak, hanem hangosan nevettek az emberek, mikór megláttak. Ni, mondták hahotázva egymásnak, itt megy Aki utoljára nevet. Nevetésnek sírás a vége. KARINTHY I’RlGYES: a Kovácsik, jaj de jő marhaságot írt az, barátóm, a hasamét fogtam, hogv gondolhat ki valaki ilyen egy hülyeséget. Hahaha, hát nagyszerű fiú ez a Kovácsik, az már igaz. Na, itt megy á Kovácsik, mondta egy másik hahaha... alá- szolgája, Kovácsik bécsi. — Melyik az, kérdezte a barátja — hátnemiátod, ez itten, mondta erre, ez ni — és bedugta az ujját a szájamba — éz a Kovácsik Fiú, na ez eg.v kedves marha, de jól mulattam azon a hülyeségen. Ha bementem egy boltba cipőt venni, a kereskedőségéd égy kalapot hozott, és mikor ijedten és zavartan kérdeztem, hogy mi ez, hahotázva mondtam, hogy egv Kovácsik biztosan kalapot gondolt, ha cipőt kér, hiszen hallotta rólam, hogy a kezemen szoktam járni merő viccbői. Végre mégis elhozta a cipőt, amibe mikor bedugtam a lábam, nagyot nyivékolt, mivel macska volt benne, mire a kereskedősegéd diadallal tapsolt, hogy ugye milyen jő vicc, ugye ő tudja, hogy kell beszélgetni egy híres humoristával. A fiatal szérzők -is érdeklődni kezdtek irántam. Kedves Kovácsik tata, írták nekem, írtam egy marhaságot, olyan Kovácsik-féle őrült hülyeséget, hét kinek küldjem él, mondok,• mint a Kovácsik tatának, mondja, igaz az, hogy maga a szemölcsére gombolja rá az ingét? Na, szervusz, öreg! Akárhol történt Valami lehetetlen eset, mindjárt elküldték és megírták nekem. Maga felhasználhatja, írták. Az utcán azt mondták a családapák: Várj csak, Malvin, ott megy a Kovácsik, odaszaladok, elmondom neki, mit mondott ma reggel a Jenőke, mikor ráültettük a bilire, majd kiírja az újságba. Aztán mondja csak — mondták kövér és izmos emberek hahotázva — hogy jut magának eszébe az a sok őrültség — és dévajul vállonbokszoltak — jaj, de nagy huncut maga — és hahotázva fültövön csaptak — honnan szedi maga az ilyesmit — újabb gyomorboksz — én nem tudnék ilyen baromságot kitalálni, ha megfeszülnék se! Végre elmentem a harctérre, ahol hahotázva fogadott az egész lövészárok. Befeküdtem a dekungomba, mire mindenki odajött, és nevetve lökdöstek, hogy mondjak valami jó viccet. De nincs semmi a fejembe, szabadkoztam. De igen, csak gondolkodjam, mondták és én gondolkodtam s néhány perc múlva felkiáltottam: Jaj, golyó van a fejemben — mire hangosan kacagott mindenki, és kacagva eltemettek a meszésgö- dörbe. Vízszintes: 1, Az elmúlt hónapban elhunyt világhírű karmester vezetékneve és keresztnevének első betűje. 9. Fonott madzag, kötélféle. 10. Akadály része. 12. Angol támaszpont a Vörös-tengernél (mostanában sokat hallani róla). 13. Papír — mértékegység. 14. Ige. 16. Austro Fiat. 17. Atalanta eleje. 16. A rossz diák szokta kapni. 19. Első betűt végére téve, ragadozó madár. 20. Adél becézve. 21. at. 23. Helyhatározó. 24. Ilyen mondat is van. 25, Hegytető. 27. Vigyázó. 28. Költői mőfaj. 29. A végtagot levágni. Függőleges: 1. Verdi-opera. 2, Mássalhangzó. 3, Csata eleje. 4, Verdi-opera. 5. Visszafelé helyhatározó. 6. Ökori görög törzs. 7. Nemes Rezső. 8. Belli- ni-opera. 11. Női fejvédö. 13. Ilyen bíró is van. 15. Egy „a“ közbeszúrva híres magyar bányászváros. 17. Indulatszó. 21. Itt „terem“ a széna, névelővel. 22. A régi rómaiak ruhája. 23. Modul — közepe. 26. Milánóbah van. 28. Teljes vesszőhibával. 29. Analógia része. nyi víz! Az író megírt egy darabot. Kitünően sikerült, minden benne volt, aminek egy darabban lenni kell. Elhatározta, hogy a müvet vitára bocsátja, és bírálatot kér rá. Elküldte tehát harminc kollégájának, olvassák el, gondolják át és egy rövidesen összehívandó értekezésen mondják el róla véleményüket. A harminc kolléga megkapta a darabot. Elolvasták és el voltak tőle ragadtatva. Mind a harmincán, kollektiven, minden előzetes összebeszélés nélkül őszintén így kiáltottak fel: — Ez már igen! Ez darab a talpán! — Mint már említettem, a mü tényleg jó volt. Azonban' Igen, most egy „azonban“ következik. A felkiáltás után néhány másodpercen belül a harmicn kollégának ez a gondolata támadt: — Nem kritika az, amely maradéktalanul dícsér. Az ilyesminek semmi pozitív haszna nincs. Valami hibát kell keresnem a darabban! És még egyszer átolvasták az egészet és törte a fejét erősen mind a harminc. Elemeztek, boncoltak, vájkáltak a szereplők lelki világában, esztétikai szabályokat ástak ki ósdi fólián- sokból. És klasszikus drámai irányelveket alkalmaztak dialektikával felhígítva erősen. Mindhiába! A darab kiváló anyag volt, minden végyélem • zést kibírt. Az áldóját! — kiáltott fel dühösen mind a harminc — ez így nem lehet! Kell és kell találnom valamit, mégha oly kicsit is, mint egy közönséges házi bolha. 6 logika, ó tiszta ész, most segíts! Találtak is . .. mind á harmincon. Találékony emberek voltak, kitartóak és szívósak, addig bogarásztak, míg mindannyian felfedeztek valamit, ami szerintük hiba és sürgőt javításba szorul. Az író ezalatt a legrözsásabb illúziók bűvkörében élt. Előzőleg beszélt külön-külön mindany- nyiukkai és ők elismeréssel adóztak remekének. Ö tehát maradéktalanul és érthetően boldog volt, amit senki sem vehet tőle rossznéven. Elérkezett a tervezett össze-' jövetel ideje. Ünnepélyes csendben gyülekeztek, mint egy ritka és rendkívül örömteljes alkalomra. A nap hőse, az író az asztalfön ült és ragyogott. Aztán felállt a harminc ember és elmondta, hogy igen, igen, a darab kitűnő, nagyszerű, fenomenális, de ő ezt és ezt a hibát találta benne. Rettenetes dolgok kerültek napfényre. Kiderült, hogy az egésznek az alapgondolata elhibázott, rossz. Kiderült, hogy á szereplők egy-' föl egyig valótlanok, nem reálisak és degeneráltak. Bebizonyosodott, hogy az egész műben nincsen egyetlen sor, sőt egyetlen betű, amefly igaz lenne és nem halandzsa. Kiderült, hogy ez minden idők legrosz- szabb darabja, sót még annál is rosszabb. Ilyet még a jövőben sem írhatnak egyszerűen azért, mert ennyire gyenge darab nem is létezik. Ez csalás és ámítás! Döbbent csend ülte még a termet, melyet csak az író zokogása tört meg néha. Szegény, egy sarokban kuporgott, öngyilkossági módokon törte meggyötört agyát, miközben azt szipogta: én nem így akartam, én nem így akartam! A kollégák megrökönyödve nézték hol öt, hol egymást és a szémiik azt mondta: Mi sem így akartuk, mi sem! Csodálatosak és kiszámíthatatlanok a véletlen útjai! DUBA GYULA Még jó, hogy éppen vöröskeresztes láda volt. Nem gondolód, hogy már helyet cserélhetnénk? A fantázia csodája. „Más szemmel“
