Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-01-01 / 1. szám

Hogyan segíthetjük elő a kisgyermekeknél a motorikus fejlődést ni már tud, ügyesen bukni is. Egye­dül járkált a pádon fel és alá, saját maga mászott oda. A pad 55 centi­méter magas. Óvatosan vizsgálja a mélységet, le akar mászni. Nincs mel­Az Oj Ifjúság 50. számában „Ahogy engemet neveltek“ címen érdekes cikk jelent meg. Néhány megjegyzéssel szeretném kibővíteni. A nevelési vita a fiataloknál igen helyénvaló, liszen nemsokára ők is családanyák és családapák lesznek és (ha máris nem azok), a helyes neve­lés módszereit akkor aztán a gyakor­latban is jól felhasználhatják. A fia­talok hozzáférhetőbbek mint bárki más. Ha meggyőzödnek a módszer helyességéről, akkor azt alkalmazni is akarják. És ez a mi célunk. K. István az említett cikkében na­gyon helyesen értékeli szülei nevelé­sét. Sokat köszönhet nekik. Még ez­zel bővíthetnénk ki: képességeinek ki­bontakozási lehetőségeit is a szülők bánásmódjának köszönheti. Hálás ez­ért, de keményebb és kevésbé érzé­keny szeretne lenni. A gyermekek nevelésében általában azt a hibát követjük el, hogy nem értékeljük kellőképpen a gyermekek tetteit és óhajait, nem értjük meg őket. A mély megértés természetesen még nem azonos az engedékenység­gel. A gyermeknek megtilthatunk va­lamit, de határozottan egész más az, hä megértéssel tesszük. Ä gyermek cselekedetei és kívánságai kiskorában mély fiziológiai alapon nyugszanak. Ha durva kézzel bánunk velük, tar­tós lelki sérelmeket okozhatunk, ame­lyek sokszor az egész életére kiha­tással lehetnek és jóvátehetetlen tu­lajdonságokat válthatnak ki. A gyer­mek viselkedésében mindenekelőtt pzt a tényt kell szemünk előtt tartani, hogy mi függ össze a gyermek ter­mészetes fejlődésével,-mert ha vala­miben gátoljuk, sokszor tulajdonkép­pen a fejlődésben gátoljuk. Ne értse­nek félre, egész kis gyermekekről 3-4 évesekről beszélünk. A legtöbb eset­ben a 4-5 éves gyermek tulajdonkép­pen már nevelési „selejtnek“ tekint­hető. A szülő gyakran okosabb akar lenni a természetnél és a gyermek érzékeny idegzetét tilalmakkal terhe­li meg és ezzel .zavart idézhet elő a fejlődésben. Kezdjük azonban élőiről. A csecse^ mőknél feltűnő a sok sírás. Rögtön hozzátesszük, hogy a gyermek ok nél­kül nem sír. Sokszor nehezen jövünk rá a sírás okaira, mert belső okok is lehetnek, például emésztési zavarok, szelek, hurut, bélrenyheség. A gyer­mek sírása tulajdonképpen egy meg­oldásra váró számtani feladathoz har sonlít. vagypedig egy idegen nagyon is idegen vad emberrel való „beszél­getésre“, akinek nem értjük a nyel­vét — gondolatmenetét, érzelmeit és ezért hajlamosak vagyunk arra is, hogy a gyermeket értelmetlen és em­berhez csöppet sem hasonló lénynek tekintsük. Zavar minket a gyermek sírása és csitítani próbáljuk. Sok hi­bát követünk . el a gyermek etetése terén is. A sírás akkor szűnik meg. ha helyesen avatkozunk bele és el­távolít juk azokat az okokat, amelyek a sírást előidézték. Ha a gyermek az­ért sír, mert éhes, vagy szomjas, akkor az etetés megszűnteti a sírást. Hasonlóképpen ha például valami nyomja és kényelmetlenné teszi a fekvését, a kényelem visszaszerzése megszűnteti a sírást. A „tudás ‘ foko­zatai a fizikai erő megtakarításának törvénye szerint bontakoznak ki. A gyermek előbb a fejecskéjét emeli, mozgolódik és forgolódik, később ta­nul meg ülni, majd segítséggel fel­állni és végül már néhány lépést is tesz. Csak azután képes arra, hogy nagyobb távolságokat négykézláb te­gyen meg, mert ez testileg nagyobb erő kifejtést igényel, mint az ülés, vagy az állás. Már a járni tanulásnál is fontos, hogy miképpen bánunk a gyerekkel. A gyermeknél már itt mutatkozik az önérzet, az ügyesség, és az önállóság. A leghelyesebb, ha egészen magára hagyjuk a gyermeket, nem baj, ha bukdácsol, vagy ha leesik. Nem kell félteni, hogy megüti magát (termé­szetesen az egyenes padlón.) A já­rással egyidejűleg megtanul „ügyesen“ esni. Lassított film vetítéssel tanul­mányoztuk a kisgyermek bukásait a járni tanulás közben. Megfigyeltük, hogy bizonyos tapasztalat után a gyermek rájött, hogy mikor veszti el az egyensúlyát és hogy ilyenkor a legjobb ha leül a földre, vagy csúszik, mert a pelenkával kitömött nadrág­ban nem üti meg magát. Ha nem za­varjuk azzal, hogy megijedünk ha leesik, akkor nem kezd sírni, (csak ritkán) és csakis akkor, ha alaposan megütötte magát. Mi azonban ne ijedjünk meg ettől és ne féltsük a gyermeket. Nagyon fontos, hogy ne gátoljuk és ne háborgassuk a moto­rikus ügyesség kifejlődésében. A gyer­mek maga rájön, milyen fontos, hogy saját maga ügyeljen magára és óva­tos legyen. Nagy hibát követünk el a nevelésben, ha a gyermeket állan­dóan „biztonságban“ igyekszünk tud­ni. Ezzel gátoljuk az önbiztonság ki­fejlődését, mert ha a gyermek a biz­tonságot másra bízza, akkor hajlamo­sabb lesz a sérülésekre is jobban, mintha önmaga gondoskodna a testi biztonságáról. A képeinket látható fiúcskát ilyen elvek alapján neveljük az első képen. A fiú 15 hónapos és 26 hónapos. Jár­lette senki se. (A fényképész 4-5 mé­ter távolságban.) A gyermek maga­tartása azonnal megváltozik, mihelyst egy felnőtt közeledik feléje, már nem bízik saját magába, elvárja a felnőtt segítségét és akkor óvatlanul belép a semmibe, imint azt a következő képen látjuk. Ha a felnőtt nem kapná el, akkor a gyermek leesne. Fontos észlelés! Ha a szülő megengedi a gyermek merészebb tettét de óvatos­ságból a közelében tartózkodik, a gyermek óvatosságáról helytelen ké­pet nyer. (Figyeljük a képeket. A vi­lágítás bizonyítja, hogy senki se ügyel rá.) A kisgyermekek nagy élvezettel űzik általában a mászást. Amikor ez a fiúgyermek a létrára kívánt mász­ni, habozás nélkül megengedtük. Az „óvatossági vizsgát“ a pádon letette. Tudja már saját tapasztalatból, hogy mit jelent az esés, hogyan próbálja ki az ügyességét. A következő képen bemutatja, hogy milyen óvatos, me­rész és ügyes. Figyelemreméltó a hár­mas bebiztosítás (térddel, talppal és jobb kézzel tartja magát.) A harmadik számú képen most is csak addig mászik fel. amíg bizton­ságban érzi magát. A létráról lemász­ni már nem tud. Csupán azért, mert nem érvényesítheti a látását, nem láthatja hová léphet. Hasonló a hely­zet a lépcsőn is. Hamarabb tanul meg a gyermek felfelé, mint lefelé mászni a lépcsőn, ugyanebből az okból. Mie­lőtt letérne a létráról, segítséget vár. A negyedik számú képen ugyanaz a gyermek 22 hónapos és már ké­nyelmesen lemászott. Bármely isme­retlen gyermekkel nem kockáztathat­juk meg rögtön első ízben a létra­mászást, csakis az olyan gyermeknél, aki a szabad motorikus fejlődése fo­lyamán negatív tapasztalatokat is szerzett. A létramászás maga önkén­tes, önmagától való kívánságból fa­kadjon,/semmi esetre se történjen kényszer alatt és ne tanítsák be. A gyermek önmagában bízik és nem a felnőttek segítségében, akik nincsenek mégcsak a közelben sem. A felnőttek közül nincs senki akitől a gyerek fél, vagy aki egyébként idegesítené, (rend­szerint a múlt negatív tapasztalatok alapján.) Ha nem bízik az erejében, akkor nem mer mászni — ez felté­telesen más cselekedeteire is érvé­nyes. A kísérletet motorikusán és erőben kivételesen fejlett gyermekekkel vé­geztük. A kévé bé fejlett gyermekek­nél szerényebb kísérlettel is meg kell elégedni. Amikor a szülők már megértették, hogy a gyermek nem 'orog veszély­ben, a kísérletet gyakran megismétel­ték, úgyszólván baleset nélkül. Ez a fiúcska ma már két és fél éves és fürgesége ellenére még nem szenvedett balesetet, nem volt meg­sebezve a *érde, vagy a könyöke. Mindenkit szeret, aki nem gátolja mozgékonyságát és így nem gátolja abban, hogy az önbizalma növekedjen. Ma már rá se néz a létrákra, mert nem izgatják és amikor meglátott egy létrát a szilvafa alatt, csak azért mászott fel rá, hogy szilvát szedjen. Ez a kísérlet világosan' megmutatja, mennyire fontos, hogy megértsük a gyermeket és mivel segíthetjük elő a fejlődésében. Dr. M. Milan, pszichológus CSELÉNY1 LÁSZLÓ: Küzdünk egymással — egymásért. Szinte remeg bele testünk. Arcunk mosolya kél, de szavunk fulánkja bent ül a szívnek rejtekén. S a bolond, szegény belül ügy kalapál, míq a rém, a Féltés, harapdál minden szavával — csupán szerétéiből. GYÜRE LAJOS Mint nekem címzett levelet forgattalak napokon át. Felbontani nem mertelek, pedig mihelyt megláttalak tudtam, hogy közöm van Hozzád. Tudtam, mihelyt szemünk vígan összevillant, s gyanús csend lett, hogy vége a nyugalmunknak: szívünk előszobáiban félszeg szerelmünk köhenget. Aztán mégis feltéptelek, mohón, kamasz remegéssel, hogy lesz, ami lesz. — És lett is: kigyúlt szívvel olvastalak három nap meg három éjjel. TÖZSÉR ÁRPÁD Rapszódia egy furcsa alkonyatról Nekem már úgy tűnik olyan furcsa az egész, mintha már régen történt volna, mikor kisértelek az állomásra, hol a didergő hópelyhek ringó ködfátyolában vártunk nehéz szívvel a vonatot. Emlékszem, december volt. A gyémánt hószilánkok fehér szakállá fagyva csüngtek az átszeli fák elárvult csonkjain, s a csípős északi szél szemünk közé csapkodta a nehéz, lucskos havat, és én mégsem fáztam. Valami forró áram csapott rajtam keresztül s átcikázta vadul kavargó véremet, mely mint egy zabolátlan, gátjait vesztett patak keringett égő testem csatornáiban S még később is, amikor az éles füttyszó nyomán megindult lassan, pöfögve a vonat, és én a téli alkony lapuló félhomályán keresztül néztem a távolbatünő kocsik után, még akkor is. még ott is, úgy bizsergett a vérem, oly forró láng szántotta elbágyadt testemet, hogy a jeges december ezüstös alkonyában, a lassan mind izmosabb hóhalmokat okádó ég alatt szerettem volna csupaszra vetkőzni, és futni, mint egy lázas, ifjú vérével nem bíró kamasz, s útközben elharsogni. minden élő fülébe az én kimondhatatlan boldogságomat /C-

Next

/
Oldalképek
Tartalom