Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-01 / 1. szám
Hogyan segíthetjük elő a kisgyermekeknél a motorikus fejlődést ni már tud, ügyesen bukni is. Egyedül járkált a pádon fel és alá, saját maga mászott oda. A pad 55 centiméter magas. Óvatosan vizsgálja a mélységet, le akar mászni. Nincs melAz Oj Ifjúság 50. számában „Ahogy engemet neveltek“ címen érdekes cikk jelent meg. Néhány megjegyzéssel szeretném kibővíteni. A nevelési vita a fiataloknál igen helyénvaló, liszen nemsokára ők is családanyák és családapák lesznek és (ha máris nem azok), a helyes nevelés módszereit akkor aztán a gyakorlatban is jól felhasználhatják. A fiatalok hozzáférhetőbbek mint bárki más. Ha meggyőzödnek a módszer helyességéről, akkor azt alkalmazni is akarják. És ez a mi célunk. K. István az említett cikkében nagyon helyesen értékeli szülei nevelését. Sokat köszönhet nekik. Még ezzel bővíthetnénk ki: képességeinek kibontakozási lehetőségeit is a szülők bánásmódjának köszönheti. Hálás ezért, de keményebb és kevésbé érzékeny szeretne lenni. A gyermekek nevelésében általában azt a hibát követjük el, hogy nem értékeljük kellőképpen a gyermekek tetteit és óhajait, nem értjük meg őket. A mély megértés természetesen még nem azonos az engedékenységgel. A gyermeknek megtilthatunk valamit, de határozottan egész más az, hä megértéssel tesszük. Ä gyermek cselekedetei és kívánságai kiskorában mély fiziológiai alapon nyugszanak. Ha durva kézzel bánunk velük, tartós lelki sérelmeket okozhatunk, amelyek sokszor az egész életére kihatással lehetnek és jóvátehetetlen tulajdonságokat válthatnak ki. A gyermek viselkedésében mindenekelőtt pzt a tényt kell szemünk előtt tartani, hogy mi függ össze a gyermek természetes fejlődésével,-mert ha valamiben gátoljuk, sokszor tulajdonképpen a fejlődésben gátoljuk. Ne értsenek félre, egész kis gyermekekről 3-4 évesekről beszélünk. A legtöbb esetben a 4-5 éves gyermek tulajdonképpen már nevelési „selejtnek“ tekinthető. A szülő gyakran okosabb akar lenni a természetnél és a gyermek érzékeny idegzetét tilalmakkal terheli meg és ezzel .zavart idézhet elő a fejlődésben. Kezdjük azonban élőiről. A csecse^ mőknél feltűnő a sok sírás. Rögtön hozzátesszük, hogy a gyermek ok nélkül nem sír. Sokszor nehezen jövünk rá a sírás okaira, mert belső okok is lehetnek, például emésztési zavarok, szelek, hurut, bélrenyheség. A gyermek sírása tulajdonképpen egy megoldásra váró számtani feladathoz har sonlít. vagypedig egy idegen nagyon is idegen vad emberrel való „beszélgetésre“, akinek nem értjük a nyelvét — gondolatmenetét, érzelmeit és ezért hajlamosak vagyunk arra is, hogy a gyermeket értelmetlen és emberhez csöppet sem hasonló lénynek tekintsük. Zavar minket a gyermek sírása és csitítani próbáljuk. Sok hibát követünk . el a gyermek etetése terén is. A sírás akkor szűnik meg. ha helyesen avatkozunk bele és eltávolít juk azokat az okokat, amelyek a sírást előidézték. Ha a gyermek azért sír, mert éhes, vagy szomjas, akkor az etetés megszűnteti a sírást. Hasonlóképpen ha például valami nyomja és kényelmetlenné teszi a fekvését, a kényelem visszaszerzése megszűnteti a sírást. A „tudás ‘ fokozatai a fizikai erő megtakarításának törvénye szerint bontakoznak ki. A gyermek előbb a fejecskéjét emeli, mozgolódik és forgolódik, később tanul meg ülni, majd segítséggel felállni és végül már néhány lépést is tesz. Csak azután képes arra, hogy nagyobb távolságokat négykézláb tegyen meg, mert ez testileg nagyobb erő kifejtést igényel, mint az ülés, vagy az állás. Már a járni tanulásnál is fontos, hogy miképpen bánunk a gyerekkel. A gyermeknél már itt mutatkozik az önérzet, az ügyesség, és az önállóság. A leghelyesebb, ha egészen magára hagyjuk a gyermeket, nem baj, ha bukdácsol, vagy ha leesik. Nem kell félteni, hogy megüti magát (természetesen az egyenes padlón.) A járással egyidejűleg megtanul „ügyesen“ esni. Lassított film vetítéssel tanulmányoztuk a kisgyermek bukásait a járni tanulás közben. Megfigyeltük, hogy bizonyos tapasztalat után a gyermek rájött, hogy mikor veszti el az egyensúlyát és hogy ilyenkor a legjobb ha leül a földre, vagy csúszik, mert a pelenkával kitömött nadrágban nem üti meg magát. Ha nem zavarjuk azzal, hogy megijedünk ha leesik, akkor nem kezd sírni, (csak ritkán) és csakis akkor, ha alaposan megütötte magát. Mi azonban ne ijedjünk meg ettől és ne féltsük a gyermeket. Nagyon fontos, hogy ne gátoljuk és ne háborgassuk a motorikus ügyesség kifejlődésében. A gyermek maga rájön, milyen fontos, hogy saját maga ügyeljen magára és óvatos legyen. Nagy hibát követünk el a nevelésben, ha a gyermeket állandóan „biztonságban“ igyekszünk tudni. Ezzel gátoljuk az önbiztonság kifejlődését, mert ha a gyermek a biztonságot másra bízza, akkor hajlamosabb lesz a sérülésekre is jobban, mintha önmaga gondoskodna a testi biztonságáról. A képeinket látható fiúcskát ilyen elvek alapján neveljük az első képen. A fiú 15 hónapos és 26 hónapos. Járlette senki se. (A fényképész 4-5 méter távolságban.) A gyermek magatartása azonnal megváltozik, mihelyst egy felnőtt közeledik feléje, már nem bízik saját magába, elvárja a felnőtt segítségét és akkor óvatlanul belép a semmibe, imint azt a következő képen látjuk. Ha a felnőtt nem kapná el, akkor a gyermek leesne. Fontos észlelés! Ha a szülő megengedi a gyermek merészebb tettét de óvatosságból a közelében tartózkodik, a gyermek óvatosságáról helytelen képet nyer. (Figyeljük a képeket. A világítás bizonyítja, hogy senki se ügyel rá.) A kisgyermekek nagy élvezettel űzik általában a mászást. Amikor ez a fiúgyermek a létrára kívánt mászni, habozás nélkül megengedtük. Az „óvatossági vizsgát“ a pádon letette. Tudja már saját tapasztalatból, hogy mit jelent az esés, hogyan próbálja ki az ügyességét. A következő képen bemutatja, hogy milyen óvatos, merész és ügyes. Figyelemreméltó a hármas bebiztosítás (térddel, talppal és jobb kézzel tartja magát.) A harmadik számú képen most is csak addig mászik fel. amíg biztonságban érzi magát. A létráról lemászni már nem tud. Csupán azért, mert nem érvényesítheti a látását, nem láthatja hová léphet. Hasonló a helyzet a lépcsőn is. Hamarabb tanul meg a gyermek felfelé, mint lefelé mászni a lépcsőn, ugyanebből az okból. Mielőtt letérne a létráról, segítséget vár. A negyedik számú képen ugyanaz a gyermek 22 hónapos és már kényelmesen lemászott. Bármely ismeretlen gyermekkel nem kockáztathatjuk meg rögtön első ízben a létramászást, csakis az olyan gyermeknél, aki a szabad motorikus fejlődése folyamán negatív tapasztalatokat is szerzett. A létramászás maga önkéntes, önmagától való kívánságból fakadjon,/semmi esetre se történjen kényszer alatt és ne tanítsák be. A gyermek önmagában bízik és nem a felnőttek segítségében, akik nincsenek mégcsak a közelben sem. A felnőttek közül nincs senki akitől a gyerek fél, vagy aki egyébként idegesítené, (rendszerint a múlt negatív tapasztalatok alapján.) Ha nem bízik az erejében, akkor nem mer mászni — ez feltételesen más cselekedeteire is érvényes. A kísérletet motorikusán és erőben kivételesen fejlett gyermekekkel végeztük. A kévé bé fejlett gyermekeknél szerényebb kísérlettel is meg kell elégedni. Amikor a szülők már megértették, hogy a gyermek nem 'orog veszélyben, a kísérletet gyakran megismételték, úgyszólván baleset nélkül. Ez a fiúcska ma már két és fél éves és fürgesége ellenére még nem szenvedett balesetet, nem volt megsebezve a *érde, vagy a könyöke. Mindenkit szeret, aki nem gátolja mozgékonyságát és így nem gátolja abban, hogy az önbizalma növekedjen. Ma már rá se néz a létrákra, mert nem izgatják és amikor meglátott egy létrát a szilvafa alatt, csak azért mászott fel rá, hogy szilvát szedjen. Ez a kísérlet világosan' megmutatja, mennyire fontos, hogy megértsük a gyermeket és mivel segíthetjük elő a fejlődésében. Dr. M. Milan, pszichológus CSELÉNY1 LÁSZLÓ: Küzdünk egymással — egymásért. Szinte remeg bele testünk. Arcunk mosolya kél, de szavunk fulánkja bent ül a szívnek rejtekén. S a bolond, szegény belül ügy kalapál, míq a rém, a Féltés, harapdál minden szavával — csupán szerétéiből. GYÜRE LAJOS Mint nekem címzett levelet forgattalak napokon át. Felbontani nem mertelek, pedig mihelyt megláttalak tudtam, hogy közöm van Hozzád. Tudtam, mihelyt szemünk vígan összevillant, s gyanús csend lett, hogy vége a nyugalmunknak: szívünk előszobáiban félszeg szerelmünk köhenget. Aztán mégis feltéptelek, mohón, kamasz remegéssel, hogy lesz, ami lesz. — És lett is: kigyúlt szívvel olvastalak három nap meg három éjjel. TÖZSÉR ÁRPÁD Rapszódia egy furcsa alkonyatról Nekem már úgy tűnik olyan furcsa az egész, mintha már régen történt volna, mikor kisértelek az állomásra, hol a didergő hópelyhek ringó ködfátyolában vártunk nehéz szívvel a vonatot. Emlékszem, december volt. A gyémánt hószilánkok fehér szakállá fagyva csüngtek az átszeli fák elárvult csonkjain, s a csípős északi szél szemünk közé csapkodta a nehéz, lucskos havat, és én mégsem fáztam. Valami forró áram csapott rajtam keresztül s átcikázta vadul kavargó véremet, mely mint egy zabolátlan, gátjait vesztett patak keringett égő testem csatornáiban S még később is, amikor az éles füttyszó nyomán megindult lassan, pöfögve a vonat, és én a téli alkony lapuló félhomályán keresztül néztem a távolbatünő kocsik után, még akkor is. még ott is, úgy bizsergett a vérem, oly forró láng szántotta elbágyadt testemet, hogy a jeges december ezüstös alkonyában, a lassan mind izmosabb hóhalmokat okádó ég alatt szerettem volna csupaszra vetkőzni, és futni, mint egy lázas, ifjú vérével nem bíró kamasz, s útközben elharsogni. minden élő fülébe az én kimondhatatlan boldogságomat /C-