Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-11-05 / 45. szám

enin dolgozószobájának ajtaja kinyílt és a partizánok egv nőt pillantottak meg Tessék elvtársak, jöjjenek be! Vlagyimir Iljics kéreti önöket — mondotta az asszony. Barátságosan rájuk mosolygott és odébblépett az ajtóból.

A partizánok felkeltek, egymásra néztek és utat engedtek Tárász Szemjonovicsnak, hogy ö lépjen be elsőnek a dolgozószobába, Most. az utolsó pillanatban Leninnel való találkozása előtt, Mátvej hirtelen úgy érezte, hogy el-el- skad a lélekzete.

Vlagyimir Iljics fürgén felkelt íróasztala mellől és határozott, rugalmas léptekkel feléjük indult.

— Jónapot, Beljájev elvtárs! — mondta hangosan, szívélyesen. Gyors, fürkésző tekintettel végignézett a partizánokon és zengő hangján hozzátette: — Jónapot, elvtársak!

A partizánok elfogódottan, halkan viszonozták az üdvözlést. Vlagyimir Iljics kezetcszorított Beljájewel, majd az ajtó közelében álldogáló partizánok felé fordult.

Beljájev bemutatta a küldötteket. Lenin sorra kezetfogott velük Amikor Fiska apóra került a sor, Beljájev mosolyogva így mutatta be— Ez pedig a mi Finogén Danyilics Tecsenyi- nünk, a halottaiból feltámadt* híres partizán és vadász.

— Hogy értsem azt, hogy halottaiból feltámadt? — kérdezte Vlagyimir Iljics s miközben jobbkezét hátratette, szembefordult Beljájevvel.

— Hát úgy, hogy agyonlőttek, Lenin elvtárs. Még ma is láthatók testemen a fehérektől kapott sebek nyomai — szólalt meg Fiska apó izgalomtól reszkető hangon.

— Elfogták valahol? — figyelt fel e szavakra Vlagyimir Iljics.

— El a bintangok, a szergevi vendégfogadóban. Csakhogy minket, Lenin elvtárs, nem lehet ám egykönnyen sírba dugni. Lám, én is életben maradtam!

— Igaza van, Tyecsenyin elvtárs. Az ellen- forradalom szeretne mindnyájunkat a másvilágra küldeni, de ebből nem eszik! Nem hagyjuk magunkat sírba dugni!

Lenin ezt hévvel, a szavakat ropogtatva mondta. Fejét kissé oldalt hajtotta, élénk, oama szemét összehunyorította és balkezével könnyed mozdulatot tett, majd kabátja zsebébe süly- lesztette.

— Üljünk le, elvtársak — kínálta hellyel a vendégeit és ő maga is leült egy karosszékbe.

Fiska apó megfigyelte, hogy Leninnek erős lába van, járása könnyed, ruganyos, akár egy vadászé, aki tán a félvilágot is bebarangolta.

,,Csupa fürgeség! És a homloka! Nagyeszű ember lehet" — gondolta Fiska apó.

Mátvej nem vette le a szemét Leninről, ö merőben másnak képzelte el; a valóságban sokkal egyszerűbbnek, emberibbnek, közvetlenebbnek találta. Erős kézszorítása visszaadta Mátvej nyugalmát. _

A partizánok abban állapodtak meg, hogy Beljájev számol be Leninnek a szibériai viszonyokról, a tajgában vívott harcokról. Vlagyimir Iljics azonban, miután rö- v'den érdeklődött ötjükről és a vasút állapotáról, egyenesen Mátvejhez fordult:

— Sztrogov elvtárs, maga állt a partizánhadsereg' élén. Jól ismeri tehát a parasztok gön- dolkodását. Véleménye szerint mit vár a szibériai paraszt a Szovjethatalomtól? Mit remél tőle most, amikor a Kolcsák-banda felett aratott győzelmünk végérvényesen biztosítottnak tekinthető ?

Vlagyimir Iljics összehúzta szemét és hátradőlt karosszékén. _ Mátvej nem felelt nyomban, jól megfontolta _szavait:

—A mi parasztjaink most támogatást várnak a Szovjethatalomtól, Lenin elvtársi Azt kívánják, hogy a helyes kerékvágásba zökkentse őket.

— Mindenki ezt kívánja, Lenin elvtárs. Ezért- is semmisítettük meg Kolcsákot — szólt közbe mély hangján Szilántyij Bákulin.

— Hm... No és a parasztok véleménye szerint milyen az a kerékvágás, amelybe a Szov- .lethatalomnak zökkenntenie kell őket? — kérdezte Vlagyimir Iljics és előrehajolt.

— Hát amilyent a Szovjethatalom jónak tart — felelte Mátvej.

— Nem, nem! A paraszt a maga módján gondolkozik és nem fogad el akármilyen utat — vetette ellen hevesen Vlagyimir Iljics.

— Ügy is van! Minden parasztnak meg vannak a maga előképzelései — szólalt meg Fiska apó, aki már nagyon várta, hogy véleményét nyílváníthassa.

— Lám, lám! Ezt pedig a Szovjethatalom nem hagyhatja figyelmen kívül! — kiáltott fel Vlagyimir Iljics.

— Való igaz! Csakhogy a paraszt tudja ám, hogy a Szovjethatalom nem visz helytelen útra.

Népünk szeretettel őrzi azok emlékét, akik vérükkel védték a fiatal Szovjethatalmat. — Képünk „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom csehszlovák részvevői“, prágai kiállításán készült.

Hiszen maga is harcólt a Szovjethatalomért — jegyezte meg Mátvej meggyőződéssel.

— Szóval, bíznak bennünk? — szegezte a kérdést vendégeinek Vlagyimir Iljics.

— De még mennyire bíznak. Lenin elvtárs már hogyne bíznának — vágta rá az öblös- hangú Szilántyij Bákulin.

testvérek ... azoknak is robotoltunk — folytatta Mátvej.

Vlagyimir Iljics az íróasztalra könyökölt, arca a tenyerén pihent. Tekintete néha elsiklctt a partizánok mellett és a távolba révedt..

Hirtelen felkelt, két kezét zsebébe süllyesztette, néhány lépésnyire eltávolodott az íróaszútközben vízbefulladtak. Tavaly aztán, amikor

a partizánhadsereg a Szvetloje-tónál ütött tábort, a partizánok az egyik patak medrében aranyat találtak, egy másik helyen pedig, egy vízmosásban, fekete kőszénrétegre bukkantak Ezzel fütöttük a kemencéket is. Akkor, Lenin elvtárs, a hadseregtanácsunk elhatározta, hogy mihelyt a háború végetér. felkérjük a szovjet kormányt, küldjön szakértőket a jukszai taj- gába. Á nép azt akarja, hogy a Jukszán arany- telepe és bányái legyenek.

Fiska apó fürgén felugrott:

— Akkor én jó lennék vezetőnek. Hiszen én meg Mátyusa, akarom mondani, Mátvej Zahajics jártunk elsőnek azokon a helyeken.

Lenin elmosolyodott és ismét szemügyre vette az öregember törekény alakját.

— Aztán nem sajnálja feláldozni a tajgát, Tyecsenyin elvtárs? — kérdezte és kissé oldalt hajtotta fejét, hogy leplezze pajkosan összehunyorított vidám szemét.

— Miért sajnálnám? Ezektől a betyár zimov- kaiaktól sajnálom, de a néptől egyetlen csepp- jét sem sajnálom. Ha meghalok — legalább jő szóval emlegessenek — lelkendezett Fiska apó.

— Emlegetik is! Biztosan emlegetik!

Lenin nevető szeme körbejárt vendégein és

tréfásan hozzátette: — De egyelőre, Finogén Danyilics, senki sem készül a maga temetésére.

— Ha édesanyámra ütöttem, még elélek valameddig. Őt szegényt száznégy éves korában temettük — mondta nagyon komolyan Fiska apó.

— Maga még az édesanyja korát is túléli. Meglátja, hogy túléli! — jegyezte meg vidáman Vlagyimir Iljics.

Bár ügy lenne! De adjon az úristen neked is hosszú életet, Lenin elvtárs! — válaszolta Fiska apő, szintén vidáman.

A partizánok jókedvűen nevettek.

Lenin elővette zsebkendőjét, homlokához, majd szeméhez szorította, eltette, aztán Beljá- jevhez fordult:

— A maguk kormányzósági bizottsága tud arról, amiről az elvtársak beszélnek?

— .Arról tud, Vlagyimir Iljics. A jukszai aranyról én már a forradalom előtt hallottam, csak azt nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá.

— Beljájev elvtárs, várom ebben a kérdésben a legrészletesebb, legkimerítőbb jelentésüket.

Lenin Mátevejre nézett, aztán, halkan, meggyőzően és gondolataitól szemmeliáthatóan felvillanyozva beszélni kezdett:

— A kormány és a párt minden lehető támogatást megad önöknek, elvtársak, hogy új arany-, szén- és olajlelőhelyeket kutassanak és tárjanak fel. Óriási és hálás munka vár ránk — páratlanul állő méretekben fel kell lendítenünk Oroszország termelőerőit, meg kell változtatnunk arculatát, át kell alakítanunk határvidékéit. Én három évet töltöttem szibériai száműzetésben, Szibériát kétszer is bejártam Minuszinszktól az Uraiig. Földje mélyén, roppant térségein felbecsülhetetlen kincs rejilk. Miénk a dicsőség, hogy ezeket a kincseket elsőnek hozhatjuk felszínre és az évszázados elmaradottságban tespedő, érintetlen. hatalmas területeket életre kelthetjük. Ezt a nagy művet haladék nélkül, már ma el kell kezdenünk. Egyetlen napot sem vesztegethetünk el. Elvtársak, csodás, lenyűgöző munka vár ránk Szibériában!

M

átvejnek ujjongott a lelke. Kipirultén, csillogó szemmel, lelkes örömmel szökkent 'talpra:

— Erre a nagy munkára, Lenin elvtárs, mindenkit mozgósítunk!

Sorra felkelt Fiska apó, Szilántyij, Miron és Tarasz Szemjonovics Beljájev.

Lenin előjött íróasztala mögül, hozzájuk lépett. és azokról a legközelebbi feladatokról beszélt, amelyeket a Szovjethatalomnak meg kell oldania falun.

Amikor Vlagyimir Iljics elhallgatott és nyilvánvaló lett, hogy a látogatás végétért, Mátvej

így szólt:

— Köszönjük, Lenin elvtárs, a bölcs tanítást. Ha visszamegyünk Szibériába, elmondjuk a népnek, milyen nagy feladatok megoldásán fáradozik a Szovjethatalom.

A partizánok elbúcsúztak Vlagyimir Iljicstől. aztán sietség nélkül kimentek a dolgozószobából, közben hátra-hátranéztek, mintha Lenin alakját örök életükre emlékezetükbe akarnák vésni. Vlagyimir Iljics továbbra is előbbi helyén állt, a szoba közepén ...

Lenin harcra hívó szavait a nép megértette és követte

scK»<»cKsasaK»o*aK*oscK»c«KS<soscK»aga<»<3rcK®c»c*<3K»ai<§<^a^^

Georgij Markov.

II.JICSNEL

J

— Ahány paraszt, annyiféle — kapcsolódott Mátvej Lenin Szavaihoz. — Itt van példának okáért a mi községünk, Volcsi Nori. A nagygazdák még mindig remélik, hogy talán összeomlik a Szovjethatalom. Félnek tőle, de egyúttal folyvást azon mesterkednek, hogy befurakodjanak a vezetésbe, kijátszhassák a törvényeket és az új cégér mögött folytassák, ahol elhagyták.

Mátvej minden szava érdekelte Vlagyimir Iljicset. Ceruzát vett fei a tömör, nehéz írókészletről és szaporán jegyez- getett.

— Hát a középparaszt hogyan viselkedik? — kérdezte élénken.

— A középparaszt már nem az, aki volt — felelte Mátvej és így folytatta: — Nem tudom, más vidéken mi volt a szokás, de nálunk a középparasztra bezzeg rájárt a rúd.

Kolcsákék kíméletlenül kifosztották őket. Ha gabona kellett, tőlük vették el, ha ló meg abrak kellett, megint csak tőlük.

A mi községünkben például szinte mindannylukat koldussá tették. Nem csoda, ha aztán a középparasztok tömegesen jöttek hozzánk a falvakból. Amikor felülkerült a Szovjethatalom — szívesen segített volna a paraszton, de nem bírt. Mivel üres hassal nem lehet harcolni, a kulák gabonája meg magában nem volt elegendő, megint csak a középparaszthoz fordultak. Nagyon elszegényedett a középparaszt, Lenin elvtárs.

— De vetni se akar már annyit, Zaharies, mint azelőtt — szólt közbe bátortalanul a szája elé tartott kézzel köhécselő Miron Vdovin.

— Nincs is értelme, Lenin eivtárs — vette át a szót az öblöshangú Szilántyij Bákulin. — Akármennyit vet is az ember, elveszik, adni meg semmit se adnak. A paraszt meg ott tart, hogy ha nem, segítenek rajta, már nem bírja sokáig.

— Ezek szerint a parasztnak iparcikkekre van szüksége? — kérdezte Vlagyimir Iljics, miközben pillantást váltott Beljájevvel.

A partizánok egymásra néztek. Mátvej megszólalt :

— A város segítsége nélkül a paraszt nem boldogulhat.

Szilántyij Bákulin széttárta két karját:

— Bizony, Lenin elvtárs, a parasztok igazságát elsodorta a szél és csak a várostól remélhetjük vissza.

Lenin íróasztala fölé hajolt és egy másik papírlapra vetett néhány sort.

— És a földdel mi van? — kérdezte halkan.

A nagygazdák megfojtanak bennünket, Lenin elvtárs — vágta rá szaporán a választ Mátvej. — Megkaparintották a közeli ,ió földeket és kiszívják az utolsó cseppig, a szegényparasztok meg valahol az istenháta- mögött kénytelenek gazdálkodni. Egyiknek- másiknak lova sincs, hát magát fogja az eke elé. Szóval az a helyzet, hogy volt földosztás, mégse látjuk hasznát.

Szilántyij, Miron és Fiska apó élénken helyeseltek Mátvejnek. Beljájev, aki egész idő alatt hallgatott, kiegyenesítette kissé hajlott hátát és megszólalt:

— Így van ez Szibériaszerte, Vlagyimir Iljics. Lenin kérdőn nézett rá.

— Milyen intézkedéseket javasol ?

— A föld újrafelosztását — válaszolta Beljájev. — Legalább is ott, ahol erre szükség van.

Lenin felkapta kezét:

— A föld haladéktalan és teljes újrafelosztását, Beljájev elvtárs, a közép- és szegényparasztság érdekében.

— Ügy van, Lenin elvtárs. Mátvejnek tetszett, hogy Vlagyimir Iljics nem halogatja döntéseit és még egy javaslatot tett.

— A közföldek kérdésében, Lenin elvtárs. ugyancsak rendet kéne teremteni.

— Ezek milyen földek?

— Közösek. Ilyen például a cédruserdő Volcsi Noriban. Termését — a cédrusdiót — közösen takarítják be, de a kulákok ezt is igyekeznek megkaparintani — magyarázta Mátvej. — ilyenek még az egykori nagykereskedők földjei is. Tajgai községeinkben sók az ilyen földbirtok. Hej, mennyien, de mennyien tönkrementünk rajtuk! Most a nagygazdák szeretnék rátenni a kezüket, Lenin elvtárs, de nem szabad átengednünk nekik ezeket a földeket.

— Miért?

— Mert a nép verítéke öntözte őket.

— Bizony így van, Lenin elvtárs — vette át a szót Szilántyij Bákulin. — A mi Mátvej Zaháricsunk apja egész családjával együtt vagy harminc esztendőn át robotolt Kuzmin nagykereskedőnek és mi hasznát látta? Kuzmin egy napon kikergette kunyhójából.

— Nemcsak Kuzmin volt ilyen! Ott volt Golovánov, aztán Belin, meg a Szinyebrjuhov

táltól, aztán megszólalt. Keresetlen szavakkal és lelkesen arról beszélt, hogy a proletárforradalom mindörökre megszüntette a föld magán- tulajdonát. A föld ezentúl a nép tulajdona. A cédruserdő is, mint az egész község jövedelmi forrása, a községé, és senki másé. Minden próbálkozás, hogy egy vagy több személy birtokába vegye — törvényellenes, államellenes cselekedet és azt nem tűri a Szovjethatalom. A nagykereskedők földjei szintén az állam tulajdonában vannak és a Szovjethatalom szívesen bocsátja a közép- és szegényparasztok önkéntes alapon megszervezett mezőgazdasági munkaközösségei rendelkezésére.

A partizánok egymásra néztek. Fiska apó mélyet sóhajtott és ebből a sóhajából Lenin kiérezhette, hogy az öregnek valami egyéni, bizalmas mondanivalója is van. Leült és kérdő tekintettel nézett Fiska apóra. Az öreg partizán összefüggéstelenül, minden bevezetés nélkül beszélni kezdett:

— No. és az igazság, Lenin elvtárs? A zimov- kaiak rátették a kezüket a jukszai tajgára és senkit sem engednek oda. Mintha bizony az úristen csak nekik teremtette volna a zimovkai erdőt vadjaival meg madaraival együtt! Ele jibe Sztyepán Ivanics mindenkit kiüldözött onnan. Egyszer aztán' valaki a másvilágra küldte ... Most meg a fia, Jegorka, folytatja apja művét. Se szó, se beszéd... rálőnek a vadászokra. Andrjuha Zaszlonov így vesztette el a két lábát ... Most mondd meg te magad, Lenin elvié'— hogyan élhessen a vadász tajga nélkül?

V

lagyimir Iljics jólelkű mosollyal hallgatta Fiska apő panaszát. Amikor az öreg mondóké ja végére ért, kihúzta magát és hivatalos hangon így szólt:

— Beljájev elvtárs, én, mint a Népbiztosok Tanácsának elnöke, utasítom önt, hogy a vadászok jogait a rablógazdálkodást folytató vállalkozókkal és bármiféle banditákkal szemben megvédelmezze ...

— Megvédelmezzük, Lenin elvtárs.

Fiska apó először nem fogta fel Vlagyimir Iljics szavainak teljes értelmét. Csak amikor Mátvejre nézett, unokaöccse felderült arca árulta el neki, hogy nagyfontosságú szavak hangzottak el Az öregember csodálkozását Lenin is észrevette.

— A Szovjethatalom, Tyecsenyin elvtárs — magyarázta Vlagyimir Iljics — a parasztoknak adta a földet és nincs semmi oka, hogy megkárosítsa a vadászokat. Vadásszanak csak tovább bárhol a tajgában — ezt senki nem akadályozhatja meg.

Fiska apó most már mindent értett és kis- híján kibuggyant a könnye.

— Lenin elvtárs! — kiáltott fel forró lelkesedéssel. — A nép ezt sohasem felejti el neked, én meg holtom napjáig áldom a nevedet!

Az eredmény, amivel Fiska apónak a jukszai tajgáről elmondott szavai jártak, arra sarkalta Mátvejt, hogy felvesse Lenin előtt legtitkosabb gondolatait. A Leninnél töltött minden perccel nemcsak lelkesedése nőtt, hanem valósággal lenyűgözte, hogy mennyire megérti Vlagyimir Iljics a paraszt életét. Mátvej egyre inkább valami olyan bensőséges és rokoni közelséget érzett ehhez az emberhez, amit aligha tudott volna nevén nevezni.

— A mi jukszai tajgánk, Lenin elvtárs, aranyáról híres — kezdte Mátvej. — Kőszenet is találtak ott, a tavak mentén meg olajforrások törtek fel. A gazdagok mindezt már régen W- szimatoiták Pribitkin kutató és Mensikov mérnök expedíciót vezetett oda, de rajtavesztettek;