Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-09-03 / 36. szám

Cséplők zúgása, ökrök, lovak bágyadt poroszkálása és labdát kergető gyerekek kacagása a nyár! Szigeten állok, két fut- balkapufa között és nézem az előttem futó fürge, virgonc, rendetlenségre, csínytevésre kapatos gyerekeket, akik a jókedvű szünidő utolsó és legkedvesebb hajtásán hancúroz- nak. Nyár van, tüzes, forró nyár. Ég a nap, a föld. Égnek a füvek, levelek és a gyermek- szemek. Ügyesen, ravaszul cselezgetve kanalazzák el a labdát egymás elől. Majd egy jeltelen megérzésre abbahagyják a játékot és bekerítik a farkaskutyát. A minap ugrott ki a vonatból, azzal kergetődznek tovább, s indulnak valamerre, valamilyen soha meg nem valósítható kalandos vállalkozásba!

A pelsőci fennsíkhoz közel, keskenyebbel beérő völgyben, tűző nap alatt, döbbenetes csendben lesem a lekenyei gyerekeket: a tépett, sebes lábukat, jóízűen elejtett szavukat: magyar gyerekek! Néhány nap még és a kellemes perceket, órákat ajándékozó nyárutó ezekkel az apró emberkékkel az iskola padjaiba szorul. Mi volt a nyár, a gyerekek nyara? Erdők, legelők bebarangolása, fészekszemlék, folyók haldézsmája? Gyümölcsillattal terhes kertek titkos látogatása? Ki a megmondhatója! Almok, vágyak, képzetek kergetése, meg az örökös és változatlan szülői számonkérés: hql voltál?

Barázdált homlokú, siltés sapkájú negyvenévesforma ember tart felém a szigeten. Lassan jön, ráérősen, a gyerekekre és a kertekre emeli tekintetét, apró szemgödreiben tüzet gyújtanak a fekete szemek. Megáll mellettem.

— A maga fia is a labdát rúgja?

— Az nem. Az a szomszédban csépel. Mert az úgy van ... —

és beszélgetünk. Két ember nem állhatja szó nélkül. Két

ember két élet bonyolult és fordulatos részeit hozza közelebb, összehangolja, ha lehet, hogy értsék, tiszteljék, becsüljék egymást!

Az ő fia tehát csépel. Húzza a-pelyvát porosán, izzadtan, mert a szomszédok főztje jobb, íze- sebb, étvágygerjesztőbb. Délig állja a port, hőséget, hogy aztán nyugodtan, zavartalanul terített*' asztalhoz ülhesen, felnőttek közé emelkedjen. De nem csak erről szól. Magáról is. — Betegszabadsága van. A válla fáj, meghúzta a gombaszögi kőbányában, vagy talán a reuma bántja? Az életébe sok minden beleszorult: pásztorkodás esőben, szélben; fuvar az apja oldalán sárban, fagyban; részaratás és útjavítás napszámban. Még az elemi iskola osztályait sem szolgálhatta becsülettel: a .szükségparancs kiszólította onnan is!

— Hány éves a fia?

— A nagyobb nyolc. Későn nősültem.

— Miért?

— A háború forgószele. .. —

legyint és a földre süti a szemét. Nincs ilyenforma ember, akinek a második háború borzalmas emléke ne borulna keserítő, busitó árnyként, elma- raasztalóként az életére!

A gyerekek elnyargaltak már a szigetről. Az ember rám veti pillantását és azt mondja, hogy ha összejöttünk, ne álljunk a napon, menjünk be hozzá leülni a folyosóra. Keskeny pallón térünk a faluba. Szűk utcáján traktor szalad a szövetkezettel, iletve néhány tagjával, a tizenkettes házszám alatt nyitunk kaput.

A szomszédban végeztek a csépléssel, az ebéden is bizonyosan túl vannak, mert a gyerek jön ki a házból, megáll a kapuban és azon gondolkozik, hogy a cimborákat merre keresse. Az ember simogatja tekintetével egy ideig, aztán szólítja fel a folyosóra.

Mutatkozz be szépen!

dete a kertek alatt. Várod-e a tanévnyitást? Szeretsz-e tanulni? Olvastál-e a szünidőben? Melyik a legkedvesebb könyved? Rengeteg kérdést felteszek, mert a látogatás és beszélgetés feladata lenne megállapítani: a szülő és a szülőn keresztül a gyerek tisztában van-e a magyar tannyelvű iskolák szerepével. Hanem az én Istvánom fukarkodik a válaszokkal- A harmadikos olvasókönyvet lapozgatta, a számtant legjobban szereti, ennyi a felelet, a többi szégyelős vállvonooatás és igen, igen!

— Nem akar beszélni, pedig van nyelve a haszontalannak — derül az apja, hogy a fiában megakadt a szó. — Tanulni is jól tanul. Tiszta egyes bizonyítványt hozott. És milyen örömmel hozta! Megfogadta, hogy ezután is, mindig jól tanul.

Az ember magáho^öleli a gyereket, babúsgatja, simogatja, és ott időz hosszabban, ahol én is szeretném:

— Örülnék, ha több lenne, mint az apja!

— Mit szeretne a fiából?

— Mesteremberfélét. FaragItt megszakad a beszélgetés. A gyerek jelzi, édesanyja bevásárolva, nehéz csomaggal és dinnyével visszatért Tornaijáról- A tizenegyes vonattal jött, s az ember siet elé, elveszi a csomagokat. A kerten térnek be, fák alatt, zsúpfedeles, rozoga vályogistálló mellett. És négyen vagyunk. Az édesanyának, ennek az egészséges, erős, göndörhajú asszonyok is felteszem a kérdést: mit szeretne a fiából?

Az asszony szemében láthatóan gyújt tüzet az öröm. Lelkében féktelen kedv tombol, hogy Pistijéről érdeklődnek és újságba is írnak róla. Ámde, mint a víz áradás után, öröme is visszahúzódik medrébe, s arcán a gond felhője, a szülő gondja: mi lesz a gyerekéből? Mióta iskolás a fiúk, mindennapos maguk között a kérdés. — Este ezzel hajtják fejüket a párnára, reggel ezzel ébrednek.^

— Nagyon szeretném, ha ember lenne belőle — mondja az asszony. — Mert az apja nehezen keresi a kenyerét. A keresztanyja is úgy beszélt a nyáron, amikor Pistikét Beretkére vittem nyaralni, hogy építkeztetek, a ház megvan. Ha esze van a gyereknek, menjen az egyetemre is.

— Menjen, ha jól tanul — teszi megjegyzését az ember. De a mesterség se rossz!

— Pistikém, mutasd meg csak a bizonyítványodat! — szólítja az asszony a gyereket.

Pistike kihozza, mutatja, valóban tiszta egyes. Mutatja a számtan és a szépírási füzetet is. Szép tiszta a füzet, gondosan írt, gondosan kezelt. Én a bizonyítványt nézegetem .jobban, s észreveszem, hogy félévkor két kettese volt. Magyar nyelvből kapta az egyik kettest.

— Nagyon bántott minket az a kettes. Mert magyar nyelvből

kapta — siet a felvilágosítással az asszony. — De másrészről viszont megnyugtatott. Mert ha inár itt tartunk, elmondom, hogy mi is olyan probléma előtt álltunk: anyanyelvű iskolába-e a gyereket, vagy pedig szlovákba? Voltak, akik azt tanácsolták, hogy szlovákba adjuk, mert, hogy a magyart úgy is tudja. Nos, jól éreztük, hogy nem helyes a tanács. A gyerek nem ismeri az anyanyelvét. Az iskola ismerteti meg vale, az szeretteti meg vele. Ezt mutatja az a félévi kettes is.

Ülünk a folyosón és beszélgetünk. Mindig Pistikéről, sohasem másról. Hallom, hogy pajkos, élénk gyerek, hogy nyáron az útiőr is megkergette, mert a huncút nem tudott ellentállni a cseresznyefák csábításának. Meg hogy jól fogalmaz. A tollszár nem áll rosszúl a kezében. E hó közepén például levelet írt Kanadába a nag.ynénjének — negyvenkilencben ment férjhez tengeren túlra a nagynénje — és milyen szép levél volt az! Dolgozatnak is beillett volna. „Hogyan töltöttem a nyarat“ ? — „Keresztanyámtól ruhát kaptam, szüleimtől is mindig kapok valamit. Jól telik a nyár. Uborkát szedek édesapámmal,

meg fürdők, futbalozok, biciklizek“.

— Ha jól tanul, hála Istennek mindent megkaphat — mosolyog az édesanya fiacskája szemébe. — Most új felszerelést és szép töltőtollat kapott tanévnyitóra. íróasztalt és nikkele- zett biciklit is veszünk majd neki!

Szülői gond: mi lesz a gyerekből? Szülői gond: mit kap, mit kaphat a gyerek! Töltőtoll és új felszerelés, íróasztal és egy jóvágású nikkelezett bicikli hamarosan! De vehetjük úgy is, írhatjuk úgy is, hogy ember gondja, gombaszögi kőbányász gondja mindez!

Felszedelőzködök, s megyek. Pistike, ez a bányászgyerek a magyar iskola padjaiból indul az élet meghódítására. Harmadik osztályos, s a szülők jóvoltából jövőre szlovák faluban tölti a nyarat, melegvízi nagybátyjánál.

— Bántott bennünket az a kettes magyar nyelvből — fordul meg fejemben az édesanya szava.

Igen, az anyanyelv tanulása nehéz és hogy_ megszeresse, megismerje, ehhez még a nemzeti iskola sem elég!

Kilépek a kapun és időzök még egy kicsit az iskola udvarán. Vörös Zoltán tanítóval beszélgetek. Pistikéről persze.

— Szorgalmas gyerek. Jövőt jósolok neki. _

Csöndes az udvar, üresek, némák, hangtalanok az iskolapadok. Azért mindenen észrevehető a készülődés nyoma. — Asztal, szék, tábla, minden a gyerekekért kiállt. Mire a riport megjelenik, a Pistikék elfoglalják helyüket és megnyitják lelkűk kapuit a szónak, az értelemnek.

Szünidőben a gyerek a szülők gondja. Az iskolában már a tanítóé is. Közös erőfeszítés, akarás emelheti csak fel ezeket a szünidő utolsó hajtásán han- cúrozó boldog gyerekeket!

MACS JÓZSEF

a kicsi özvegyasszony

Június volt, friss a reggel és szépséges a táj. Én halásztam. A Szamos tisztán és lágyan locsogott tova a partok között. Szellő sem volt, csak valami halk sóhajtás s megremegtek a nyárfalevelek.

Túlnan vélem, vagy húsz méterrel lentebb asszonyok álltak a vízben. Meg leányok. Felfűzött szoknyákkal s szinte csengett a víz a térdük körül. — Zöldséget mostak: piros mur- kot és fehér retket. A kalarábé csomók, mint valami viola csokrok. Egy kollektíva csokrai. — Piacra szánták őket.

Maguk között voltak, engem nem vettek észre.

— Hogy fogod azt a murkot, Kus ? — szólt egy asszony a másikra, aki nagyszemű volt, nyúlánk s még elég fiatal.

— Hogy fogjam ángyom? — kérdezte az megütődve.

— Marokra — kacagott a másik.

Ez ledobta hamar a murkot és lesütötte d fejét.

— Hadd, régóta özvegy s megfelejtette — védte meg egy öregasszony.

— Meglehet azt tanulni újra — kuncogott egy lány.

— Te azt honnan tudod? — szólt rá az öregasszony.

A leány hallgatott, s az a másik mondta:

— Biztos már tanolja. Látszik a fogásán ...

A leány elpirult a nyakáig.

— Hogyne, menjen el maga! ... Mindjárt lespiccelem ... —

azzal a kezében levő murkot odasuhintotta a nevető asszony mellé a vízbe. Majd sikítozott, mert az meg a kezével spric- colta vissza.

És mind a ketten precke- lőzni, meg sikítozni kezdtek. — Nem nézték, kire verik a vizet. Aztán mások is belevegyültek.

Az öregasszony igyekezett a part felé.

— Bolondok vagytok, tisztára bolondok — rázta ie magáról a vizet. De azok csak precke- lődtek.

A vízcseppek magasra verődtek, apró szivárványok képződtek a napfényben, s alattuk sikítottak, kacagtak az asszonyok.

Az öregasszony észrevett engem is.

— Né te, hogy néz titeket egy halász úr — kiáltotta.

Egyszerre mind lekuporodtak a vízbe, s igyekeztek a felcsúszott vizes szoknyát helyrerángatni.

Akkor aztán az a csípős nyelvű átkiáltott:

— Mit ‘látott halász úr? ...

Nevettek jóízűen.

Azután sem hagytak békén.

— Még semmit sem fogott, hát maga csak úgy tud fog- dosni! — kiabálták.

Bátrak az asszonyok, ha sokan vannak, a férfi meg egyedül s a túlsó parton.

Csak az a fiatal özvegy asz - szony nem kiabált semmit.

Elmentem onnan, hogy csakugyan foghassak halat.

Délfelé aztán visszajöttem. Kint ültek a parton s ebédeltek.

Átgázoltam a vizen.

— Nincs egy kis sójuk?

Leültem és én is megebédeltem a tarisznyából.

Az asszonyok most komolyan ültek, csak a szemük sarkából lesett rám az előbbi vidámság

Az a leány az öregasszonynak feleselt, dicsekedett.

— Na és ha elhagy? Annyi. Ha akarom, hetet kapok egy csapásra, mit gondol maga.

Az öreg asszony bólogatott.

— Egy csapásra igen, de többre nem, leányom.

Az öreg kertész is ott ült köztük. Őszfejű vénember, fog- nélküli. Csak mammogta a szavakat. De igen hasznos lehet,

mert bölcs eszű. Ebéd után újságot vett elő és olvasott belőle pápaszemmel az orrán. — Nem mondta, mit olvas, de mindenről megvolt a véleménye.

... Ez az igazság elvtárs, vagy minek tiszteljem: jobb egy béke száz hadnál. A kutyák között is csúnya a háborúság.

Olvasott újra valamennyit, aztán megint felém fordult :

— Nincs mit félni tőlük. Aki a békét nem becsüli, nem tud hadakozni.

És szemelgette tovább a betűket.

A többiek végeztek az evéssel és nem figyeltek ránk. Az öreg asszony lebújt a karjára s máris fújta az álmát. Az a csípős nyelvű asszony a nyúlánk özveggyel beszélgetett.

Most jobban megnézhettem azt a nagyszemű özvegyet. Nem volt szép az arca. Egyszerű falusi asszony volt, de valami méla szomorúság ömlött végig rajta. A szavai tele voltak köny- nyel, a hangja bánattal. A háborúról hallott az imént, most emlékek rebbentek fel benne s váltak szavakká. Elesett emberéről beszélt. Meg magáról,

Elszorult a szívem akkora asszonyi bánat és özvegyi vágy hallatán.

Csendesen beszélt.

... Este ment el, elvitte a nyolcórás. Elvitték pusztulni.... Elköszönt, de a kapuból még visszanézett. Állt, mintha kőből lett volna. Fehér volt inge a sötétben. Most is mindig így látom. Sovány volt igaz, de éppen olyan komoly. Szép az ángyom, ha a férfi komoly .. Ha

bánt a bánat, senkinek se mondhatom, csak a lepkének, csak azok tudhatják, mennyit szenvedek...

Sóhajtott.

— Még a Szamos vize is köddé válhat, csak az én bánatom marad örökké bánat.

Szétnézett a tájban, de hallgattak a tücskök, s hallgatott a messzeség.

— Csak tűnődöm ángyó, az életemről, sárba vagyok fojtva. Nem az volt a csillagokba írva, hogy ő kísérjen a sírba. Vadzab virágzik rajta, agyag van a feje alatt, idegen réten hullt el... Htunkra kétfajta szél fújt.

— Még fiatal vagy, llus ...— próbálta az vigasztalni.

— Az én szívem tilosra áll, ángyom. Tizenhárom éve ...

Ö, sok haszontalan estéim! — Keserű az életem, mint a szilvavirág. .. Lássa ? — mutatott a lába elé egy bokor sötétzöld és pirosfoltos céklalevélre. — Ilyen az a hely, ahol ő arcra bukott. Telepreckelte vérrel.

Kevés ideig hallgatott, aztán tovább beszélt.

— Maga tudhatja, ki voltam, mi voltam. Nőttem, mint a gyep. Hányszor lealázták válna. Ahogy megbimbósodtam, mindjárt azt nézték az udvarban, hogy leszakítsanak. Elvitt onnan s én milyen boldog voltam ... Ó, bár lakna jól vélem a temető! Szoktam én sírni ángyóm, csak nem könnyezem. A szívem folyik tele könnyel, azon esik szét minden cseppje.

Csavargó kis lepke szállt a kötőjére s ő nem is látta.

— 6, sok szép emlékem! Eltűnik velem együtt s ráhull a

nyárfa levele. Tudja ángyó, a kalapjával integetett a kapuból s azt mondta: Ne búsulj, drága virágom ... aztán megölték ...

... Az öreg kertész észrevette, hogy már nem is hallgatok rá. Megsértődött és fel-' állt.

— Na, álljunk neki, asszonyok, — mondta s otthagyott szó nélkül.

Legelsőnek ő kelt fel, az özvegy asszony. Nekiindult a Szamosnak.

Ment s körülötte zsongott a táj. Dongók úsztak a levegőben: virágok mézesedtek s kék pillangók párzottak a virágokon.

Nagyon megnézte a pillangókat s az arca nagyon megbí- borlott attól, amire gondolt. Tovább ment sietve, de a füle mögött kicsi bolond szél dalolt. S ha a pillangók játszanak, nem lehet megállani, csak a sejtelmek elől a Szamosba belemenni. Aztán mosta a zöldséget, de attól is megvörösödött, amikor eszébe villant, mit beszéltek ezek a murokról... Ledobta hirtelen s a szégyentől könny hullott szeméből a Szamos vizébe. És a Szamos nem csapott ki partjai közül, csak elmosta közömbösen. Erősen megtörölte a szemét, nehogy vagy egy még kicsorduljon. Aztán álit száraz szemmel, s nézte hogyán folyik tova a Szamos.

A nyárfák árnyéka már nőni kezdett a vízre.

— Ö, az a szegény kicsi özvegy asszony!

ASZTALOS ISTVÁN

csalni szeret. Pisztolyt, kis szekeret maga készít. A kés jól áll a kezében. A kalapács is. Én sem voltam utolsó a faragcsá- lásban.

— Mutatkozz be szépen!

— Csík István.

No Pistike, ha feljöttél, bemutatkoztál, gyerünk csak a feleletekkel. Az iskolai év kéz-