Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-08-20 / 34. szám
« 1957. augusztus 8-án az Üj Ifjúság szerkesztőségének üléstermében nyilvánosan kiértékeltük az Oj Ifjúság női rovatának „Kinek tetszik — kinek illik“ című divatversenyét, és kisorsoltuk a beküldött helyes szavazatok közt a díjakat. A VERSENY EREDMÉNYE A KÖVETKEZŐ: 1. díj: 19. szám, Juhász Györgyi, Érsekújvár, 351 szavazattal; 2. díj: 4. szám, Grédi Ilona, Deáki, 548 szavazattal, 3. díj: 13. szám, Péli Éva, Bátorkeszi, és 9. szám, Varga Anna, Farkasd, mindkettő 314 szavazattal. A SORSOLÁS EREDMÉNYE A KÖVETKEZŐ: 1. díj: Varga Mária, Érsekújvár 2. díj; Grédi István, Deáki 3. díj: Jozefík Magdolína, Érsekújvár 4. díj: Kiss Klára, Ondovce 5. díj: Nagy Ida, Farkasd 6. díj: Karádi Mária, Bratislava. A verseny győztesei személyesen veszik át szerkesztőségünkben a jutalmakat, a sorsolás győzteseinek pedig postán küldjük el. ŰJ IFJÚSÁG NŐI HlRADÖ-JA PÁRIZSI LEVEL Párizsba való elutazásom előtt minden ismerősöm a telkemre kötötte, hogy aztán jól nézzem meg, hogyan öltözködnek a francia nők, mit viselnek, hogyan fésülködnek. Ezúttal biztosítok mindenkit, hogy amennyire csak kéthetes franciaországi tartózkodásunk alatt lehetséges volt, megfigyeltem a divatot, s a nőket érdeklő apróságokat. Bevallom, kicsit félve indultam útnak. Azt hittem, hogy Öltözködésünkről ítélve, már me'sszir'ól látni fogják, hogy külföldiek vagyunk, s az elegáns Párizsban „vidékiesen" hatunk majd. Szemrehányást is tettem magamnak, miért is nem gondoskodtam előbb ruhatárom felfrissítéséről, mert bizony az utolsó percben természetesen a konfekcióra szorultam. Ez nem mintha holmi tetszenivágyásból izgatott volna, hanem arról volt szó, hogy csehszlovákiaiak vagyunk, s attól féltem, hogy a franciák rólunk fogják majd megítélni egész Csehszlovákia öltözködését. Az első reggelen Párizsban, mi nők, ,mind az ablaknál szorongtunk. Kíváncsiak is voltunk, no meg tudni is 'akartuk, hogyan vannak felöltözve o. párizsi nők. Hát, az első benyomás bizopy alaposan összezavart bennünket. Hűvös, nyári nap volt, s láttunk nőket kosztűmben, nyári ruhában, sót még bundában is. Ezek szerint meggyőződtünk róla, hogy itt mindenki abban jár, ami neki tetszik, felvettük ballonkabát ainkat, s úgy indultunk útnak — Párizst nézni. A további napok folyamán aztán meg is állapíthattuk, miben különbözik a mi öltözködésünk az övékétől. Meg kell mondanunk, hogy a mi anyagjaink sokkal finomabbak, tartó- sabbak, mint az övéké, a francia nő öltözködése viszont sokkal választékosabb, sokoldalúbb és kiegészítő kellékekben sokkal gazdagabb. Ha a mi iparunk is gyártana any- nyiféle apró kiegészítő kelléket, föltétlenül mi öltözködnénk jobban, mert a mi anyagjaink minőségéhez a francia anyagok közel sincsenek. Hogy mi jellemzi a francia nő öltözködését? Ami szembetűnik, az elsősorban a sokféleség. Nálunk, ha elkezdik viselni a hátul hólos szoknyákat, ilyenben jár minden harmadik nő. S ha rakott szoknyát kezdenek viselni, ilyenben fog járni a másik kettő, akinek nincs hátul hólos. Franciaországban ez nem így van. Láttunk rakott, bő, húzott, harang- szabású, és szűk szoknyákat — mert minden nő olyanban jár, amilyen jól áll neki. Ugyanígy van a blúzokkal és ruhákkal is: iáttunk nylonból és csipkéből, csíkosat és kockásat, az anyagok és minták egész skálája vonult fel előttünk. A francia nők rendelkezésére álló választék szinte kimeríthetetlen. Csakhogy . .. Nem akarok itt puszta statisztikai adatokat felsorakoztatni, inkább elmondok egy példát. Megismerkedtünk egy fiatal konfekció varrónővel. Havi fizetése 12 000 frank. (240.— korona). Egy készruha ára körülbelül 5—6.000 frank, egy blúz ára 2.000 franknál kezdődik . . . És ha már a "jl francia nőkről be- szélünk, nem hagyhatunk figyelmen kívül két dolgot: a cipőket és a hajSs viseletét. Mmr A cipőkben épp' /Wy Jr olyan a vált ozat os<aSmL7 * ság, mint az anyagokban. Láttunk Harc a fájdalom ellen lapossarkú mokkaszín cipőtől kezdve; a tűsarkú cipőig mindenfélét. Ha megálltunk egy cipőüzlet kirakata előtt, nem győztük csodálni a hihetetlen választékot. Igen, a választék; óriási, de ... Megint itt van a „de"... Hiszen, gondoljuk csak el, autóbuszunk sofőrjének napi keresete alig j volt valamivel több, mint a mi zsebpénzünk. És bizony, én sem vehettem \ még egy szandált sem. A változatosság jellemzi a hajviseleteket is. Az övig érő, hosszú sima < haj mellett láttunk \ „lépcsőzetesen" rövidre nyírt hajakat is, azonban a „lófarok" hajviseletet még kevesebbet látni, mint Bra- tislavában. Nagyon gyakori a sima,; kontybán végződő haj. Az apró kellékeknek itt is nagy szerep jut: bársonyszalag, esetleg egy kis tüli- vagy ] pici muszlinkendö a konty körül. Végiilis egyet kell leszögezni: a • francia nők sokkal többet adnak a külsejükre, mint mi. Kétheti franciaországi tartózkodásunk alatt nem ; láttunk egy lányt vagy asszonyt sem, | akinek ne lett volna rendben a haja, j holott nyilvánvaló, hogy nem mindig \ a fodrász műve volt a „.frizura“. \ Hiszen, képzeljük csak el, hogy Párizsban 1.500 frankba kerül egy víz- \ huliqm, s a mi kis ismerősünk havi | fizetése 12 000 frank. Tehát mindenben nagy a választék, i csakhogy mindenütt ott van a „de“... Minden van bőven, „de" a dolgozó i ember nem tudja megvásárolni. ZNÁSIK JOZEFINA i Uborka nyáron — és télen Uborkamártás: Uborkamártást készíthetünk friss és savanyú uborkából is. A savanyú uborkát (kovászos uborka) apró kockákra vágjuk, és egy púpozott evőkanál lisztből, egy kanálnyi zsírból készült világos rántásba be’"'tesszük. Kevés vizet öntünk rá, s 10—15 percig pároljuk. Közben sóval és cukorral ízesítjük. Ha megfőtt, tejfelt adunk bele. Így készítjük a friss uborkából is, de akkor a mártást ecetezzÜK. Ecetes uborka: Az uborkát megtisztítjuk, megmossuk, leforrázzuk, és szárazra töröljük. Két rész vizet és egy rész ecetét összekeverünk néhány szem feketeborssal, kevés sóval (2 literhez 2—3 deka), felforraljuk. Az uborkát szép sorjában az üvegbe rakjuk, néhány szál tormát és zöld szőlőfürtöt teszünk közé. Leöntjük a forró ecetes, sós lével, szaliciloz- zuk és erősen lekötözzük. Az üvegeket ruha közé tesszük *s íqv hagv juk. on az asz Ezt a szép, fehér szvettert megszokott szabásunk szerint kötjük, ha- fisnyakötéssel. A bordüt a mellékeli nagyított minta szerint készül. Nagyon szép, ha a bordűr rózsaszín, piros és fekete keveréke, de készít-1 hetjük például a szvettert halvány- J> szürke alapon, sárga, halványzöld és | méregzöld bordűrrel, vagy pedig a zöld színek helyett tehetünk lilát 's. mimiiiiimmiiimmmuimmiiimiiiii k-mmm A betegek egykor reménykedve várták a belgyógyász megjelenését, de a sebésztől valósággal rettegtek. Minden műtét valóságos kínszenvedés volt. Éppen ezért az orvosok állandóan igyekeztek — már a legrégibb időben is —, hogy megtalálják a fájdalom- mentes műtétet biztosító szert. Ilyen szer azonban nem létezett. Az ókori asszíroknál, az orvosok a beteg nyakát egy kötél hirkába szorították, úgy hogy a beteg elveszítette az eszméletét, de nem fulladt meg. Akkor elkezdték a műtétet. Időnként felengedték a hurkot, megadva a betegnek a szabad légzés lehetőségét, de azután újra megszorították. így a kés által okozott szenvedés mellett a betegnek ki kellett állnia, még az ismételt fojtogatással járó kínt is. Az antik Görögországban nagy hírnévnek örvendett „a memphisi kő“, olyan lágy márvány, amelyet az egyiptomi Memphis nevezetű város kőbányaiból bányásztak. A márványdarabokat megörülték finomra: az így nyert port pedig ecettel keverték és ezzel hintették be a helyet, ahol a műtéti vágást alkalmazták, mert úgy vélték, hogy a keverékkel fedett hely, bizonyos időre, érzéktelenné válik. A középkorban sok „bájitalt" készítettek, amelyek úgy mondják, teljesen érzéktelenné tették az embert a fájdalommal szemben. A bájitalok receptje nagyon drága volt és a legnagyobb titokban tartották. Ezeket a régi titkokat — amelyek a valóságban igen együgyüek voltak — már nagyon régen ismerjük- A csodálatos bájitalok nem voltuk egyebek, mint különböző mérges növényekből készült főzetek és párlatok: babérlevélből, nadragulyából és bizonyos fajta, ópiumot tartalmazó mákból készültek. Ezeket az italokat fogyasztva a beteg, önkívületi állapotba esett és a sebész megkezdhette a műtétet. De ezek az eljárások bizonytalanok és veszélyesek voltak. Néha, szegény áldozat — aki előbb elveszítette az eszméletét — magához tért a fájdalom hatására, ordítani és vergődni kezdett: másrészt, ha túlsók italt ivott, meghalt a méregtől. Bizonyos korszakban azután a vér- vételes eljárást alkalmazták. Operáéit) előtt annyi vért vettek a betegtől, hogy teljesen erőtlenné vált, így aztán sém kiabálni, sem pedig erőteljesen vérgődni nem tudott. A sebész valamivel nyugodtábban dólgózhatott. Ami azonban nem jelentette azt, hogy a beteg kevesebbet szenvedett és éttől eltekintve a felesleges vérveszteség növelte a műtéttel járó veszélyt. GONDOLJON VALAMI KELLEMESRE.. Megpróbálták a bort is felhasználni. Az erősen berúgott ember bizonyos zsibbadtságba esik és mozdulatlan: néha még az ütlegeléssel járó fájdalmat sem érzi. Éppen ezért, régén a műtétre előkészített betegnek bort adtak. Később azonban rájöttek, hogy a részeg embert még nehezebb műteni; gyakran igen izgatott és semmiképpen sem lehet meggyőzni arról, hogy tűrje a fájdalmat. Ezt az eljá- ■ rást is fel kellett hagyni. De még 100 évvel ezelőttig is fennmaradt a szokás: a sebész egv póhár bort adott a betegnek — nem azért, hogy berugassa, hanem hogy egy kis bátorságot öntsön belé az operáció előtt — és azt tanácsolta neki, hogy gondoljon valami kéllémesre: csak ezután kötötték az asztalhoz és kezdődött a műtét... Lehetetlennek tűnt tehát az operált beteget a műtét alatti fájdalmaktól mentesíteni. Ebbe bélé kellett törődnie, mind a sebésznek, mind a betegnek. Nem maradt más hátra, mint megpróbálni á kínok tartamának megrövidítését, illetve az operációt minél hamarabb végrehajtani. És ekkor a sebész legnagyobb gondját a műtét elvégzésének gyorsasága képezte. Különleges műszereket találtak fel, kidalgoztak olyan eljárásokat, mélyeknek segítségévéi egyszerre több műszert lehetett kézben tartani, hogy s váltásuk közben egyetlen másodpercét se kelljen veszíteni. Oj sebészeti technikát dolgoztak ki, amelyekben a gyorsaság állt az érdeklődés központjában és a sebészek úgy fejlesz- J> tették ujjaik ügyességét, mint a bűvészek A balkéznek a jobb kézzel tökéletesen egyenrangú , használatát úgy tekintették, mint a sebészet elmaradhatatlan feltételét. Minél rövi- debb volt az operáció, annál kevesebbet szenvedett a beteg és annál többre becsülték a sebészt. A XIX. század elején a műtétek valóságos gyorsasági versenykké fajultak. Áliandóan újabb és újabb gyorsasági sebészbajnokok tűntek fel, akik valóságos csúcsteljesítményeket értek el. Az egész világból gyűltek össze orvosok, hogy egy-egy ilyen sebészeti bűvészmutatványnál részt- vegyenek és ők is megtanulják. A sebészeket az órára szegzett szemmel figyelték: még a másodperceket is 'megszámolták. Néha a nézők még fogadásokat is kötöttek. És ténylegesen bámulatos gyorsasággal dolgoztak e kor sebészei. A kart 3 másodperc alatt fejtették ki a vállizületből. A húgyhólyagból a hason keresztül 2 perc alatt szedték ki a követ. De a teljesítmények utáni hajsza megakadályozta a sebészeket abban, hogy minden egyes kóreset jellegzetességét tanulmányozzák, hogy az operációknál a tapasztaltakat felhasználják. Éppen ezért volt annyi eredménytelen műtét. Ezt természetesen ellenhatás követte. Sok sebész az ellenkező végletbe esett, 'azt állítva, hogy a műtét annál jobb, minél körülményesebben végezték. És készakarva igen lassú ütemben végezték a műtéteket. De akár gyorsan, akár lassan műtötték, az eredmény ugyanaz maradt: a műtét látszólag sikerült, de a beteg meghalt- A halált pedig mindig a rettenetes fájdalom okozta, amely akadályozta a szívműködést, vagy teljesen megbénította a szívet., így aztán a beteg nem betegsége miatt, és nem a műtét közvetlen hatásától, hanem a kibírhatatlan fájdalomtól halt meg. A tudósok között igen sokat vitatkoztak a fájdalom kiküszöbölésének lehetőségéről, de mindez semmi eredményhez nem vezetett. Száz és egynéhány évvel ezelőtt, Velpeau, egy híres párizsi professzor, a tudomány akadémia egyik díszgyűlésén felszólalt és felbecsülte a fájdalom megszüntetését célzó kutatásokat és próbálkozásokat. És Íme, hogy fejezte be beszédét: „A sebész kése és a fájdalom elválaszthatatlanok. A fájdalommentes Operáció álom, ami sohasem valósul még“. De Velpeau tévedett, mert ő maga megérte, hógy az álom, amit egykor megvalósulhatatlannak tartott, valóra vált. EGY ORVOSTANHALLGATÓ FELFEDEZÉSE 1846. év egyik októberi napján a bostoni egyetem sebészeti klinikáján furcsa hír terjedt el. Azt beszélték, hogy az egyik orvostanhallgató, William Morton, olyan rendkívüli gyógyszert talált fel, melynek hatása alatt áz ember mély álomba esik és nem érez semmit a műtét alatt; senki sem tudhatta azonban, hogy milyen gyógyszerről van szó és hogyan használják. Mortont sokan ismerték, egyetemi hallgató volt, de ugyanakkor fogászattal foglalkozott. Azt beszélték róla, hogy állandóan különböző vegyszereket vizsgál, és azoknak , hatását saját magán próbálja ki. Néha eljött az egyetemre is sápadtan és bágyadtan, jellegzetes gyógyszerszagot terjesztve maga körül. Még azt is megfigyelték, hogy néhány nappal ezelőtt Morton hosszadalmasan beszélgetett Warren professzorral, a tanár dolgozó szobájában. Aztán eltávozott és nem tért vissza az egyetemre. Végre megtudták, hogy az új gyógyszert október 17-én fogják kipróbálni. A klinika összes alkalmazottjai benéztek a kórterembe, hogy megnézzék a beteget, akit a profesz- szor és Morton aprólékosan megvizsgáltak. Másnap már korán reggel a műtő tömve volt. Az asztal köré, amely még üres volt, gyülekeztek az orvostanhallgatók, a mindenhonnan érkező orvosok mellett. De nagyon sokáig várakoztak, Morton késlekedett. AZ ELSŐ MŰTÉT Végre az orvostanhallgató megjelent, a professzorral együtt és a beteget az asztalra helyezték. Miután lefektették Morton négybe hajtott törülközővel fedte be a beteg arcát, amelyre a zsebéből kihúzott kis üve- gecskéből, lassanként, valami folyadékot csepegtétett. A levegőben azonnal beható, ismeretlen szag terjengett. (Folytatjuk)
