Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-06-18 / 25. szám
t Nagg Ngári Versengünk fővasút-vonalról, amely fóti részben a Garam partján U halad végig, az egyik * * fontos vasúti gócponton átszőttünk a szárny vasútra. Nem a kis „Ancsa" pöfékel már az orrunk alá, hanem kényelmes motorvonat száguld velünk tovább dél felé az „örömök völgyébe". Köröskörül buja erdők, haragoszöld hegyek. Kis patak szeli át a völgyet, két viadukton, egy hosszú alagúton haladunk át. Régen, jobbanmondva még pár évvel ezelőtt kényelmetlen volt errefelé a közlekedés, ma már észre sem vesszük. Inkább azon gondolkozom, hogy vajon miképpen nézhet ki az a város, ahová megyek. Mikszáth Kálmán azt írta róla, hogyha az ördögöknek a pokolban eszükbe jutna, hogy valaha várost építsenek, az bizonyára olyan lenne mint ez, ahpvá most tartok. De a hosszú alagúton áthaladva egy-két kilométer utat megtéve, máris befut a vonatunk az új állomásra • végállomásra. Beszállunk az autóbuszba és perceken belül bent vagyok a városban. Valóban kusza utcák, régi köz vezet, itt-ott egy patinás ház- tető, s a két hegyoldalon festői össze-visszaságban szintén házsorok, sok templom, diákok, s megelégedett komoly emberek, ami elsősorban megragad. Mik-' száthnak abban igaza van, hogy valóban dimbes-dombos hely ez, az egész városban talán két méter hosszúságban sem lehet menni vízszintes területen, de megszokták ezt már az ittlakók. Az idősebb nénikék úgy mennek fel a partra, mintha Dunaszer- dahely utcáin járnának, nem nehéz nekik, csak a sík vidékről idejött tanulók panaszkodnak, hogy mindig partra kell iárnl. Mert sok iskola van ám itt. Itt van az erdészeti technikum is, Fetőfi is' itt tanult valaha, emléktábla örökíti meg a régi líceum falún. Sládkovic a nagy szlovák költő ugyanebben az épületben tanult, Petőfivel egy- időberi. Az egyik régi ház falán egy nagy fekete emléktábla jelzi, hogy itt élt F.rdösi Imre, akinek a vezetése alatt Bra- nyiszkónál olyan értékes diadalt aratott a hős honvéd hadsereg az 1848-49-es szabadságharcban. Jártam a bányában is, megérdeklődtem a bányászoktól, férjhez mehetnek-e a lányok, lesz e jegygyűrű? — Termeljük, termeljük a neki való anyagot — mondta mosolyogva egy nagybajúszú, idősebb bányász. Es kiderül, hogy miért hívják Zsigmond- aknának azt a bányarészt, ahol vagyunk. Mert még Zsigmond király idejében nyitották meg, az ő rendeletére kezdték meg ezen a helyen a bányászást. De IV. Béla király is súlyt fektetett erre a városra, mert ez a város tette az akkori idők királyait és egyéb föurait gazdaggá. Szerették ezek az emberek az A HAZA DICSŐSÉGÉRE aranyat. Sok mindent meg kellene írni erről a városról,, de sem hely, sem idő erre nincs. Regényt lehetne írni a bányászati akadémiáról, a botanikus kertről, amelyben több százév :s libanoni cédrusok szeretnék az eget súrolni, kékebbre mosni és úgy érezzük, hogy minden egyes utcakőben egy-cgy elbeszélés rejlik. De a vasútra is vissza kell mennem, mert nagyon érdekes története van ennek a vasútnak. mJjjőb évtizeddel ezelőtt az T volt a terv, hogy a várost I Korponán keresztül kötik össze vasútvonallal. Az idő beleszólt a tervbe, megakadályozta és a legközelebbi /ő- ivasútvonaltól, csak a kis pöfö- gős járt, az „Ancsa", amivel bizony több órán át tartott az út, hogy elérjék a várost. Rossz Hosszú sorban állunk á járdán. Jelmezes felvonulás lesz, diák-karnevál, természetesen mindenki látni akarja. A hangulat még mérsékelt, egyelőre semmi jele a látnivalónak, nyugodtan várunk. Szépen elrendeződve, az alacsonyabbak elől, magasabbak hátul, hallgatólagos, testvéri egyetértésben. Mindenki kitünően lát az úttestre. A főutca forgalma normális. Autók, villamosok mennek egymásután, egyszóval észlelhető jel nem mutatja a rövidesen bekövetkező eseményeket. Néhány pirosszalagos rendező sétál unott arccal íel-alá, mint akiknek semmi dolguk, csupán a külszín kedvéért vannak jelen. Váratlanul fojtott moraj vonul végig a tömegen, mint őszi avaron a zúgó novemberi szél. Értelmetlen hangok össze-vissza- sága, azt jelenti; jönnek. Ekkor, hogyan, hogyan nem, miért, miért nem, fenn az utca elején megindulnak az emberek és nagy zűrzavart teremtve az előbbi rendezett, várakozó alakzatban befutnak az utca közepére, a villamossínekre, hogy jobban lássanak. A pirosszalagos rendezők letiporva, szétforgácsolva, hatálytalanítva kiabálhatnak immár az áttörhetetlen fallá alakult tömeg háta mögött. Néhány perc múlva kiderül, hogy „jönnek“ az tág fogalom, és ebben az esetben csak annyit jelent, hogy már elindultak valahol. Kiderül továbbá az is, hogy ha emberek tolonganak valamit megnézni, föltétlenül a magasabbak kerülnek előre, valószínűleg azért, hogy az alacsonyabbak ne láthassanak a hátuk mögül. Most is. A helyzet így fest: három magas sor elöl, melyeknek megadatott a gyönyörködés lehetőségének reménye és három alacsony sor hátul, akiknek nem adatott meg ez a kiváltságos jótétemény. Ekkor előront a háttérből egy tépett-csapzott rendező. — Kartársak, polgártársak, — kiáltja drámaian messzehangzó hangon — menjetek vissza békésen helyetekre, a járdára! Hiszen így azonkívül, hogy akadályozzátok a forgalmat, egyik felétek nem lát egy makurkát Toömeglogilia Hm. Az első sorok biztos pozícióban lévő tagjai nem mozdulnak. Érthető. Nem kockáztathatják meg, hogy esetleg rosszabb helyre jussanak- Igaz, igaz, az előbb kitünően láttak a járdáról, de ki biztosítja őket, hogy ugyanarra a helyre jutnak vissza ? — Elvtársaim — könyörög immár két rendező — aranyos felebarátaim, engedjetek az dkos szónak és gondolkozzatok! Sokkal jobban fogtok látni, mint így. Legyetek szívesek, fáradjatok vissza. Térdepelnek mindketten, kezük imara kulcsolva. A hátsó sorok, a horizontnélküliek, hajlandók lennének visz- szamenni. Kilátásaik gyökeres javulását remélik egy esetlegei» V.ijárendeződési akciótól. — Gyerünk — hallatszanak hangok itt is, ott is, — hiszen utóvégre mindegy, hol állunk. Gyerünk! — követelik immár, rejtett önző célokkal, de jóindulatúan a tömzsi hátsók. Senki nem mozdul. Sem az, akinek mondva van, sem az, aki mondja. Nincs, aki megkezdje a dolgot, nincs, aki hetyke vezérkos gyanánt, dacos fejsze- géssel meginduljon, hogy a népnek legyen lehetősége morogva, de megbékélve, utána _ hömpölyögni. Az egyik rendező végső eszközhöz folyamodik. Kifut a járdára és mutatja, milyen pompás kilátás esik onnan az úttestre, közben kiabál. Viselkedése alig normális. — Nézzétek emberek, ide állok, látok, oda állok, látok. Bolha ugrál az úton, látom, leguggolok, hasra fekszem, látom! Mindezt szemléltetően meg is csinálja, de nem figyel oda senki. — Ö, Belzebub, segíts, térítsd észhez őket! Apró, fekete pont jelenik meg a végtelen horizont peremén, növekszik, terjed, vágtatva közeledő füstfelhő lesz belőle. Lebegve megáll a Manderla fölött, hirtelen eioszlik. A tizenegyemeletes épület tetején Belzebúb áll csokor-nyakkendőben és frissen patkóivá. — Az első sorok alatt fél percen belül megnyílik a föld. A konokok éppen legényeim elkészített kondérjaiba esnek, és belőlük, rezidenciám tornácának kibetonozásához szükséges szurok főzetik! És nyomaték kedvéért megcsóválja a farkát. Mogorván néztünk vissza rá. — Eb ura fakó! — morogták egyesek. Fél perc múlva, kénköves lángnyelveket vetve ki magából, megnyílt a föld és a magasakat, a látókat, dübörögve elnyelte. Még hallottuk, ahogy egy alvilági kohász dühösen szitkozódni kezdett: „Na, már megint túlórázhatunk! Az ördög vigye el!“ — Kellett ez nektek, szerencsétlenek? — sírt kétségbeesetten a rendező, az egész tragédia előidézője. — Miért nem hallgattatok az okos szóra? Am a dolognak még nincs vége. A megmaradtak egy pillanatig néma döbbenettel bámulnak az eltűntek után, melyek nyomán összezáródik a föld, mintha semmi sem történt volna- Erre meglódul a tömeg. Vad hajrázással törtetnek a megüresedett sávra és pillanatokon belül ugyanott, ugyanolyan áttörhetetlen, tömött falat alkotnak. Éppen mint a megboldogultak. — Menjetek a pokolba — morogja^ meghökkenve Belzebúb a Manderla tetején — ez már mégiscsak sok! — Zavarodottan elfüstölög. A rend inzultált felügyelője meg így hörög. — Legyetek átkozottak — ha ti sem vagytok okosabbak. Allah minden dzsinje rágja cafatokra a fületeket! Okosabbak? Miért lennének? Ők is csak emberek! Most jól látnak, de ki felel azért, hogy egy, néhány lépésnyi, visszavonulás nem dobja-e őket valami gödörbe, ahonnan még a kék eget sem látják. Dacosabban mint valaha, ott maradnak. Ott maradnak és várnak. Szilárdságukban és következetességükben az sem zavarja őket, hogy az egyik mellékutcából kikanyarodik egy zakatoló gözhenger, szuszogva végigmegy soraikon és palacsintává lapítva, az anya- földbe sajtolja őket. Sebaj. Megmutatták, hogy akkor is ott maradtak. Ha megkérdeznéd őket, miért tették, szemrehányóan néznének rád. Hát nem szép dolog meggyőződésekért, magasztos célokért vértanú halált halni? DUBA GYULA Az ott viszont sokat tankolt. közlekedés volt ez. De az ifjúságban nagy erők rejlenek, mert hát előre megy a világ, jobbat akarnak a fiatalok. Igen, hadd térjünk csak visz- sza a vasútra is. De vajon hogyan is kezdtük? Emlékeztek-e még rá, ti legeslegelsök, Hont- váry és Ma jó Jancsi, Vicián é< a többiek, lányok és fiúk? Emlékeztek-e még árra a hűvös tavaszi hajnalra, amikor a diószegi tűzoltószertár előtt gyülekeztünk. Amikor vonatra szálltunk, bizony még nem nagyon ismertük egymást. De az ismerétségkötés, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, gyorsan megtörtént. Egy-két jó nóta, találós ügyes játék, és máris egyek voltunk. De a duhaj jókedvet csakhamar yéiváltotta a kíváncsi kérdezős- ködés, tekintgetés a robogó vo- ratról, a vasút jobb és bal oldalára. De nem is csoda. Számunkra eddig ismeretlen hegyes vidéken keresztül futott velünk a vonat. Es amugyis mind a síkság, a rónák gyermekei voltunk. Többnyire, mind szántó- vető fiatalok. Léva után, amikor már Kozárovcét is elhagytuk, ott, ahol a Garam völgye egyre jobban szűkül, ahol a folyót két oldalán kisérő hegység egyre jobban emelkedik, nem győztünk csodálkozni a hegyvidék szépségében. A szebbnél-szebb hegycsúcsok, a hegyoldalakon súgó fenyőerdők és az, hogy vonatunk gyakran közvetlenül a Garam partján, szinte a folyom bokrait súrolva száguldott, annyira lekötötte figyelmünket, hogy megfeledkeztünk a nótáról, mindenről, és csak a vonatfékek csikorgása figyelmeztetett bennünket, hogy megérkeztünk. Kicsi állomás, nagy forgalom — mely két éven keresztül csak állandóan növekedett — ez fogadott bennünket. ■jl zért nem is teketóriáztunk A sokat. Teherautókra száll- tunk, és irány az épülő barakk-tábor, mely akkor még egyedül állt a szűk völgyben. De később, amikor már teljes erővel . folyt a munka, amikor a fiatalok ezreivel száguldottak a vonatok, a Garam völgyében, ez a tábor már a 3-as számot kapta. Innen indultunk el a csörgedező patak folyásával és szemben, hogy a kétévi határidőt, ha csak napokkal is, de lerövidítsük. Öröm és bánat, jókedv és csiiggedés, sorban váltogatták egymást. Néha gyöngébb ebéd, katonásath kiszolgálás és fegyelem, tele étellel repülő csajka és utána őszinte megbánás. A jelsorakozott munkába induló csákánnyal és lapáttól jelszereit szakasz előtt való dicséret vágy meg- dorgálás és hasonlók. Egy egészen új élet. A pelyhes dunna helyett két pokróc és ropogós deszkapriccs, sűrű levélváltás az otthoniakkal és ismerősökkel, vagy annál, hosszabb levélvórás. Kirándulások a környező városokba, és egyéb. A munkába indulók pattogós indulói, a hazatérők gyors, katonás tisztálkodása és a munka utáni sportolás, az esti tábortüzek, kultúr - és sport vetélkedések a szobák és egyes barakkok között, újabb és újabb brigádosok fogadása és ismerkedés, tánc és dal. Az élmunkás jelvény és igazolvány átadása a jelsorakozott brigád század előtt, zászló átvétel, üdvözlő levelek és táviratok átadása. Cseh, szlovák, magyar és ukrán, paraszt, munkás- és diákfiatalok örök időkre megpecsételt barátsága, a külföldi és hazai brigádosok találkozásai, mind, mind egy életre való emlék és élmény; mely a célt szolgálta, hogy az első után jöjjenek a többiek, hogy elkészüli ön a vasút, hogy erősödjön a barátság. ír W» -ír A rejtvény szelvénnyel együtt erre a két kérdésre várunk feleletet: melyik közép-szlovákiai városról van szó ebben a cikkben, és ifjúsági szövetségünket milyen nagy tette kapcsolja e városhoz, környékéhez. :----------■----------------------------------n Kis történetek — nagy emberekről Voltaire, a nagy francia filozófus egész életében,szerényen élt, s úgyszólván mindenki számára elérhető volt. ;csak a tolakodó, hírességhajhSszókat nem szerette. Egy napon egy angol kereste fel a filozófust, aki éppen akkor nem volt hajlandó magát zavartatni munkájában. „Mondd meg — mondta a szolgájának — hogy haldoklóm“. De az angol nem tágított. „Mondd meg, hogy meghaltam“ — üzente Voltaire. Erre az angol mindenáron az utoiso tiszteletet akarta megadn a nagy filozófusnak. „Mondd meg — üzente ki a szolgájával — hogy már eltemettek, s tes- tem-lelkem az ördögé. S ha még mindig kiváncsi rám, hát menjen a pokolba“. Voltaire közismert volt éles nyelvéről, s hogy nem riadt vissza attól sem, hogy szellemességét uralkodókon próbálja ki. Orleansi Fülöp régensségét gúnyverssel fogadta, amiért bizony 11 hónapi börtönre ítélték. A büntetés letöltése után levélben köszönte meg a régensnek róla való gondoskodását, s egyben kérte, ne törődjön a régens többé az ö szállásával és ellátásával. „Előnyben részesítem otthonom kényelmetlenségét a Bastille „kényelmével“ szemben“ — fejezte be a levelet. Egy darabjának a próbájánál az egyik színésznőnek kifejtette, hogyan kell játszania a szerepét. „Hogy úgy játsszam, ahogy azt Ön kívánja, az ördögnek kellene belém bújnia“ — panaszkodott a színésznő. „Ez az, — vágott vissza Voltaire, — „Ha bármilyen művészetben akar érvényesülni valaki, kell, hogy egy kicsit az ördög legyen benne“. Kevéssel halála előtt meglátogatta Voltaire-t Benjamin Franklin, aki annakidején Amerika franciaországi követe volt. Az agg filozófus panaszkodott, hogy nem jól érzi magát. „Olyan vagyok, mint egy szobor, melynek sárból vannak a lábai.. „Igen — felelte Franklin — és aranyból a szíve“. . V__ ______J Keresztrejtvényfejtők, figyelem! Versenyünket technikai okok- feltételek szerint a legrövidebb il a június 4-i, 25. számban jdőn belül küldjék be. A verseny izölt rejtvénnyel befejeztük. kiértéke]ését júnlus 25-i szá»riuk olvasóinkat, hogy a megjtéseket a már ismertetett munkban közöljük. OJ IFJCSÄG — a és adminisztráció. SISZ Szlovákiai Központi óságának lapja. Megjelenik minden kedden Kiadja a Smena a CSISZ ^-ákiaiKözpontl ^“ságának Szerkeszlöség atislava Prazská 9. Telefon 445-41. Főszerkesztő Szőke József - Nyomta a Merkantil nyomda, 01, n. v. Bratislava, ul. Nar. povstama 41. Uotizetes egy évre rn_zo Terjeszti a Posta Hirlapszolgálata. M0U
