Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-11 / 51. szám
I 1956. december EL 9 /Qz orvos bácsi Angyalian szórakozott öreg bácsi az orvosunk. Annyira szórakozott. hogy az már valami csoda. Sokszor találkozom vele az utcán. Arra gondolni sem merek, hogy ő magától észre- vegyen, ne, ilyesmire gondolni lehetetlen, de legalább a köszönésemet fogadná. De nem fogadja. Bármilyen stentori hangon is kiáltok rá, hogy „Jó napot, Doktor úr!" — csak rámnéz, sőt keresztülnéz rajtam, mintha most is a röntgen előtt állnék, — és tovább siet. Még hallom, ahogy mentében elkeseredetten vitázik önmagával. Vagy a rendelőben? Azt mondja: Vessem le az ingemet! Levetem és várom, hogy megvizsgáljon. ’ — Nyújtsa ki a nyelvét — parancsolja —, de meg nem nézi, hanem leültet egy székre és hívja a következőt. Azt is levetkőzteti, megnézi a nyelvét és mellém ülteti. Mikor már öten-hatan kuporgunk lemeztelenítve előtte, újból sorba vesz. Egyiknek a szívét hallgatja, másiknak a hátát kopogtatja, mélyeket lélegeztet, aztán leül az asztalhoz és gondolkodni kezd. Mi is lehet a bajunk? Ilyenkor az az érzésem, hogy rég elfelejtette már kollektív megvizsgálásunk eredményeit. Aztán recepteket ír. Megír 5 receptet és kiosztja köztünk. Esküdni mernék, hogy nem tudja, melyiket kinek adja. Akár egy kalapba is rakhatná, és mi húzhatnánk, kinek lesz olyan szerencséje, hogy eltalálja a nekivalót. Ennyire szórakozott ember ő. A múltkor egy fiatal anya jött hozzá másféléves beteg kisfiával. A doktor bácsi ránézett a lurkóra, megcsóválta fejét és ezt mormogta: — Igen, ez attól van, kétségtelenül attól van! A kíváncsi mamát úgy látszik nem elégítette ki ez a diagnózis, mert fontoskodva megkérdezte : — És mondja doktor úr, ez az „attól van“ ez mitől van? Erre azonban nem kapott feleletet, mert a doktor bácsi gondolatai már másfelé kalandoztak. Ilyen kedves kis esetek történnek meg vele. Nem mondhatnám, hogy nem szeretem az öreget, bár egyszer el voltam szánva, hogy összeveszek vele és leszidom. Valami kisebb bajom volt, nátha, vagy hasonló, és olyan orvosságot írt, elő, hogy' a fejem a háromszorosára dagadt tőle. — Mit tett velem? — támadtam rá az utcán, mikor valamennyire rendbe jöttem. És elmondtam neki az esetet. — Ejnye, ejnye, — csóválta a fejét — valóban ilyen orvosságot adtam volna? És maga még él?’ Örüljön fiam, hogy nem halt meg tőle! Hát lehet rá haragudni? Aranyos ember! Nem csodálnám, ha egyszer fájós fogam helyett a mandulámat venné ki. Nem, egyáltalán nem lennék meglepve. Érdekes, még a vakbelem se jutott az eszébe, bár érzem, könyörtelenül megszabadít tőle, ha rájön, hogy nekem ez is van. Csak attól félek, egyszer olyan óriásit téved majd, hogyha életben maradok, akarok, vagy nem, meg kell rá haragudnom! DUBA GYULA Deformáció, vagy a bürokrata tragédiája. Látom elvtársnő, ön fejlett káder! És még azt mondják, hogy sárgacsőrü vagyok. ATLÉTA Ez az eset tavaly történt meg. A Slávia könnyüatlétikai versenyt rendezett, hogy ki volt az ellenfele, arra már nem emlékszem, de ez nem is fontos. A viadalnak nem volt esélyese, mindkét fél egyaránt győzhetett. A sláviások titokban mégis bíztak a győzelemben, s ez a derűlátás nem volt alaptalan, mert ezúttal Dékány is rajtolt a versenyen, aki hosszabb ideig tanulmányúton volt, és jó futó hírében állt. Dékány három versenyszámban indult, tehát valóban sok függött tőle. Dékány nagy győzelmekkel akarta a belé helyezett bizalom jogosságát igazolni. Talán minden ment volna a maga rendjén, ha Dékány nem szereti a bort. Csakhogy Dékány jó borivó ember volt, s ha borozni hívták, ő bizony nemigen tudott elientállni a csábításnak, még akkor sem, ha történetesen egy-két óra múlva versenyezni kellett is. Érthető, ha útközben a pálya felé az egyik osztálytársa invitálására betért az útjukban álló kocsmába. Igaz, nem szánta rá erre magát egykönnyen: egy kis ideig azon töprengett, vajon a tejre csúszik-e a bor. Ebéd helyett ugyanis csak tejet ivott, hogy üres gyomorral könnyebben futhasson. Persze, ha borral töltheti meg az mindjárt más. Kár lenne elszalasztani az ilyen jó borivási alkalmat. — Csak két decit iszunk — kötötte ki, mikor már leültek az egyik piszkos asztal mellé. De a bornak makacs természete van, nem enged magának parancsolgatni. Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha az egyik két decit a másik követte. A harmadik pohár után Dékány kijelentette, hogy kezdi magát jól érezni, és szidta a rendezőséget, amiért éppen ma délutánra tűzte ki a versenyt. Csak akkor nyugodott meg egy kissé, mikor az osztálytársa azzal vigasztalta meg, hogy a verseny után visszajöhetnek inni egyet a győzelemre. — Megiszunk még két decit? — Tu-ja isten, kivánni ugyan kívánom, de mi lesz a versenynyel? — Két deci bor nem vág téged a földhöz, Atléta! — így hívták a barátai maguk között — s válaszra nem is várva az osztálytársa rendelt még kétszer két deci bort. A stadionban izgatottan várták Dékányt. Mikor az öltöző bejáratában feltűnt széles alakja, társai örömükben tapsoltak. Sietnie kellett az öltözködéssel, mert néhány perc múlva indulnia kellett az 1.500 méteres síkfutásban. Közben barátai jó tanácsokkal látták el, ilyenféié- ket mondtak neki: ö vezet. Nyolcszáz méterig szorosan az első kető nyomában maradt, de nyolcszáz méter után társai biztatására szakított, s ezer méternél már körülbelül ötven méter volt az előnye. A siker láttán még jobban megjött a nézők hangja, s ez Dékányt teljes erőbedobásra kényszerítette. Délfány már az utolsó kört rótta, mikor hirtelen rosszullét fogta el. Gyomrában fellázadt a tej is, a bor is. Torkában érezte az egész gyomrát, hányinger fePP .9. P- tt — Csak aztán okosan, Atléta! — Bízzátok csak rám a dolgot, értem én a taktikát — nyugtatta meg Dékány a kételkedőket, akik megérezték rajta a borszagot. Mégis aggódva néztek utána, mikor kifutott a pályára, bár nem látszott rajta, hogy ivott valamit. Szeszhez edzett gyomrának úgy látszott, meg sem kottyan az a nyolc deci bor, amit a kocsmában megivott. A rajt után rögtön a mezőny élére állt, de lassú iramot diktált, hogy valaki megelőzze. Erre nem is kellett sokáig várnia: ketten is megelőzték. Ez már nem tetszett neki annyira, de még mindig előnyösebbnek találta, ha ketten viszik, mintha nyegette, de nem akarta feladni a versenyt. Ellenfelei jóval mögötte futottak, s a céltól már csak mindössze néhány méter választotta el. Dékány érezte, hogy ezen a versenyen a legnagyobb ellenfele a saját gyomra, s ezt nem tudja legyőzni. Közvetlenül a cél előtt a nézők nagy ámulására az iram gyorsaságát kétszeresre fokozve a cél helyett az öltözőbe futott be. Persze az ok csakhamar kitudódott, amely Dékányt az öltözőbe kényszerítette. Azóta a sláviások, ha gyors futást akarnak kifejezni, azt mondják: úgy futott, mint mikor Dékányt a gyomra kergette. (bt) MÁS SZEMMEL Mesét mondok az egyszeri szerkesztőről. Illetve ördögöt mesét, hacsak az lenne fütyülnék rá, nem bosszantana és eszembe sem jutna megírni. Mivel azonban valóság, szembeszökő és csiklandó realizmus, akarom, nem akarom, máris ficánkol a toll a kezemben és rójja a sorokat. Szóval az egyszeri szerkesztő viselt dolgait kívánom az alábbiakban kissé megvizsgálni. Mit is csinált ez az ember, nézzük csak! Hát szerkesztett természetesen, mit tehetett volna mást. Nem is lett volna semmi hiba és az én toliam is nyugodtan viselkedne most, ha barátunk egyszer csak, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül nem kezdett volna írogatni is. De kezdett, mennyire, hogy kezdett. Rájött ugyanis arra az egyszerű tényre, hogy az embernek az írása sokkal hamarabb megjelenik egy lapban, ha történetesen, persze/ egészen véletlenül, ő szerkeszti ezt a lapot. Még ha mondjuk az írás nem ér egy fabatkát sem, esetleg még egy pipa bagót sem. Ezután a felismerés után térben és időben meglehetősen kis távolságra persze megszületett az elhatározás, mely a gyanútlan és magatehetetlen tollat szerkesztőnk kezébe adta. Legyünk tárgyilagosak, a helyzet jelenleg nem kimondottan rossz. Az egyszeri szerkesztő tűrhetően megtanult írni, tudtommal senki nem ka pott még idegrohamot dolgait olvasva, nem is itt van a baj. A veszedelem akkor kezdődött, mikor ezek az íráskák (az íráska kifejezés nem a terjedelemre vonatkozik, inkább talán az értékekkel alátámasztott létjogosultságra) kezdtek mérték nélkül, mondhatnám négyzetes arányban elszaporodni. S érdekes, éppen a szerkesztőnk által sajátkezűleg és eszüleg szerkesztett lapban. A történetet megszakítva bátorkodom egy bizonyos filozófiai jellegű kérdést feltenni: vajon a szerkesztő — előbb ismertetett felismerése és cikkeinek szaporodása közt van — e logikai összefüggés? A kérdés fontossága bizonyos elvonatkoztatott objektívizmust követel meg, melynek jegyében nyugodtan kijelentem, hogy már miért na lenne! Most pedig gyerünk tovább. A szaporodás rövidesen oly méreteket öltött, hogy immár szerkesztőnk lapjának fele saját írásaitól hemzsegett. El kell ismerni, erkölcsi babérokra nem igen vágyott, hol Suviksz írói álnéven irt, hol meg Pacsulai és ■ egyéb jóhangzású jelzők mögé bújtatta egyéniségét és bevallom ezen a ponton nem értem őt. Nem értem azért, mert erkölcsi babérokon kívül miiyen dolgok kény szerit hetnek még valakit arra, hogy írjon. No, de mindegy, a lényeg az, hogy emberünk a fél laptól nem tudott tovább jutni. Nem bírt többet összeírni. Pedig érezhetően óriási erőfeszítéseket tett legalább a lap háromnegyed részének megtöltésének irányában, de nem ment a dolog. Gondolt hát egy nagyot és elkezdett keresztrejtvényeket gyártani. Sikerült! Erre vérszemet kapott és fényképezni kezdett. Ez még könnyebb volt, mert csak egy gombot kellett nyomogatnia, a munkafolyamat többi része mechanizálva lévén, csak úgy ontotta a kész nyersanyagot. Aztán megtanult skicceim annyira, hogy ha egy emberi alakot rajzolt, egész határozottan meg lehetett különböztetni egy rücskös rózsakrumplitól. Végre néhány hónapon belül sikerült addig nyüzsögnie, míg az egész lap az n kezevonásától volt terhes. Eljutott a . csúcsra! Minden elismerésünk, egyéb különféle érzelmekkel vegyítve az övé! Igen ám, de mit szóltak mindehhez az írók, akiknek így nem volt alkalmuk saját dolgaikat nyomtatásban viszont-! látni, mert nem volt rá hely. Morogtak szegények, zúgolódtak, néhányszor fáklyásmenetet rendeztek a szerkesztő ablakai előtt és bús, könyörgő dallamokat énekeltek, de ez nem sokat segített. Az ostromolt kényúr egy tapodtat sem engedett, nehezen kivívott pozíciójából. Végső kétségbeesésükben ragyogó ötletük támadt. Ki kell bővíteni a lapot —' javasolta valamelyikük. Nagyszerű! — zúgta a többi és rohantak az egyszeri szer-' kesztőhöz, hogy nyilatkoztassa ki a véleményét a dologról. Mit szól hozzá? Fenomenális! — kiáltotta az villogó szemmel, melyből mint lángcsóva csapott ki a szilárd elhatározás, hogy ő, az egyszeri szerkesztő a kibővített lapot is telegyártja majd. És úgy is lön! Mint meghökkentő momentum fehnerül a *?érdés: mi kényszeríti ezt az embert, hogy azt csinálja, amit csinál. Mint már említettem, erkölcsi dicsőségre nem vágyik, s ez az igénytelensége Írásaiból is kitűnik. Dehát akkor mi, az égre? Hiszen egy szerkesztőnek nem az a dolga, hogy teleírja a Icáját Egy egészen szerény elgondolásom lenne a dologról, de annyira valószinűtlen, hogy nem is merek vele előhozakodni. Komolyan, én nem hiszem, hogy ez igaz, egyáltalán eszemben sincs, de valahogy mégis eszembe jutott. Tudniillik, hogy talán, előre is bocsánatot kérek, biztosan tévedés, talán az anyagiak miatt. Mondjuk úgy: a honorárium miatt! De nem, ez lehetetlen ugye? Ilyet még az egyszeri szerkesztőről sem tételezhetünk fel!
