Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-12-11 / 51. szám

KOVÁCS MIKLÖS:

M/QJ A1€S£

A tanítónő — Takács Irma — álmosan és fáradtan ébredt. Hét óra volt. Felkelt az ágyból, majd félig nyitott szemmel magára húzta selymes pongyoláját és az ablakhoz botorkált. Kinyitotta a spalettá- kát, amelyek mögül vakítóan hatolt be a fény. Sarokratárta az ablakszárnyakat is és néhányszor mélyet lélegzett a friss, koraőszi levegőből.

Amint megfordult, tekintete a székkarján nyugvó félünneplő pepitaruhájára esett, amelyet az előző este vetett le. Hirtelen a bosszúság és a harag érzése fogta el. legnap délután hiába várta Sanyit, nem jött, pedig ö kérte, hogy találkozzanak. Őszintén szólva még maga sem tudta, hogy szereti-e azt a fiút, de valahogy mintha szívesebben volna vele, mint akárki mással. Még- csak néhány hete, hogy ismeri és mégis valami szépet és jót talált benne, amiről még maga sem tudta, hogy mi az.

Lassan peregni kezdtek előtte a falusi bál történetei és ő lelki szemeivel úgy érzett és látott mindent, mintha moziban ülne...

Azon a napon érkezett a faluba. Az igazgató -s a felesége aztán este elcsalták a mulatságba. Az egyik asztalnál ültek, amikor egy idegen fiú hozzájuk ment és táncra kérte. Hirtelen mosolyra szaladt az ajka, mert eszébe jutott, hogy milyen rosszul is táncol Sanyi. De ő megbocsájtott neki, mert nagyon intelligens volt és szórakoztatta.

Még 'ifél előtt hazatértek. Sanyi megkérdezte, hogy haza- kísérheti-e és ő beleegyezett. Az igazgatóék mentek elől és ők utánuk. — Aztán még sokszor találkoztak, — talán véletlenül, de titokban mind a ketten örültek ezeknek a pillanatoknak. Semmineklátszó dolgokról beszéltek, de minden szó mögött volt valami elhallgatott vallomás.

És, hogy tegnap miért nem jött ?

Rápillantott az aprókockás pepitaruhára, mintha egyedül és csakis az lett volna az oka mindennek.

A szekrényből előkotorta bőröndjét, amelybe odahaza még édesanyja rakta be a ruháit és válogatni kezdett közöttük.

Egy szürke alj s a blúz, ez jó lesz. Felöltözött és a tükör elé állt, hogy rendbeszedje kuszáit fürtjeit.

Az ajtón kopogtak és a házinéni lépett be, kezében párolgó reggelivel. Lerakodott az asztalra s közben megkérdezte, hogy miként aludt, a tanítónéni. — Aztán odalépett az ágyhoz, — s bár az nem volt a megegyezésben, — bevetette.

Egy fiatal, alig tizenkilenc éves kislánynak elkel még a: édesanyai gondoskodás, —' motyogta. — Én is ilyen süldő lány lehettem, amikor szolgálatba vitt az anyám. Nem volt rossz do gom, de mégis gyakori volt, hogy összesavanyodott a szám.

Jrma abbahagyta a fésülködést

és az ágy szélére telepedett. Tekintetét a gyűrött arcú öregasszonyra emelte, mintha nehéz szavaival kárpótolni akarná a múltért.

— Az más volt Jolán néni, akkor más világ volt. Én magamtól jöttem ide, eb. • a ff- luba. Nem kény .2 rített rá senki, tehát nincs is okom a kesergésre.

Jolánnéni kap a szón és közbevág: — azt, hogy magától jött a kisasszonyka, — érezzük is máskülönben nem tanítana olyan nagy szeretettel, — mondja és egy kicsit félő sen, de hízelegve megsímogatta a tanítónéni rózsás arcocskáját, éppen úgy, hogy régen saját lányaiét szokta és kitipegett a szobából.

Irma néhány pillanatig még eltűnődve nézte a szürke, egyKedves Haraszti barátom,

engedd meg, hogy így szólítsalak, mert — bár még néhány esztendeje tanítványom voltál, mégis, — már akkor is — barátomnak éreztelek. Pontosan megmagyarázni azonban még ma sem tudom — miért! Talán azért, mert roppant szenzitíven fogékony voltál minden probléma iránt, és lelkesen, húsz éved minden hevével másztál bele a dolgokba — még nem is olyan nagy régen, ilyen voltam én is, — vagy talán, mert szeretted a tárgyaimat és így a -pedagógus önzése is egy cseppet közrejátszott. — ki tudja? Azóta jónéhány . eseménnyel, örömmel és csalódással, munkával és kiépítetlen akarással teli esztendő múlott el és most az Üj Ifjúság olvasóinak táborában találkoztam veled, „Csavargók“ című írásod kapcsán. Mindjárt alcímben közlöd az írás minden konzekvenciáját: — hiba van a nevelésben — írtad, s ez késztetett arra, hogy gondos figyelemmel olvastam végig. Ez adta -- hosszú, hosz- szú évek után — kezembe a tollat, amelyet régen már csak az 1 osztálykönyv kitöltésére használok.

Hiba van a nevelésben —

írod ..., de hol a hiba ? Csak a szülőkben, amint K. Pali esetében szinte kizárólagosan feléjük korlátozod?... Hol a pedagógus irányító keze, a diákközösség jellemformáló ereje, hol vannak a sok éven keresztül ható- pozitív tényezők? Mi nem vagyunk hibásak, mi pedagógusok? Az eltévely^dett ifjak elrontott életének súlyos felelőssége bennünket nem nyom ? Engedd meg. hogy én is leírjak, elmeséljek egy történetet.

Történelemórám volt éppen. Esős, barátságtalan őszi délelőtt volt, de három ízben szivárványt is észleltem az oroszvári út felett Persze nemcsak én vettem észre, felfigyeltek a gyerekek is, és szemük szinte igézettel tapadt a látványra és teljességgel megfeledkeztek rólam. Tehetetlenül megszakítottam hát a magyarázatot, — arról már rég leszoktam, hogy ilyenkor mérgelődjek, — és vártam. De ez a várakozás jóleső, megnyugtató, eredményes. Szemed megpihen az arcokon, gondolatok rajzanak, egyik a másik után ... Hasznos pillanatok ezek. De ezt csak tudat alatt érzed, most csak... Most... Lám milyen önfeledten bámulnak Joli szemei, vajon mire gondol... 1 Tegnap, amidőn a tízpercben a kisajtón kirohant, a kis hatodikos B. Isti gonosz kis mozdulattal elébe dugta a lábát és szegényke keresztülbukott, arccal a betonra. Amikor feltápászkodott, alig tudott elvergődni az osztályig, mégis, amikor Istit felelősségre vontam és szembesítettem vele, a megbocsájtás és az idősebb oktatás hangján szólt, angyali szelíden’ és türelemmel... F.l is fordultam hát — engem szé- gyenített meg — annyira pedagógus volt ez a tizennégyéves törékeny kislány. De nemcsak Jolik vannak ebben az osztályban. Hazudnék, ha ezt állítanám.

A második sorban a szivárványt nézi Palkó is. Róla is akarok írni. Mert nem olyan egyszerű minderí, amint azt Te látod. Csavargók? Igen, de hogyan válnak azzá? Palival három éve ismerkedtem meg. Nem, nem az osztályban, ott csak egy volt a sok közül, szürke emberke, feltűnően piszkos, és' nagyon rossz tanuló. — Perifériális iskola, gondoltam, és néhány hónapig nem csináltam problémát a dologból. Kicsit megsikáltam, kicsit megbüntettem ... Hiba volt. Ma már tudom, kár volt azért a néhány hónapért., Egyik estefelé, tél közelgett már — az utcán hazamenet találkoztam Palkóval „civilben“. Amikor a foghíjas aszfalton a tócsákat kerülgettem, majdnem nekem jött. Csak ezért ismerhettem fel..

— Hát Te? — kérdeztem a megdöbbenéstől kissé ostobán, mert szurtos volt akár egy néger, de ami még elképesztőbb, nagy erőfeszítéssel egy kordét

vontatott, amolyan kubikoskordét. A fülei elálltak a nagy erőlködéstől, akárcsak a kordé kerekei, amelyeket valami „isteni csoda“ tartott csupán. És a kordén púposán... jó két mázsa szén ...

— Hát Te? — ismételtem,

mert nem tudtam gondolkodni hirtelen. >

Nem felelt, csak az ujjúval hátrabökött — természetesen és a találkozástól egyáltalán nem lepődött meg. mert egy jót sercintett, és sarkával elgyúrta a feketés kőzetet De utána köhintett egyet, ami egész kis vézna testét megrázta és az észhez térített.

— Fuvarozol... kinek? Mondd meg nyugodtan — ez nem baj! —

— Egy ... egy öreg néninek — három ötvenet fizet mázsájáért.

— És mennyi van a kordén?

— Kettő és fél, de húztam már hármat is, csak ott kint... csúszós a talaj.

És a pénzzel, mit csinálsz a pénzzel? — jutott eszembe. És akkor néhány szóból kibontakozott előttem napjaink egy kis emberének élete, amit persze nem láthattam, vagy nem akartam látni, a katedráról.

Mert mi emberek ilyenek vagyunk. Sokszor nem akarjuk látni, nem akarjuk tudomásul venni az élet egy részletét, egy kis apróságot, de fontos apróságot, mert azt hisszük, hogyha nem vesszük tudomásul, akkor nincs.

Pali civilben fuvaros volt. Szenet fuvarozott. Munkaidő után, sokszor munkaidő alatt, vagy előtt, mert sokszor kora reggel állítják ki a vagonokat. Háromötvenért mázsáját, házhoz. És aztán ... Aztán iskolába megy, vagy haza. azután megint fuvarért, majd moziba. De közben egy pofa sör se árt, mert nehéz a „téri“ ...

Persze otthon, odahaza, fürdő nincs, meleg víz is ritkán, mert... Ezt sem hallgathatom el, ezt is el kell mondanom. Az otthon: négyszer négy méter volt, de tele ággyal... Aggyal ? — Priccsel, strózsákkal. Rendetlen, sötét, nedves. A lakói? Apa nincs, leb á, hogy nem is volt, az anya vartja el a népes kis családot, a lányokat, akik nem dolgoznak, csak este ... Akkor elmennek pasasért ... Jóskát, az idősebb fiút. aki sokszor nincs idehaza, nem tudni höl van, melózik, vagy a sityiben? Palkó nem szívesen beszél róla. De a szobában van még egy kicsi is, zabigyerek.

Ez az otthon, itt él, fejlődik napról-napra Palkó fél élete. A másik fele az iskolában. Ezt a másik felét is, ezt kellett megragadnunk. Palkó eleinte bizalmatlan volt. Neki még senki sem akart jót tenni, őtőle mindig csak akartak valamit. Morcos volt, makacs, nehezen megközelíthető. Büszke is volt .. Minek avatkoztok az én dolgomba ... kérdezték a gyanakvó fekete szemek. Beleavatkoztunk.

Itt volt a tél a nyakunkon. Sürgősen ruha kellett. Kaptunk, bőven. Az állam, a mi államunk erős. Gazdag. Közben otthon a lakást is kicserélték. Kaptak jobbat. Kicsi volt, igaz, de konyha is jutott hozzá. Palkónál megtört a jég. Egyik este észrevettem, hogy az osztályokban takarít. Felelősségre vontam a pedellust. Az vállat vont: A gyerek kérte, hogy a tanítás után is maradhasson, jól fűtöttek a termek, ott megtanulja a leckéjét és segít is — hálából.

De sovány volt, 5s egyre soványabb lett. Ritkán főztek otthon. Akkor a napközibe raktuk, a kosztot a város fizette.

És Pali tanult. Nem, nem lett eminens tanuló, de tanult, átment, komolyodott, és ma ... Ma már néhány hónap múlva kilép az iskolából De nem féltem. A minap egyedül voltunk az osztályban. Ő meg én. Én képeket keresgéltem másnapra, ő tanult. Aztán kimentem, ő maradt. Véletlenül az asztalon hagytam egy ötvenest meg az Üj Ifjúságot, összegyűrve, nehogy feltűnő legyen. Másnap visszaadta minden felesleges szó nélkül, ö. aki három éve szenet cipelt három ötvenért... Csoda? Nem! Csak ember lett közben, otthon nélkül, mert ott, sajnos, nem sok változott azóta sem. j

*

Ahogy most végigfutom e sorokat, megdöbbenek. Két véglet. A Te meséd Gyula barátom és az enyém. Már hallom, valaki — nagy bölcsen — az olvasók között megjegyzi: Egyik sem tipikus! És unottan leteszi a lapot.

Persze, hogy nem tipikus. De ilyen is van, meg olyan is van. Látnunk kell, tudomásul venni, és segíteni. „A család és az iskola dialektikai egysége“ — szavaljuk nagyképűen. Gyula barátom, mi pedagógusok is felelősek vagyunk. Sokszor nekünk kell segíteni a családnak, sokszor a család segít nekünk. Az ideális az, ha e két tényező együtt, és pozitiven hat... De ha nem, azért vagyunk, hogy segítsünk. Embert nevelni... Nehéz, nagyon nehéz. Ezt sehol nem lehet megtanulni, bemagolni. Erre a Palikék és a Jolik tanítják meg azokat, akiknek drága az ember és szeretik az embert. Ügy ahogy Makszim Gorkij és Romain Rolland szerette ...

Szívélyesen üdvözöl barátod HORVÁTH LÁSZLÓ

Dubovszky Richard rajza

szerű, összetört, de kedves asz- szonyka mögött becsukódott ajtót, majd sietve bekapta reggeliét, összeszedte könyveit és indult az iskolába.

Az utca már népes volt. Munkábamenő emberek, asszonyok, fiatalok mindenfelé. A tanítónak kijáró tisztelettel köszöntötték s néhányon még tréfálkozva oda is szóltak: „'Nem tetszett unatkozni az éjjel" — vagy, hogy — „Kegyetlenül bezárkódzik az elvtársnö. Ott voltam az este, hogy álom- baringatom, de zárva volt az ajtó".

Amelyik tréfára lehetett, vagy tudott válaszolni, vá'aszolt is, de a legtöbbön csak kacagott egyet és ezt olyan jószívvel vették tőle az emberek, mert csodálatosan jól állt neki a nevetés. Még a hamvasüstökü emberek is utána néztek és szeretetteljes tekintetükkel elkísérték egészen az iskoláig.

Az iskolaudvaron néhány gyerek hancúrozott s amikor meglátták a tanítónénit, nagy zsivajjal szaladtak elébe. A könyveket és a füzeteket kivették a kezéből, és mint a kisbárányok a pásztort, kísérték egészen a tanterembe. Irma, — fiatal, kislány os tanítónéni meg simogatta a szőke és a barna buksikat s szinte a szívét, a lelkét adta volna értük. Eszébe sem jutott már, hogy milyen mérges volt, amikor megtudta, hogy elsőosztályosokat kell tanítania. ő komolyabb munkát szeretett volna végezni s azt gondolta, hogy az elsőosztályosok I tanítása csak fél munkát vesz igénybe.

Az osztályban nég néhány kedves szó és lassan elcsendesedett a mozgolódás. Kiállt a padok elé és játékosan tanítani kezdett, A táblára felrajzolt egy állatot és ismét az osztály felé fordult.

— Milyen állat ez?

— Mackó! Medve! Mackó! — tört ki a szó számos cseppnyi torokból és szinte így lépésről- lépésre tanulni kezdték a „m" betűt.

Meséljen, tanítónéni —, kérték könyörögve, amikor már vége volt az „m" betű tanulásának. Egy pillanatig szinte üresen állt, mese nélkül és eszébe jutott Sanyi, aki miatt nem tudott mára mesével készülni. Felkészületlenül állt és éreznie kellett, hogy most igazán félmunkát végzett, pedig az elsőosztályosok tanítójának igazi pedagógusnak kell lennie. Elszorult a szíve s úgy, hogy ő most csak olyan, mint a mezőről hazakerült kenyerestarisznya. Közben szabodtak a meséért, kérte, követelte harminc

a városba. így találkozott a szegénylánnyal, akit úgy megszeretett, hogy feleségül kívánta venni. Nem törődött a szegénységgel, mert a lány okos volt, tanult és olyan szép, mint a hajnalban nyílott rózsa.

Egy este azonban hiába várta a fiút egész napszáltától hold- feljöttéig, a fiú csak nem jött. Elszomorodott, szíve megtelt keserűséggel és úgy érezte, hogy elhagyta, megcsalta, akit ö oly nagyon szeretett. Egy susogó hangott hallott, amely azt súgta: neked már nem érdemes élni, hiszen elhagyott fiz, akit oly kimondhatatlanul szerettél. Menj az emberek elöl, mert újjal fognak mutogatni rád: \ime itt a lány, aki} megcsalt, elhagyott egy ifjú. Elhatározta hát, hogy világgá megy. Történjék bár mi, de nem marad azon a helyen, ahol minden boldog pillanatnak az emléke, mint a tőr szúr, nyilai a szívébe. Még egy nap és ösz- szeszedi holmiját és hátat fordít a kis fészeknek, amely keblében melengette mélyülő szerelmét.

— Ekkor abbahagyta a mesét, mert a negyedik padban mozgolódott az egyik kisfiú.

— No, mi baj Lacika? — szólt rá a barna göndörhajú gyerekre. ,

— Ezt a borítékot Sanyi bácsi bízta rám tegnap este, hogy adjam oda a tanítónéninek, — mondta s a kezében égy megtört és kissé összemaszatolt borítékot szorongatott.

Irmának, mintha tiszta mézet- csorgattak volna a szájába. A reménység szikrái kezdtek pislákolni benne, hogy hátha ... hátha Sanyi gondol rá. Szíve megtelt jóleső melegséggel s izgatottan nyúlt a küldeményért és az asztalhoz lépve felszakította. Csupán néhány sietvé rótt sor állt egy papír szelet kén és mégis úgy érezte, hogy a mai napjának ez a koronája. Amíg olvasta, elszállt minden Sanyi iránt érzett bosszúsága és lassan megnyugodott. Megbékélt, mert minden szó az egész bensőjét símigatta, mert tiszta, értelmes és igéretteljes volt.

— „Kedves Irmácska, ne haragudj, amiért nem tudtam elmenni, de sürgős és halaszthatatlan dolgom akadt. Ha rá érsz, ma délután mindent elbeszélek, csókol Sanyi".

— Csókol Sanyi, — olvasta újra és újra, mintha hinni sem akarna a szemének. Kicsi, fehér keblecskéje pihegett, szemei lepilledtek s miként álmában szokta, ismételte a szavakat:

— csókol, csókol Sanyi.

A gyerekek már kíváncsian nyugtalankodtak a mese végére.

— Tanítónéni mi lett a lánynyal, világgá ment?

— Vissza sem jött többé?

— Nem, nem ment világgá,

— mosolyodott el a kérdésen és felkelt, hogy befejezze a mesét.

— A lány sokáig állt tanácstalanul önmagával szemben, mert nem tudta hinni, hogy elhagyta volna a fiú, aki hűséget fogadott előtte és ez a gondolat gátolta meg abban, hogy elbújdosson és még ma is él talán. Érte jött az álruhás királyi1 és forró szeretettel ölelte keblére mátkáját. Kevéssel ezután megtartották a lakodalmat és a szegényfányból jószívű királyasszony lett, aki nagyon szerette az embereket.

17" int megszólalt az ebédre- hívó harangszó s a fiatal tanítónéni elbúcsúzott kedves elsöosztályosaitól, akiket már oly igen megszeretett, hogy nem cserélte volna el őket az ötödikesekkel.

Ebéd után felvette az előző este oly nagyon meggyűlölt aprókockás pepitaruháját, amely egyszeriben nagyon kedves lett előtte, — aztán kisétált a falualját szegélyező fák alá, — ki- rályfivárásra.

Kopócs Tibor rajza

kis szív. Tagadja meg tőlük? Hogy is tehetné. És lassan belekezdett a kitalált, rögtönzött mesébe.

— Hol volt, hol nem volt a hetedhét országon is túl, élt egyszer egy szép deli kCriflyfi. Bátorságát és éles eszét csodálták, ismerték szerte az országban. Történt egyeszer, hogy a királyfi meglátott egy fiatal lányt és azon nyomban beleszeretett. Esténként, amikor leszállt a csend és a királyi udvarban elpihent a zaj, álruhát öltött magára és leszökött