Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-04 / 50. szám
1956. december 4. 7 Ahogy engemet neveltek T\ e régen is volt, de régen is volt. U Vagy talán nem is? Hiszen még jól emlékszem rá. Szinte látom, amint feldúlt arccal becsoszog a kapun. A facsomóra dobja kaszáját, durva ingujjával végigtörli gondterhes, napégette homlokát, köp egyet, aztán káromkodik és máris köti le a nadrág szíj ját, még látom, amint végigtapogatja; tódozott szíjj, durva, görcsös, ezzel talán mégse', köti is vissza, de szemével már valami husángot keres, valami suhogós, csípős meggyfavessző kellene most,... közben egyr' csak húzza a csillagokat, káromkodik, csúnyán káromkodik; — Most megverem, istenesen megverem, meg én azt a kölyköt... Szegény apám. Hiszen csak egyetlenegyszer vert volna meg. Amúgy istenigazában. De jól esett volna. Sosem vert meg. Pedig hányszor készült, hányszor megígérte ... Már-már, felemelte rám a kezét, csak éppen le kellett volna sújtania, — ehhez már nem volt ereje. Megfordult tehetetlenül, és utálattal félrehajította a botot, kiment az udvarra, hátat fordított a háznak, hogy még csak az arcába se láthassunk. S én azt gondoltam, hogy ilyenkor mindig könnyezik. Roppant fájt neki a fia. Mert elég rossz gyerek voltam. És ilyenkor összekaptak anyámmal. Egymást okolták miattam. Órákig tanakodtak, hogy melyikük veressen meg a tanítóval. Mert verni anyám sem tudott. Nem volt hozzá szíve. A tanítónak sem szóltak egyetlenegyszer sem. Talán jól is tették. Mert apám megverhetett volna, hiszen sohasem szaladtam el előle, de mástól akkor sem, s most sem szívlelem még a durva szót sem. Más valahogy, mindenki más, — egy kicsit idegen. Ö ne gondolja senki, hogy elkényeztetett gyerek voltam. Nyolc-kilencéves koromban már kezembe nyomták a kétágú kapát. Otthon is bizony nagyon szűkösen 'éltünk. Törve grulyával, aludttejjel, zsámiskával nem egyszer, oly kor vasárnap is bizony letudtuk ebédet. Egyetlen esetre sem emlékezem, hogy valamilyen jelentősebb családi ajándékot kaptam volna. Nem is dicsértek. Sosem. Még, ha tiszta egyes bizonyítványt vittem is haza. Esetleg annyit mondott apám: magad veszed hasznát. Játékom, — hacsak azt a törött biciklikereket nem számítom, amit valóban apám, Amerikából hazajövet a szomszéd falu határában talált valahol — nem volt. Születésnapom, névnapom úgy elmúltak, mint a többiek. Majd csak tizenötéves koromig azt sem tudtam, hogy azokat is szokás megünnepelni. Egyetlenegyszer lett volna karácsonyfám, az sem sikerült, mert a szaloncukorkának szánt kristálycukor égetés közben odakozmált, így, más híjján, már karácsony első napién a ganéjdombra került az én jócskám. , De verni sosem vertek. Apám azt mondta; veri majd eleget az élet, minek üssem még én is... ?! Talán igaza is volt. Így neveltek. És, — ahány ház, annyi szokás — nálunk nem volt ez rossz szokás. Apámék mindig a tudatomra, de méginkább az érzéseimre igyekeztek hatni. ’ / ó volt ez, jó is volt ez, dehát a nagy világ azért nagy, hogy másmilyen is legyen, mint amilyen a mi meleg kis otthonunk. És itt kezdődtek a bajok. Első sértő ütést az elemi iskola negyedik osztályában, az év utolsó napján G. tanítómtól kaptam. Egyetlen pofon volt. Hiába töröm a fejem, nem nem tudok már visszaemlékezni, hogy miért kaptam. Csak annyi bizonyos, annyi csalhatatlanul megmaradt lelkem mélyén, hogy igazságtalanul kaptam. Egyetlen ütés, egyetlen pofon a tanítómtól, első valaki „mástól", az élettől, — még most is kisért. Emlékszem, akkor vettem először tükröt. az apró, kerek zsebtükör volt. Százszor, ezerszer benéztem, s olykoo még most is, ha tükörbe nézek, szomorú perceimben, egy-egy megbántás után, mint akkor régen, most is G. tanítóm ujjainak nyomát keresem arcomon. S olykor mintha látnám is, pedig már ugye nincsen ott... Hiszen azóta már rég elmosta azt az elsőt a többi. A polgári iskolában, a gimnázium alsóbb osztályaiban és a másutt kapottak. Becsületszavamra mondom egyik sem segített, egyik sem volt rám jó hatással. Vad, idegen és főleg magam- bazárkőzott, különvilágú embert pofoztak belőlem. S talán ezért van az is, hogy még mindig, már évek óta csak vissza- vissza vágyódom a mi apró családi házacskánkba. Jól nevelik engem? Ki tudja. így huszonkétéves fejjel úgy érzem, mintha valahol mégis elhibázták volna az én nevetésemet. Sok jót tanulhattam apáméktól; igaz- ságszeretetet, szorgalmat, szókimondást, egyenességét, de nagyon érzékeny lelkületű lettem. Az életben nem sokra megyek ez utóbbival. Szinte naponta belebotlom valamibe, olykor-olykor azt gondolom, hogy a külső élet durvaságai ezek. és az élet azért élet, az ember pedig azért ember, hogy reagáljon mindenre. Olykor pedig nem helyes az én válaszom. Néha fölényes büszke mosoly, vagy ügyetlen, hatványozott durváskodás. S e kettő nincs is oly messze egymástól. Kitudja hol szedtem mindezt össze. Otthon nem. az impulzust mégis otthon keresem. 6 miért is nem vertek meg engem apámék ? Talán másmilyen ember lett volna belőlem De hiszen akkor sosem került volna sor arra kedves jelenetre, (vagy talán nem kedves), amit el szeretnék még mesélni: Három-négy évvel ezelőtt egy iskolában tanítottam. Az ötödik osztályban. Volt nekem ott egy gyerekem, kis szőke, tömzsi gyerek T. Pali. Az első napokban nagyon megkedveltem, furfangos észjárású, ügyes gyerek volt. Nem buta. Egy volt a hibája; mindig mindenen nevetett. Megismerkedésünk után három-négy héttel törtém az eset. A házifeladótokat ellenőriztem, és Palinak• nem volt kész a házifeladata. Mosolyogva, ártatlanul bámult rám. Hiába is kérdeztem, hogy miért nem csinálta meg, mit csinált tegnap délután, este, — 8 csak mosolygott szegényke. Dühömben mást sem tudtam csinálni, kihívtam a táblához, szembeállítottam az osztállyal, hogy most már mosolyogjon, nevesse ki magát, de úgy egész hétre, hogy soha többet ne láthassam azt az utálatos mosolyát. És az én Palim, ha máskor mindég is, de most nem mosolygott. Istentelenül elfogott a méreg. Megkaptam a kezét, kivezettem az osztályból, hogy ne lássák a gyerekek, idegességemben megkaptam a gallérját és egy kicsit megráztam: no most mosolyogj, most mosolyogj, mosolyogj ...! A kis fiúcskának kigördültek a könnyei. Egész héten rosszul éreztem magam. Roppant bántott az egész dolog. Sokáig azon töprengtem, hogy hogyan barátkozzak meg vele. Nehéz volt. Nem mertünk egymás szemébe nézni. Én is, ö is, — bűnösnek éreztük magunkat. Egyszer aztán sikerült. Lényegtelen hogyan, de jóba lettünk. C ha a köztünk lévő feszültség ^ nem is oldódott fel teljesen, de az én kedves tanítványom, nagyon megemberelte magát. Míg csak tanítottam őket, egyetlenegyszer sem panaszkodhattam rá. Még néha mostanában is találkozunk, ugyan egy kicsit még mindig szégyellem magam, de a találkozás jól esik. Nem tehetek róla, ilyennek neveltek az én szüleim.. KARDOS ISTVÁN Pillanatkép néhány egyetemista éjszakájából Ivánt, az ötödéves filológust szobatársai nagy lelkesedéssel fogadták. Jenő üvöltött örömében, Károly pedig lecsapta a kártyákat, oly iramban rohant széttárt karjai közé, hogy nagy lelkesedésében majd csak nem a földre sodorta. Iván elutazása előtt megígérte, hogy két üveg jő erős, házi- gyártmányú pálinkát hoz hazulról — ezért a lelkes fogadtatás Mindketten példás buzgalommal segédkeztek neki kicsomagolni, legalább is addig, amíg a két üveg elő nem került. Károly kéjes vigyorral az asztalra tette a két üveget, Jenő a kezét dörzsölte örömében, miközben pohárok után kutatott. — Ezt terven felül hoztam — mondta Iván diadallal — egy harmadik üveget szabadítva ki a bőrönd aljából. Károlyék szeme örömszikrákat szőrt. — Hü, mi lesz itt — örvendezett Jenő. Károly meg- hatódottságábsn nem tudott szólni egy darabig Iván szólalt meg újra: — Jönnek a Iá* nyok? — Jönnek Persze, hogy jönnek, de nem azok, akiket eredetileg terveztünk. — Hát kik? — "Ä jÓístefr^tíi’dja, tiogy“ kiósőiTáfe. Talán orvostanhallgatók vagy 'jpgá- szok. de az is lehfet, hogy hozzánk járnak. Első esetleg másodévesek. Tegnap láttam őket először Az asztalunkhoz ültek ebédkor — innét az ismeretség. Tudhatod, hogy van ilyenkor, beszélünk erről, beszélünk arról és már jóba is vagyunk. Ebéd után meghívtak egy feketére a szobájukba. S most viszonozni jönnek majd a látogatást. — Lényegesebb dolgokról beszéljünk — indítványozta Jenő. Ügyesen meg kell szerveznünk . mindent, de minél sürgősebben, mert bármely pillanatban itt lehetnek. Rádiót kellene kölcsönkérni valakitől és nem ártana, ha ... Jenő tovább nem folytatta, kopogtak az ajtón. — Már itt is vannak — gondolta — s valóban ők voltak. Károly rögtön töltött a poharakba és az érkezettek szépségére emelte. Iván közben átszaladt az egyik évfolyamtársáért, mert még egy lány jött a meghívott hárommal. — Játszunk „tetszik vagy nem tet- szik“-ket — javasolta Jenő, mikor már valamennyien együtt voltak. — Játszunk, kiáltották szintén egyszerre a többiek. — De mielőtt elkezdenénk, igyunk. Ittak. A negyedik lány kedvéért meghívott Róbertnak, aki rádiót is hozott magával három pohárral kellett meginni egymás után, hogy pótolja az elmulasztottakat. v — Kezdjük — sürgette Ria Jenöt, aki ismét a poharak töltésével volt elfoglalva. — Tetszik vagy nem tetszik? — kérdezte Jenő a türelmetlen Riától. Ria tetsziket válaszolt, amiért büntetésből háromszor meg kellett csókolnia Károlyt. Ria minden vonakodás nélkül végrehajtotta az ítéletet, sót nagy igyekezetében egy csókkal el is számolta magát Károly javára. Ez egy kissé meglepte Jenőt is; nem számított arra, hogy ilyen jól kezdődik majd a játék. — Lám, megy itt minden, mjnt a karikacsapás — gondolta magában s ívásra bíztatta a társaságot. Éva maga mellé hívta Róbertét. Róbert örömmel teljesítette kívánságát annál is inkább, mert egyetlen vágy; volt, hogy Éva mellé kerüljön Év: szép volt, s Róbert mellett nagyor elégedettnek látszott. Játék közben Róbertnak mindig volt hozzá egy-egy kedves szava, s ha több idő jutott a beszélgetésre, hosszan súgott a fülébe Éva figyelmesen hallgatott, bólogatott és nevetett, aszerint ahogy azt a mondottak megkívánták. Jenő boldognak érezte magát, örült, hogy rátalált Évára. Az ital kellemes mámorba ringatta. Gondolatai elkalandoztak a jövőbe, mely Évával gyönyörű-szépnek ígérkezett. Magához' vonta a lány kezét, s gyengéden simogatni kezdte. Éva nem maradt adós: viszonozott mindent, ami Róbertnak nagyon jól esett. Álmodozásában Jenő itélet.mon- dása zavarta meg, mely szerint Évának Ivánnal kellett mennie csillagot vizsgálni. Titokban elvárta Évától, hogy megtagadja az ítélet végrehajtását, de Éva tétovázás nélkül teljesítette. Róbert ivott bánatában. . Éva " észrevette, hogy tettével megbántotta a fiút, ezért a fülébe súgta kedves kiengesztelő hangon: ne légy ilyen csacsi, hisz csak téged szeretlek. Kazinczy Eerenc Epigrammák $ Híven szeretni Híven szeretni a jót. Gyűlölni vesztig a gonoszt, Eszköze lenni az isteni kéznek, Égi nem haszontalan tagja az Egésznek, Férfiak! ez gyönyörű jutalom. 1795. Férfilélek Fusd a bajt. valamint akarod, megmarkol erősen. És ha magad gyáván elveted, összetapos. Küzdj vele férfiasán, s alacsony panaszokra ne süllyedj: Elszégyenli magát, s megbukik a nagy előtt. A nagy titok Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, ha nem érted. Szánts és vess, a hagyjad másnak az áldozatot. Szokott és szokatlan Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan; S kényesb vagy makacsült ízletem újnak örül. Amit Berki szeret, mag- avulttá válhat: az újért Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom. mi. — Beszéljük meg amíg józanok vagyunk, mikor játszunk újra — ajánlotta Jenő. — Gyertek el holnap — sietett a meghívással Iván. — Holnap nem jöhetünk, már máshová Ígérkeztünk játszani, esetleg holnapután — válaszolt Ria és dallamosan felnevetett. — Te Is eligérkeztél? — kérdezte Róbert súgva Évától. — Persze, hogy. Mi négyen együtt megyünk minden-' hová — válaszolta, de rögtön meg is bánta, mert Róbert már az első szavak után eltolta magától a kezét. Éva szavai áthidalhatatlan szakadékot ástak kettőjük kö-' zé. Róbert belállt, hogy csalódását két újabb pohárral or-J vosolja. Mikor visz- szatért a helyére már nem bírt ülve maradni, lázadozott benne az alkohol és két vállra fektette. Forgott vele az ágy, s nagyon kevésnek találta á szobában lévő le* vegőt. összefüggéstelen, kusza gon- . dolatok cikkáztak , át az agyán. Először az önvád hangja szólalt meg benne, majd gyűlölettel Évára gondolt. Meg szerette volna mondani a szemébe a róla alkotott véleményét, hogy a szavakkal tükröt tartson eléje, de ehhez nem érzett elég bátorságot. Csak magában gondolta végig azt, amit hangosan szeretett volna elmondani és kérdezni: Mondd, hogy lehetsz Ilyen, amilyen vagy? Csókolodzól, szerelmeskedsz bárkivel, aki az utadba áll. Azt mondod, hogy szeretsz, de szavad üres, lélektelen, s biztos magad sem hiszed, hogy igazat mondsz. Kihalóban van benned minden, ami szép, tiszta és jó. S iszol, rengeteget iszol. Hová jutsz, ha tovább is Így élsz? S hogy jutottál el idáig, a barátnőiddel együtt? S én még rólad ábrándoztam, elképzeltem, hogy a feleségem vagy. Hiába simogatsz most, hiábvaló már minden. Ilyen nőt mint te, nem tudok szeretni. Ria a pohara után tapogatódzott, az asztalon, de nem találta. Iván felgyújtotta a villanyt. A lányok a hajukat és a ruhájukat kezdték rendbe szedni, majd a lekopott rúzst pótolták. Iván töltött, de már csak alig félpohárral jutott mindenkinek. Róbert részét Éva itta meg; ó már nem kívánta. — Menjünk aludni — javasolta ásítva Edit. — Mehetünk — ezt Ria mondta és fel is állt. De a többieknek még nem volt mehetnékjük és marasztalták a készülődőket. De Riáék elindultak, s a többiek is akarva-nemakarva így menni kényszerültek. A fiúk is felkeltek, hogy szobájukig kisérjék a lányokat. Csak Róbert maradt ülve tovább s csak akkor indult,_ mikor Éva ezt kérdezte: te nem jösz? Róbert szótlanul kísérte Évát. Már közel voltak a lányok szobájához, még mindig nem szólalt meg. Éva nem bírta tovább: — Holnap mikor találkozunk? — Nincs értelme, hogy találkozunk — Így Róbert — Miért? — Csalódtam benned. Te ma nálunk játszottál, holnap másutt játszol, s hogy hol játszottál tegnapelőtt, azt már magad sem tudod. Ne haragudj rám, megmondom őszintén: nem tudlak becsülni téged és barátnőidet sem. Ezért. Évát, mintha minden egyes szó szíven szúrta volna. Fájdalmában nem tudott válaszolni, nem jött ki hang a torkán, megállt a félúton. Maid keserves zokogás tört ki belőle. Róbert még akkor is hallotta, mikor már a lány becsukta maga mögött az ajtót. Valahol az elsó emeleten az interná- tusi falióra hármat ütött ekkor... KÉKVÖLGYI TIBOR
