Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-11-27 / 49. szám

0 It W'Mjt­1956. november 27. JOHN GALSWORTHY: .: A FOGOLY ^Jlike jkfinapjábari furcsa látogatóm volt. Egy alacsony, szőke, fiatal lány. Belibbent a szobába. Röpke pillan­tással szétnézett. Majd bemutakozott; Ili vagyok. John Galsworthy rendkívül termékeny és sokoldalú angol író egy­aránt nevezetes mint novellista, mint regény- és színműíró. 1867-ben született és 1933-ban halt meg. Érdeklődése az angol társadalom problematikájára irányult. Azok közé tartozik, akik nem tudják az adottságokat gondolkodás nélkül tudomásul venni és moralista lévén az erkölcsi megújhodás útját keresi. Legfőbb témája a képmutatás. Szerinte az angol magasabb társa­dalom képviselői nem is élnek igazi életet. Nem azt kérdik: mi ez, hanem: mit szólnak hozzá? így életük mondhatatlanul szürkévé válik, kivész belőlük minden közvetlenség, azok akik még élni mernek megértetlenül élik végig az angol életet. Nagy sikerét azok a regények hozták meg, amelyek „The Forsyte Saga“ cím alatt vannak összegyűjtve. A középosztály életét festi a XIX. és a XX. század elejéről. 1932-ben Galsworthy kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Regényei valóban korának és hazájának egye­dülálló könyvei maradnak. A „Fogoly“ című elbeszélése egyesíti ma­gában Galsworthy jellemző erényeit, egyenességét és meggyőző ké­pességét. Közvetlenül szól itt az emberiség jobb érzéseihez. Ebben az elbeszélésében is azt az elvet követi, hogy ,,a művészet az emberi energia egyetlen olyan formája, amely egységért küzd és ledönti az emberek közti korlátokat." Stílusának virtuóz biztonsága, írói önural­ma is erősen érvényesül ebben az elbeszélésében. Egy kora-nyári szép napon, egy lon­doni kertben, mikor a madarak még nem hagyták abba tavaszi éneküket és a fák nem hullatták el utolsó virá­gukat, a barátunk hirtelen ezt mond­ta: — Micsoda? Sármánymadár van itt? Fekete rigó, csíz és cinege volt ott bőven, éjszaka bagoly is akadt és egy kakuk, amely évenkint egyszer össze­tévesztette a fáknak ezt a zöld szige­tét Kent és Surey tágas mezőivel, — de sármány, az soha. — De hallom, ott ni! — mondta megint és fölállva a ház felé sietett. Mikor visszatért, visszaült helyére és ezt mondta barátunk: — Nem tudtam, hogy madarat tar­tasz kalitkában. Beismertük, hogy a szakácsnénknak van égy kanári madara. — Micsoda marha! — jegyezte meg nagyon kurtán. Nyilvánvaló volt, hogy valami erős érzés támadt fel benne, amelyet egyi­künk sem tudott megérteni. Aztán egyszerre kirobbant. — Nem bírom ki, ha valamit kalit­kában tartanak.- Akár állatokat, vagy madarakat, vagy embereket. Utálom látni, vagy rágondolni. És mérgesen ránk nézve, mintha mi csikartuk volna ki belőle valami hasz­nunk érdekében ezt a vallomást, se­besen folytatta: — Néhány évvel ezelőtt egy német- országi városban tartózkodtam egy barátommal, aki szociális kutatásokkal foglalkozott. Egy nap arra kért, hogy menjek el vele a börtönbe. Soha se láttam még addig börtönt és bele­egyeztem. Épp olyan nap volt, mint ma, tökéletesen tiszta ég és mindenen rajta volt az a hűvös, táncos fénysu­gár, amit csak Németország egyes he­lyein lehet látni. Ez a börtön, amely a város közepén állott, egyike volt azoknak, amelyek csillag alakban vol­tak építve, ahogy Pentonville tervei nyomán sok helyütt a börtönöket épí­teni szokás. Megmagyarázták nekünk, hogy a rendszer ugyanaz, amilyen ná­lunk is használatban volt sok évvel ezelőtt. A németek akkor és azt hi­szem, még most is annak a gondolat­nak az igézetében voltak, hogy fog­lyaikat tökéletes magányba kerítsék be. Akkor ez a játékszer még új volt nekik és azzal a fanatikus lelkiisme­retességgel élvezték, amibe a németek mindenbe belevetik magukat, amivel foglalkozni kezdenek. Nem akarom leírni ezt a börtönt, sem azt, amit benne láttunk. Meg kell mondanom, hogy amennyire egy ilyen borzalmas módon berendezett intézmény lehet, jól volt berendezve és vezetve Min­denesetre az igazgatója kedvező be­nyomást tett rám. Egyszerűen csak arról az egy dologról akarok nektek beszélni, amit soha sem fogok elfe­lejteni. mert ez örökké szóló szimbó­luma volt számomra mindenféle te­remtmények, állatok vagy emberek, kicsinyek vagy nagyok kalitkában tar­tásának. A barátunk elhallgatott, aztán hang­jában fokozódó ingerültséggel, mintha tudatában volna, hogy erőszakot tesz természetes tartózkodásán, így foly­tatta: — Már végigjártuk az egész szürke épületet, mikor az igazgató azt kér­dezte a barátomtól, nem szeretne-e egy-két életfogytiglan elítélt rabot látni! — Mutatok önnek egyet, — mon­dotta — aki már huszonhét év óta van itt. Meg fogja érteni — pontosan emlékszem az igazgató saját szavaira —, hogy egy kissé megviselte a hosz- szú börtöni élet. Mialatt ennek a ráfinak a cellájába mentünk, elmondták nekünk a törté­netét. Egy asztalos segédje volt és még serdüiő fiú korában összeállt egy rablóbandával, hogy kirabolják a gaz­dáját. Mikor rajtakapták a rabláson, elkezdett vakon vagdalkozni és meg­ölte a gazdáját.' Halálra ítélték, de valami fejedelmi személy közbenjárá­sára, akit fölizgatott a holttestek lá­tása, ha jól emlékszem a sadovai csa­tában, ezt a büntetést életfogytiglani fegyházzá változtatták. Mikor bementünk a cellájába, egész csöndesen ült a munkájára bámész­kodva. Legalább hatvan évesnek lát­szott, bár nem lehetett több negy­venhat évesnél, hajlott, reszketeg em­beri roncs, drappszinű köténnyel. Az arcán rajta volt az a lisztes fehérség, amelyről fel lehet ismerni a foglyok arcát. Arcvonásai mintha nem is let­tek volna, az arca beesett, a szeme tág, de ha visszagondolok rá, nem emlékszem a színére, ha ugyan egyál­talán volt színe. Amint egymás után beléptünk a vasajtón, lekapta kerek sipkáját, amely szintén drapps/inú volt, mint minden rajta, megmutatta szürkés, csaknem egészen kopasz fe­jét, amelyet alig körített néhány rövid ősz hajszál, és vigyázz állásban állt, alázatosan nézve ránk. Olyan volt, mint egy bagoly, melyen napvilágnál ütnek rajta. Láttatok már kis gyer­meket, aki életében először beteg és tele van rémülettel saját szenvedése miatt? Ennek az embernek olyan volt az arca, de olyan rendkívülien szelíd! Sok foglyot láttunk, de csak ezen az egyetlenen volt az a borzalmas szelíd­ség. A hangja is, ahogy azt mondo­gatta: Ja, Herr Direktor — nein, Herr Direktor — lágy és kétségbeesett volt, még most is emlékszem rá, nem volt benne leheletnyi. akaraterő sem. A barátunk elhallgatott, a homlokát ráncolva, amint igyekezett emlékeze­tében újra alkotni ezt a jelenetet. A kezében — folytatta aztán — egy kemény papírlap volt, amelyre át­írta az új testamentumot egy code nyomán és a vakok számára való írás­ba. Mikor vékony újjait végighúzta a betűkön, hogy megmutassa, milyen könnyen tudják a vakok elolvasni, látni lehetett, hogy a keze olyan po­ros, mint egy molnáré. Nem volt sem­mi a cellában, ami ezt a port előidéz­te volna és én azt hiszem nem is port volt a kezén, hanem valami váladéka ennek az emberi növénynek, amely most kezdett csírázni. Mikor föltar­totta a papírlapot, úgy reszketett a keze, mint egy rovar szárnya. Mikor egyikünk azt kérdezte, hogy ki találta ki azt a rendszert, amely szerint dol­gozik és említett valami nevet, a fo­goly azt mondta: Nein, nein, és resz­ketve állott, igyekezve emlékezetébe idézni a megfelelő nevet. Végre le­hajtotta a fejét ezt ezt motyogta: Ach, Herr Direktor, ich kann nicht! Aztán hirtelen mintegy kilobbant az ajkai közül a keresett név. Ebben a pilla­natban, most először, olyan volt, mint egy ember; Én soha azelőtt nem érez­tem igazán a szabadság értékét, más emberi lényekkel való viszonyaink va­lódi értékét, annak a szükségét lel­künk számára, hogy pillanatról pilla­natra látványok és hangok ragyogja­nak fel számunkra, annak a szüksé­gét. hogy emlékezzünk és hasznát vegyük annak, amire emlékszünk. Értitek, ennek a szerencsétlen fickó­nak semmi szüksége nem volt életé­ben emlékezetre. Olyan volt, mint egy növény, amelyet olyan helyre ültettek, ahol nem hullhat rá egyetlen csepp harmat sem. Meglátni azt a pillantást, amely átfutott az arcán, amikor eszé­be jutott egy név, ez olyan volt, most kezdett csírázni. Mikor föltar­totta a papírlapot, úgy reszketett a mintha az ember egy pici zöld levél­darabkát látott volna meg egy elbar- vadt bokor közepén. Mondom nektek, az ember csodálatraméltó, a legtöbbet kibíró teremtmény, ami valaha a vilá­gon volt. A barátunk fölállt és elkezdett föl- alá járni. — A világa nem volt valami nagy, mintegy tizennégy láb hosszú és nyolc láb széles. Ebben lakott akkor már huszonkét év óta, még egy egér sem volt barátja. A fiörtönökfien alaposan csinálják a dolgokat. Gondoljátok meg, micsoda rettentő életerő kell ahhoz az emberi szervezetben, hogy az em­ber ezt át tudja élni. Mit képzeltek — folytatta barátunk hirtelen felénk fordulva —, mi tartotta mégis életben józan eszének egy maradványát? Nos, megmondom nektek. Mialatt még min­dig a vak írást nézegettük, hirtelen átadott nekünk egy körülbelül akkora fadarabkát, mint egy nagy fénykép. Egy fiatal leány képe volt rajta, amint egy kertnek a közepén ül, tarkaszínű virágok a kezében, a háttérben egy keskeny, kanyargós patak, a partján néhány bokor, és egy furcsa madár, valami holló-féle, állt a víz szélén. A leány mellett egy fa, lecsüngő nagy gyümölcsökkel, furcsán szimetrikus, nem hasonló semmiféle fához, ami valaha nőtt, de volt benne valami, ami megvan minden fában, — valami olyas, mintha lelkűk volna és az em­ber barátai lennének. A leány egye­nesen ránk bámult tök'életesen kerek, kék szemével és a virágok is, melye­ket kezében tartott, mintha ránk bá­multak volna. Az egész kép úgy tűnt föl nekem, mintha — hogyis mond­jam csak? — valamiféle csoda volna. Megvolt benne a korai olasz festészet nyers színezése és rajza, annak a ne­hézségnek a színezete, amelyet merő buzgósággal küzdöttek le. Egyikünk azt kérdezte tőle, hogy tanult-e raj­zolni fogságba kerülése előtt, de sze­gény fickó félreértette a kérdést. „Nein, nein — mondta — a Herr Di­rektor tudja, hogy nem volt model- lem. Képzeletből van festve“. És ahogy a mosolyával ránk nézett, még az ördög is sírva fakadt volna tőle. Ebbe a képbe belevitt mindent, ami után a lelke vágyódott —. nőt, virágot, ma­darakat, fákat, kék eget, folydogáló vizet és belevitte szellemének egész álmélkodását, hogy ezektől el van zárva. Azt mondták, tizennyolc évig dolgozott ezen a képen, megsemmisí­tette és újrakezdte, amíg el tudta készíteni ezt a példányt, a századik változatot. Remekmű volt, Igen, hu­szonhét éve volt itt, erre az élőhalott életre ítélve, anélkül, hogy szagolni, látni, hallani vagy érinteni tudott vol­na valami természeti tárgyat, még emlékezni is alig tudott rájuk és éhe­ző leikéből kiásta ennek a fiatal leánynak a látomását, a bámuló sze­meket és kezében a virágokkal. Ez a legnagyobb diadala az emberi szellem­nek és a legnagyobb tanúbizonyság a Művészet hatalma mellett, amit va­laha láttam. A barátunk röviden felnevetett. — És mégis olyan vastagbőrű az ember lelke, hogy én fogalmat se bír­tam magamnak alkotni ez ember éle­tének szenvedéséről. Később azonban ez is megjött. Véletlenül belenéztem a szemébe, amikor felelni igyekezett az igazgató kérdésére az egészségét illetőleg. Ezt a tekintetet nem fogom elfelejteni halálom órájáig. Ez volt a megtestesült tragédia — a magány és hallgatás mindazon örökkévalósága, amelyet átélt, mindaz az örökkévaló­ság, amelyet még ezután kell átélnie, mielőtt eltemetik odakinn a temető­ben, benne volt ebben a pillantásban. Bizonyos, hogy több szánalomraméltő nyomorúság volt ezekben a szemek­ben, mintha összeraknám mindazon szabad emberek szemeit, akiket vala­ha láttam. Nem bírtam kiállani ezt a tekintetet és kisiettem a cellából. Ügy éreztem, hogy valameny- nyiünknek meg kellene hajol­ni ez előtt az ember előtt, hogy én már szabad és tisztességes ember va­gyok, sarlatán és bűnös vagyok szem- fien ezzel az elevenen keresztrefeszí- tettel. Bár micsoda bűnt követett is el — nem bánom, mi volt —, ez ellen a szegény, ■ elveszett teremtés ellen olyan bűnt követtek el, hogy én olyan voltam, mint a piszok a lábai alatt. Ha rágondolok — még most is —, valami dühöt érzek magamban feltá­madni a saját fajtám ellen. Érzem a világ minden kalitkába zárt teremté­sének szánalmas fájdalmát. A barátunk félrefordította arcát és jó egy percig nem szólt. — Hazafelé útközben, emlékszem rá — mondta 'aztán —, a Stadt Parkon kocsiztunk át. Itt szabadság és fény volt elég, mindenféle fák, ciprusok, bükkfák, tölgyek, szikomórus fák, je­genyék, nyírfák és virágzó almafák árasztották illatukat, minden gally és minden levél csillogott a boldogságtól. A park tele volt madárral, a szabad­ság jelképeivel, amelyek ide-oda röp­ködtek, teli torokkal énekeltek a nap­fényben. Igen, ez olyan volt, mint egy elvarázsolt kert. És én, jól emlék­szem, arra gondoltam, hogy a termé­szet egész rendszerében csak az em­berek és pókok kínoznak más terem­téseket ilyen hosszúra kinyújtott módon és csupán csak az emberek teszik ezt meg hidegvérrel a saját fajtájukkal. Amennyire én tudom, ez természetrajzi tény és mondhatom nektek, hogyha egyszer látnátok, mint én, annak az embernek a szemét, benne a kimondhatatlan nyomorúságot, sohasem tudnátok saját fajtátokra úgy. nézni, mint eddig. Ez este egy kávéház ablakában ültem, hallgattam a zenét, a beszélgetést, a nevetgélést, néztem az utcán járó-kelő népet, üz­leti alkalmazottakat, katonákat, keres­kedőket, hivatalnokokat, papokat, kol­dusokat, arisztokratákat, a gyönyör nőit és az ablakokból kiáradó fényt és a csodálatos sötétkék ég felé rezgő faleveleket. De mindebből nem láttám és nem hallottam semmit. Csak annak a szegény fickónak a szelíd, lisztes színű arcát láttam, a szemét és poros, reszketeg kezeit és láttam azt a ké­pet, melyet ott a pokolban festett. Azóta is mindig látom, ha valahol valamiféle magányosan elzárt teremt­Elmormoltam a nevem én is. — Kérem! A múltkor azt írta-egyik cikkében, hogy el sem képzel unal­masabb és együgyübb foglalkozást, mint személyi titkárnőnek lenni, aki­nek az a munkája, körleveleket Cí­mezzen, és feketét főzzön ... Beleegyezöen bólintottam. — Unalmas? — kacagott Ili. — Nézze! Mondja inkább, hogy nem tudja mit beszél — folytatta — vagy hogy nem is próbálta ... — Még nem ... — szabadkoztam. Ili újra kacagott. Aztán könyökig belenyúlt hatalmas irattáskájába és íróasztalomra szórt egy halom kék borítékot. — Ezek a körlevelek ... — magya­rázta. Azzal az íróasztalomhoz húzott egy széket és leült. — Mit néz?! Megpróbáljuk. Aztán mondja, hogy unalmas! — Jó — egyeztem bele rémülten. Ili elémtólt egy rakás borítékot és egy árkus papirost. — Itt vannak a címek. Írja csak! Tanácstalanul felemeltem az egyik borítékot. Megforgattam, letettem, ki­néztem az első címet. Közben Ili felé sandítottam, aki hanyag mozdulatok­kal már megcímzett vagy hat boríté­kot. Rámmosolygott. Es olyan babusgató módon bíztatni kezdett. — Ugyan ... ugyan ... legyen jó megpróbáljuk ... Mit tehettem mást? Leírtam az el­ső címet Aztán a másodikat, a h.arC módikat. Közben az az érzésem fá- madt, hogy Ilinél aligha van rend­ben minden. Vagy több, vagy keve: sebb . . . — 'Kékszínű Balaton . ■ ■ dúdolta. Ez megriasztott. De aztán gondoltam, hogy a varjak közt károgni kell és másodszor már vele dúdoltam én is. — Látja, milyen jól megy — di­csért Ili. Aztán összecsücsörítette ajkát ■ és fütyülte a dallamot. Most már azért sem fütyültem vele. Csak róttam a címeket. Ili is abbahagyta hamarosan. — Nálunk három íróasztal van — kezdte. — Nálam csak ez az egy — dör- mögtem sértődötten. Ili megint csak kacarászott. — Oh! Nem azért... Ne legyen olyan érzékeny... Én nagyon szere­tek így dolgozni... Összmunka ... Ketten együtt... Abbahagytam a címzést. Elhülve néztem rá. — Csak folytassa kérem! — kiál­tott. Rótta hát tovább a címeket és dú­doltam hozzá mindenféle nótákat. De meguntam hamarosan. . — Unalmas ez bizony! — jelentet­tem ki és letettem a tollat. — Ne még! — kérlelt Ili — nézzük csak hogy is csinálja!... Olyan kedvesen kért, hogy még megcímeztem néhány borítékot. Köz­ben magamon éreztem Ili vizsgálódó tekintetét. De újból csak letettem a tollat. Ili sértődötten elhúzva előlem a borítékokat. Besöpörte az irattáskába és felállt. — Persze, hogy unalmas, ha nem gondolkozik írás közben. Gondoltam, hogy maga igazi író és van fantáziá­ja ... Azzal az ajtó felé sietett. — De Ilike! — kérleltem — pró­báljuk meg a feketefözést is! Az ajtóból megvetően még vissza-' nézett. — Nahát! Még csak ahhoz kell fantázia, amikor én feketét főzök va­lakinek! ményt látok, vagy hallok. A barátunk elhallgatott, fölállt és nem sokkal később bocsánatot kért és elment. (Schöpflin Aladár fordítsa) És becsapta az ajtót. Amikor végigszaladt a folyosón, ne­vetett. Kivehetően, érthetően hallot­tam, hogy nevetett. Engemet persze! HAJDÚ ANDRÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom