Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-27 / 43. szám
1956. október 27. 7 Szeretni kell, mert szeretni jó li/íint a hűtlen idea szerel- mesének, úgy fordítottunk az utóbbi időben mi is hátat az „Élet küszöbén" című rovatnak. Pedig ez az oldal nagyon is hasznos és szükséges, persze nem abban a mederben és keretben ahogy eddig volt. Ha elolvastuk az eddigi leveleket, három-féle vonalat állapíthattunk meg. Voltak, akik panaszkodtak, keseregtek, a másik részük vigasztalt, a harmadikba tartoztak azok, akik csak egy-egy csalódást, fájdalmat, egyszerűen elmeséltek. Persze valamennyi levél (nagyon kis százalékot kivéve) egyoldalú volt. Bármennyire is fájó hangúak voltak a levelek, sajnos nem esett meg a szivem rajtuk. Éppen az egyoldalúságuk miatt. Önbírálatlan, körültekintetlen jajkiáltások voltak már akkor, amikor meg volt a baj. Előtte hallgattak, s utána mindig a másik félt okolták. Vegyünk egy példát, amikor a kislány eiőször _ azt feleli, hogy szeret. Erre az egy szóra alapozzuk az egész további barátságot. Nagy lesz a szerelem „sok boldog órát töltünk együtt“, és a vége: csalódás. Elhagyott az eszményi kép, mással ment találkára. Ekkor a fiú ingét _ szaggatja, haját tépi, persze az „egyedüli” bűnös: a leány. De vajon nem pont a fiú-e az oka, hogy ez így történt? Nagyon jó barátom volt Péter. Csinos, szőke fiú volt, csupa humor, tréfa, _ mosoly volt a társasága. Egyszer társaságunkban egy nagyon csinos kislány is. ott volt. A lánynak megtetszett a fiú mókás, vidám egyénisége, és lobbanékonyan, hirtelen beleszeretett.. Péter, amikor észrevette, ezt, nyomban lángragyúlt a szíve. Eleinte még ment a barátság a maga régi, játszi, tréfás medrében, mindaddig, míg a fiú tréfapatakja ki nem apadt. Aztán hallgatva sétáltak a holdvilágnál, míg az első „szeretlek"-ig el nem jutottak. S most kezdődött a tragédia. Péter „betege” lett a szerelemnek. A szeme könnybe lábadt, ha a lányra nézett, szinte szomorú, keserves arccal nézett rá, csak a kezét szorongatta, s a szeretlek-en kívül más beszédtémája nem lett. Mint a puli, úgy leste a lány minden lépését. Minden reggel már hét órakor a kapuja előtt sétált, ázva-fázva várta, hogy elvihesse táskáját az iskolába (innét loholt aztán a gimibe lélekszakadva) délben szaladt elé, hogy táskáját cipelhesse hazáig, persze hallgatva, némán, vagy éppen valami kicsinységért szemrehányóan. (Mondjuk valakire rámosolygott „gyanúsan”). Annyira vitte a gyávaságát, hogy több idő után unalmas lett a kislánynak. Annyira elveszítette a lány kegyét, hogy már egyhangú társasága miatt nem akart vele találkozni. Kikitolt vele, megvárakoztatta, hogy vegye észre magát. Nem vette. S mi lett a vége? Mint szokás szerint. A lány más társságot keresett. És ki volt az oka mindennek? Természetesen: a leány. Pedig mondjátok lányok: lehet egy ilyen bágyadt bábut sokáig szeretni? Nem akarom a panaszos leveleket ehhez az egy sablonhoz mérni, de egész biztos, a legtöbb csalódásnak hasonló oka volt. Bármilyen igazat mondott a kislány az első szerelmi vallomásnál, a fiú tette unalmassá társaságát a leány _ számára. (Itt szeretném, ha hozzászólnának azok, akiket vádolnak, vagy már vádoltak hűtlenség miatt. Mert többet tanulnánk az olyan levelekből, ahol a „vádlott” mondaná e! a válás okait). Mert ha a lányt igazán tudjuk szórakoztatni, vágyait, óhajait idejében, kellő qyatossággal észrevesszük, nemhogy nem hágy, el, de „le sem tudjuk rázni. És ez lesz az alapja a további lépésnek, a házasságnak. Mindez fennáll fordított esetben is. Ennyit a panaszko- dókhoz. oppant nehéz dolog szerelemben jó tanácsot adni, mondhatnám lehetetlen. A tanácsadókat (leveleik alapján) két csoportba oszthatjuk. Az elsők a „józan“ tanácsadók. Az ő szavuk nem sokat ér, bármilyen szépek is azok a maguk nemében. Hogy miért? Éppen sitáborban voltam. Volt ott egy nevelő, aki a sízés elméletét akarta tanítani. Otthon, este, a meleg klubhelységben nagyszerűen elmondta, hogyan kell lesiklani, a „súlyt áthelyezni” fordulatnál, stb. Ha kimentünk a hóba, ha egy trágyadomb nagyságú buckáról leereszkedett, úgy elesett, hogy a lábait alig lehetett kibogozni. Aki olyan tanácsokat ád, hogy: olvass szép könyveket, vagy munkádban keress vigaszt, annak merem mondani, hogy életében még soha nem volt igazán lángolóan, mélyen szerelmes. Mert hiába futja egy csalódott szeme a könyv sorait, az abból egy szót se tud megjegyezni, mert a gondolata a másiknál van rabul. A dologban elmerülve idővel lehet enyhülést lelni, de itt inkább az idő játsza a főszerepet. Még ez csak elvben szép. Mivel a csalódott nem egy meglett kazánkovács, aki bánatában nagyobbakat ver az üllőre, hanem legtöbbször 16—20 éves fiú vagy 14—19 éves kislány, aki még vagy diák, vagy olyan munkát végez, amiben a szerelem elöl nem lehet elmerülni. Ha már van komoly munkaköre, az már idősebb, józanabb, köny- nyebben kilábol, nem kiált segítségért. A nagy csalódásra két legjobb „receptet“ ajánlok. Az egyik az azonnali környezetváltozás. Elmenni arról a tájról, a közeléből, hogy ne lássa még véletlenül sem, ne halljon róla, még az_ ismert kedves helyek se idézzék fel a mulat. (Itt jártunk, itt ültünk, stb.) Ha ez nem áll módjában, akkor keresni kell a társaságot, a jó szórakozást, ne vonuljunk visz- sza és „idővel” megenyhül a seb, de ezt ne várjuk máról- holnapra, mert mindig a szerelem fokától, mélységétől függ. Visszatérve a tanácsadók má-- sík csoportjára: vannak olyanok, akik már saját tapasztalataikból merítve adnak vigaszt, akik voltak igazi szerelmesek és szintén csalódtak. Ezek, ha borúlátó tanácsokat adnak, utasítsuk vissza § (nem érdemes szeretni; bosszuld meg másokon), mert ez káros. Helyes az olyan tanács, amely azt mondja: én is csalódtam, de idővel elfeldtem és megtaláltam azt, akit kerestem. Mert lehet másodszor is szeretni, még jobban, mint először. Érettebb az eszünk és megnézzük az illetőt több oldalról is, nemcsak azért szeretünk bele, mert kék szeme van, vagy jól táncol, hanem egészben véve megfelel. _Itt megint nagyobb számban szólhatnának hozzá azok, akik megtalálták az „igazit”, akik boldog családanyák, vagy családapák. Mert hogy ezek többen vannak, mint a „halálos” csalódottak, az bizonyos. s befejezésül: Az „Élet küszöbén“ című rovat nemcsak azért van, hogy kipa- naszkodjuk magunkat, keseregjünk és vigasztaljunk, mert olyan erősen káros nézet,alakulhat ki, hogy minden szerelemnek csalódás a vége, tehát nem érdemes szeretni, vagy kölcsönösen a nemek egymást vádolják, (fiúk a lányokat, és fordítva). Ebben a rovatban írjuk meg minden ügyes-bajos dolgunkat, ami előttünk, fiatalok előtt ismeretlen, megoldásra vár, segítség, tanács kell. Természetesen, a főtéma maradhat a szerelem, de nagyobb számban írjunk jő tapasztalatokat, ne csak keserűeket. És ne féljünk szeretni, még akkor sem, ha fenn áll a csalódás veszélye. Aki testileg, szellemileg, idegrendszerileg egészséges, az kilából a legnagyobb csalódásból is. Szeretni kell, mert szeretni jó és szép dolog. Ha egy barátságban csak egyetlen órát voltunk boldogok, azt kel! szívünkben őrizni, a többi nem odavalót feledni kell. VÉGH GUSZTÁV ízlik a finom alma A „Boldogtalan lány“ levele Tisztelt Oj Ifjúság szerksztősége! Mindenekelőtt köszönetét mondok a szerkesztőségnek, hogy a „Boldogtalan lány“ című cikkemnek helyet adott a lapban. Ha őszinte akarok lenni ,el kell mondanom, hogy remegő kézzel, visszafojtott lélegzettel és könnyes szemmel olvastam a válaszokat. Nagyon jó esett fiatal, ismeretlen barátaim megértése és részvétele. Ügy érzem, hogy nem vagyok egyedül, hisz annyi ismeretlen jóbarát áll mögöttem tanácsaival, és vigasszal. Belátom, igazuk van. Teljes erővel felveszem a harcot szívem ellen és ostromolom addig, míg csak meg nem adja magát. Ha majd én is olyan boldog leszek, mint Hajnal - sugár, vagy ha én is azt mondhatom, hogy újjászülettem, mint Tóth Gyula, akkor kibújok a „Boldogtalan lány" jelige alól és közlöm a szerkesztőséggel és az olvasókkal nevem és lakhelyem. Bevallom, a szívem még néha felsajog, de már nincs olyan hatással rám, ha valahol találkozunk, mint ezelőtt. Ügy érzem, hogy napról-napra józanabb vagyok, és remélem, hogy az élet teljesen ki fog józanítani. Ha sikerül teljesen elfelejteni Öt, akkor azt mondhatom, hogy a boldogság várom építéséhez egy-egy téglával hozzájárultak mindazok, akik tollat fogtak és írtak az én érdekemben. Nagyon örülnék, ha köszönetemet tolmácsolnák az olvasóknak, vagyis azoknak, akik válaszoltak a „Boldogtalan lány" levelére. Sok tisztelettel és köszönettel a „Boldogtalan lány" Mi is nagyon örülünk, hogy segítségedre lehettünk, kedves „Boldogtalan lány”, és kívánjuk, hogy mielőbb visszanyerjed életörömödet és boldogságodat. A szerkesztőség ★ ★ ★ ZALA JÓZSEF: Az őszi erdőn Az őszi erdőn bánat járja. — Sudár fa és törpe bokor Levelét a hideg szél rázza És hull; zizegve haldokol. — Elnézem ezt a méla pompát. Ezer színű e tarka kép. Minden festőnél nagyobb mester Mutatja be remekművét. Lelkem tükrén a szín, a szépség Tiszta visszfénye. — Emberi Szemem a lassú hervadásban Sorsunknak mását megleli. Az árva ágak csonka sípján Örök refrént dudol a szél: „Egyszer majd sárgult falevélként Enyészve hull, mind ami él". KASNYIK IMRE: Az ŐSZ Tompán zsongnak át agyamon Az emlékek, s visszatérnek. Mint hullámfodrok a tavon Karjain az enyhe szélnek. Belezokog a fülembe Egy kis könnyáztatott szende Álom, s közben amott távol. Vörösbehajló ég alatt Rojtos felhöfoszlányokon Játszanak a napsugarak. Komor-sötéten mint a gyász, A bokrokon némán oson Át az őszvégi hervadás. KULCSÁR TIBOR: Szeretem az őszt Szeretem, hogyha hűvösebb a szellő, s úsznak az égen szürke fellegek, hogyha a várva-várt öreg ősz eljő, s peregnek, hullnak a falevelek. Szeretem, ha a nap lustán elbágyad, s nyugvóra tér a hegyeken túlra, míg enyhén félhomály lepi el a tájat, s emlékeket rajzol elém újra. Szeretem, ha falum szántott mezején lomhán pihennek a barna rögök, s távozó pacsirták az ősz bús egén búcsúdalt zengnek a földek fölött. Szeretem azt, ha hús őszi délután megnyílnak a bús, fekete egek, s mint ifjú leány a hű kedves után, hullatnak nagy könny-esőcseppeket. Szeretem, ha diák-lányok nevetve sétálnak este, és ajkuk dalol. Ilyenkor valahogy szívem szeretne kiszaladni a kabátom alól. Szeretem az őszt. Már itt van, int felém, s borzolják hajam a friss, hús szelek, s úgy, mint emlékeim, játszikönnyedén repülnek, hullnak a falevelek. ★ ★ + PETRlK JÓZSEF: Jöjj már..! Szakad a lomb, hervad a fény — a nyarunk elszelel, és szívünkben a rejtett vágy egyre nagyobb teher... Jöjj el, kopogj be csendesen, kedves vendég leszel. Elnézlek majd, s ha szólok is csak mindig kedvesen; megkérlek, szőjj álmot nekem hőfehér kebleden — s én hálából a szívemet a lábadhoz teszem. S ha örökre nálam maradsz, én örök maradok. A dal szárnyán beívelünk minden magaslatot s nevetve nézzük, hogy múlnak, tűnnek az évszakok. Ellobban leikeink között az űr, a messzeség, S nem fáj többé, ha szép az est is csillagos az ég. Meggyógyulunk és számunkra is kedves lesz, ami szép. — De hol is késhetsz, a mezőn már tör az új vetés, Várlak, de fáraszt s meggyötör e sok reménykedés; jöjj már, hiszen szalad a nyár s a napfény oly kevés. ★ ★ ★ ★ ★ ★
