Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-10-06 / 40. szám

5

1956- október 6.

VITA:

Irodalmunk helyzetéről

A tudás mindenek előtt

Valószínűleg egy hosszú értekezést várnak tőlem, ami ezt a nagyon fontos témát kimerítően tárgyalná, tudva rőiam, hogy szeretem nézeteimet kimerítően bizonyítani, de ebben az esetben igyekszem rövid -lenni, elsősorban azért, mert előttem sok értékes vitaírás jelent meg, másodsorban — és főleg a/ért, mert sajnálom magamtól a helyet, sokkal jobban szeretném ha valamelyik fiókban rebelláló írásom kerülne erre a helyre Ezzel mindjárt rá is mutatok, feleletem irányára; kevesebb vita, több munka! Ha átnézem, nagy mesterírók életét, mind ezt tette, egy-egy remekművük kötetekre menő vitakérdésre adott feleletet. Három dolgot szeretnék megemlíteni: magam is sokat szenvedek úgy irodalmi, mint magánéletben a protekciótól, ennek el kell tűnni! (No, most én is hánytam néhány fiatal zöldborsót a fa'ra!) Nagyon lealázó minden valamire való emberre, hogy lelkiismeretes és intelligens írása, vagy jogos ügye félre lesz tolva és helyette lapos, műveletlen, az esztétika legkisebb nyoma nélküli írás, — magyarán megmondva marhaság — jelenik meg, abban a biztos tudatban, hogy az a szerencsétlen papír minden erőszakot elbír. De ha gondolkozunk és van egy kis humorunk, rájövünk arra, hogy nincs semmi baj, mert ez csak pünkösdi királyság, az igazi tehetséget ez nem, hogy lenyomja, hanem új harcra ösztönzi. (Lásd Jack London, Shaw, József Attila és egy egész oldal stb.)

És evvel már be is jelentettem a második pontot, amit említeni akarok. Az irodalmi munkásság, az írás, olyan művészet, mely szerintem minden művészet felett áll, hisz semmi olyan erős hatást és életformáló nyomokat nem hagy, mint épp az írás. Hát most már kérdem tisztelettel, miért nem táncol balettot mindenki, miért nem fest és miért nem énekel kolo- ratúrát? És miért akar minden- ki, aki ismeri a betűket (és büszkén állapíthatom meg, hogy

nálunk nincs analfabéta! éppen írni? És ha már leírt egy-két szürke rigmust, ami esetleg tetszik szíveválasztottjának, vagy a tántijának, miért tartja magát költőnek! Az íráshoz elsősorban tehetség, nagyon-nagyon sok olvasottság, műveltség, a szép iránti hajlam szükséges.

Ezek közül azonban a tehetséget megtanulni nem lehet, ez pótolhatatlan. Nem pótolja sem szorgalom, sem világlátott- ság. Mert kérem pl. Arany János, a nagyszalontai bölcs, kinek a legocsmányabb csirkepő- rökkel kellett foglalkoznia és nagy családot eltartania, soha nem járt Angliában és mégis megírta a Wales-i bárdokat, nembeszélve Shakespeareről, ki Olaszországot csak álmaiban látta és ugyebár Romeo es- Julia mégis olyan olasz, hogy D’Annunzio is szívesen elvállalta volna. És mit segített ,-o'na Ad.ynak, hogy kint volt Párizsban, ha nem hozta volna magával gyönyörű fejében ezerszer megátkozott hatalmas tehetségét és szívében nagy keserűségét? Neki a Gare de l’Est csak kulissza volt, nem tanult ö Párizsban semmit, amit Nagyváradon nem tudott volna, legfeljebb a dühe lett nagyobb úgy messziről. Nem azt akarom mondani, hogy ne lásson va'aki idegen tájakat, de ettől még senki író nem lett. A tehetség egy fűszálról époszokat tud írni, mert van hozzá fantáziája. Már azt kell hinnem, hogy az éhség és a nyomor meghatványozza a tehetséget, mert hol vannak a ma Petőfiéi? Ma, mikor munkájához arányítva mindenkinek biztosítva van létfenntartása, azok a fiatal írók, akik tehetséget éreznek magukban, csak írjanak, és főleg tanulni, tanulni, tanu’r.i! Olvasni, idegen nyelveket elsajátítani, nagy klasszikus írók életéből meríteni példát, akik soha nem a maguk érde- keben voltak elégedetlenek, hanem főleg magukkal, hogy nem írnak még jobb, még nagyobb remekműveket. Engedjék meg. hogy mégegyszer (és nem utoljára) a 26 évet megélt Petőfit állítsam mintaképül, ki hasonlíthatatlan versei mellett úgy megtanult nyomorúságában franciául, németül, angolu, hogy Shakespeare fordításainak nyelvezete, sok helyütt felülmúlja az eredetit. És soha nem volt Magyarország határán túl!

Harmadszor szeretnék kitérni arra a szerintem helytelen dologra, amikor is át akarnak plántálni városi írót egy időre vidékre és vidékit városba, hogy írjon mindegyik arról, amit ott megtanult. Szédítő! Ha teszem Mikszáth Kálmánt mondjuk tíz évi fizetett szabadságra, elküldik Nizzába, megesküszik, hogy az olvasó csodálkozva vette volna .tudomásul, hogy milyen furcsa, hogy a francia tengerparton is palócok élnek. Vagy Molnár Ferenc a Hortobágyon töltött fizetett szabadságán az út- széli csárdát lélekben nem ferencvárosi srácokkal vagy pesti szépasszony kocsmárosnékkal népesítette volna be? Miért nem írhat mindenki arról, amit a legjobban ismer, ahol gyermekkorától' hozzánőtt minden röghöz ? Nem megbocsáthatatlan bűn lett volna Heltai Jenőt kitenni egy tanyára, hogy hagyja abba a városi élet boldogságáról, boldogtalanságáról írt ha- 60nlíthatatlan bűbájos írásait és írjon egy tősgyökeres paraszthistóriát! A téma ott hemzseg minden tenyérnyi helyen, a vidéki bakter, ha tehetséges remekművet írhat a teherkocsi tolatásáról, ugyanúgy — mint teszem — egy városi divatház alkalmazottjai az ő köréből, ismét az utazás nagyon előnyös, de egyáltalán nem attól függ, hogy milyen nívójú az írás, ez tehetség és fantázia dolga. Ezt csak azért jegyzem meg, hogy ne akarjon senki magából, és akarjon senki az illető íróból egy más, mondhatnám felemás embert csinálni. Erre ma nincs is szükség, éppen azért, mert mindenkinek jut tisztességes foglalkozás, tehát szerencséjére nem kell magát hajszolnia egyéniségének nem megfelelő írások megírására. — Tudják kérem, mit jelent ez?

SIMKŐ MARGIT

A Moszkvai Művész Színház vendégjátéka

A Szovjetunió színházi kultúrájától kaptunk ízelítőt a Mchat bratislavai vendégszereplése alkalmából és röviden úgy jellemezhetem az együttes művészetét, hogy a maga nemiében utolérhetetlen. Nehéz ilyen rövid beszámolóban ennek az úgy a rendezés, mind az ossz játék, mind a művészek egyéni hatalmas teljesítményéről képet adni, szűkszavúan annyit: hogy a bemutatott színmüveket ennél tökéletesebben, emberibben, részleteiben és egészében, lélektanilag és külsőségeiben is kidolgozottakban a néző előtt leélni nem lehet. Mert az együttes művészi a szerzők által előírt cselekményt töretlenül, lélekzet- elállítóan, a mesterségbeli tudás legmagasabb színvonalán ott élték le a színpadon és ennél többet színész nem adhat és magától sem követelhet.

N. Pagogyin: Kreml toronyórája című darabjával kezdte meg a Mchat vendégjátékát. N. Dancsenko rendezői felfogásában került a mű színre, mely Lenin személyét is színre állítja. Történelmi alakok megjelenítése a színpadon igen kényes feladat, a szerepet játszó színészt csak egy hajszál választja el alakításának valószínűtlenségétől, ízléstelen kép- szerűségétől. B. A. Szmirnov nemzeti művész e kényes feladatot úgy maszkban, mint átélésben olyan tökéletesen oldotta meg, hogy tanulmányt lehetne róla írni. A sok mesteri szereplő közül is ki kell emelni az órást játszó Betkev n. m., akinek egy jelenése van csupán, de ez felejthetetlen.

Gogol remekműve a Holt lelkek (Tolsztoj Karenin Annája a főszereplő betegsége miatt elmaradt) a vendégjáték soron- következő eőadása, melyben tanúi lehettünk annak, hogyan lehet a tökéleteset még tökéletesebbé tenni. A múlt század harmincas éveinek, a cári Oroszország züllött, zsarnoki és korupciós uralmát klasszikusan ábrázoló szatirikus korrajzban a vendégművészek eszményi gogoli játékot produkáltak. W. Bjelokorov mint Csicsikov, utánozhatatlan humorral, aljassággal, a korupciós kormányrendszer minden megfizethető tagjának természetéhez alkalmazkodó zseniális kalandort, gogoli keserűséggel telítette. Az előadás rendezése Sztavinszkij elgondolását dicséri és úgy a többi szereplők Kedrov, Livinov, Sztenyicin, Zujevová nemzeti művészek, mind az epizódisták is a főszereplőkkel egyenrangú alakítást nyújtottak.

Csehov, a századforduló tespedt középosztályának mesterírója a vendégjáték következő drámájának szerzője. A három testvér c. színmű látszólagos cselekménytelensége alatt valóságos forradalom játszódik le a testvérek és ezek környezetének lelkivilágában, hol a gyenge etbukik, az erős, ha egyenlőre nem is tudatosan, de kiutat keres egy emberhez méltóbb élet felé. A művészek K. Taraszová, Styepanová, Georgievsz- kaja, Gribov, Sztanicin a dráma kísértetiesen hű helyzetképét olyan összjátékkal adták elő, mely a művészi kollektív játék csúcspontja.

Október 2-án az egyik előadással párhuzamosan, a Szovjet — Csehszlovák barátsági hónap tiszteletére a vendégek a Szlovák Nemzeti Színház tagjaival közösen műsoros estét rendeztek a Hviezdoslav Színházban. A program keretében G. Valach államdíjas Schiller ‘Haramiák-jóból, Zachar államdíjas Kornej- cuk: Szárnyak, Machata Shakespeare: Windsori víg nők című színmüvéből, a Mchat művészei viszont a vendégjáték alatt bemutatott darabok egy-egy nagyjelenetét játszották le a lelkes közönség előtt, melyet Bjelokorov n. m. szavalatai tettek még színvonalasabbá. Nazim Hikmet versei, Szimonov: Attak c. költeménye után Michalkov tréfás versét adta elő és pátoszmentes elragadó humorával, emberi hangjával, a szó nemes értelmében a komédiázás magas fokát mutatta be.

A Mchat legközelebbi vendégjátéka Kassán lesz. S. M.

Jtf az ideje

A Lityeraturnaja Gazeta közli P. Nyikitics, A. Tokombajev és K. Judahin érdekes cikkét a Szovjetunió népeinek kulturális örökségéről. Megállapítjuk, hogy az irodalomtörténészek különösen a nemzetiségi irodalommal kapcsolatban nagyon kevéssé segítették elő az irodalmi hagyaték helyes értékelését, a demokratikus hagyományok elhatárolását * attól, ami idegen és reakciós. A régi irodalom alkotásait sok esetben vulgarizáló módon bírálták, alaptalanul népellenesnek, reakciósnak, burzso- nacionalistának kiáltották ki. Ezek a vulgarizálok nem a modern tudomány magaslatáról vizsgálták a kirgiz, kazah, üzbég, türkmen stb. kültúrális örökséget, hanem olyan mércével és követelményekkel mérték, amelyek csak a mai szovjet művészet alkotásaival szemben állíthatók fel. A régi orosz népmesék gyakran emlegetik a „jóságos cárt", a „dicső uralkodót", gyakran mesélik el, hogyan lett a szegény parasztfiuból cár, az egyszerű parasztlányból cárnó. Nemcsak a népköltészetben, de világhírű orosz írók műveiben is az ő korukban természetes téves nézetek szerepelnek a társadalmi jelenségekről, a vallásról. Mégsem jut eszébe senkinek, hogy az orosz népmeséket megbélyegezze és kivonja a forgalomból. „Egyes köztársaságokban azonban, — írja a lap — különösen Közép ■ Ázsiában, sajnos visszás helyzet alakult ki. Ha például Lermontov kirgiz népénekesként énekelte volna istent dicsőítő verseit, bizonyára akadtak volna olyanok, akik reakciós költőnek, sőt talán pánizlamistának kiáltják ki. Hányszor előfordult, hogy vaskalapos irodalmárok megbélyegezték a régi énekmondók alkotásait, mert műveiket koruk és társadalmuk szólásainak és erkölcseinek megfelelően ezzel kezdték: „A hatalmas Allah dicsőségére". Ezek a vulgarizálok megbélyegezték a régi kazah és kirgiz népénekeseket, ha azok csak a legkisebb mértékben is „tiszteletlenül" említették az oroszokat. Képtelenek voltak megérteni, hogy a közép-ázsiai népek nemcsak az orosz kultúra befolyásában részesültek hanem elsősorban az orosz imperializmus gyarmati elnyomás alatt szenvedtek. Kirgíziá- ban egyes vulgarizálok odáig mentek, hogy sok régi népköltő nevét előadásban vagy sajtóban csak válogatott átkok és szít- kozödások kíséretében lehetett megemlíteni." A cikk írói megállapítják: „Itt az ideje, hogy végre tudományos alapon kutassuk és értékeljük a közép-ázsiai és egyes más szovjet köztársaságok régi irodalmát. Vissza kell adni a népnek az érdemtelenül elfelejtetett kincseket'.“

Kell az irodalmi lap

Cgy vélem, vitánk egyik feladata íróink megszólaltatása, véleménynyilvánítása is, erről vagy arról a kérdésről. De az írók többsége — kiváltképp az idősebbek — e várakozásunknak még adósai. Hogy meddig és miért, nem tudom.

Ami az irodalmi lapot illeti, gondolom, nem tévedek, ha mindannyiunk nevében azt mondom, hogy kell, de minél hamarább, annál jobb. Persze nemcsak azért, hogy Írásaink sűrűbben láthassanak napvilágot, hanem azért is, hogy szülessen már meg végre a hazai magyar irodalmi fórum is. Legyen közvéleményünk, ami eddig még nem volt, s ha volt is, nem sok vizet zavart. Jó volna az irodalmi lap, márcsak azért is, hogy több atyai támogatást és bíztatást kapjunk.

Remélem, az irodalmi lap felkarol majd minden tehetséget, tekintet nélkül arra, hogy ki és mi az illető. Mert bizony eddig csak azok melegedhettek az „irodalmi tűzhely“-nél, akik közel álltak hozzá. Burjánzott nálunk a protekció, a sógor- komaságon alapuló kiváltságosság. így például én (aki ha nem is tartom magam képzett irodalmárnak) már több verset írtam, de sajnos, csak egy-kettő látott napvilágot. A megjelent és a nem közölt versekre is jó bírálatot kaptam. És mégis mellőztek.

Vagy idézek egy szintén kezdő társamtól két sort, akinek nem kevesebb a panasza, mint nekem versei közlésével kapcsolatban. íme; „Irodalmi vesztőhelyen — már mint a versére — lesújtott rá a tagló.”

De reméljük, hogy az irodalmi lap ha megszületik, nem lesz irodalmi vesztőhely, s csak az igazán rossz versekre sújt majd le a tagló. S mi kezdők igyekezni fogunk jó verseket írni s ezzel is segíteni az irodalmi lap szerkesztőinek munkáját.

SZOMBATHY MÉDA

1----------------1----------------JAROSLAV

1----------------1:

SEIFERT:

V

A RIP HEGY

Jeges ormon már jártam-keltem,

De soha meg nem énekeltem.

Fejem felett a távol fénylett,

Mint világoskék diadémek.

Beleszédültem, ahogy néztem;

Nem tudnék róla írni mégsem.

... Hanem mikor a láthatáron A régi kedves dombot látom,

3

Bárányfelhő ballag az égen, —

Mintha megállna szívverésem.

... Kalásztenger reng-ring a szélben ...

Szekér zörög a messzeségben ...

Begyűjtve már a termés nagyja ...

— Szent György a lándzsát megragadja,

Hogy a sárkány hátába vágja, —

____ Lepke száll virágról-virágra ...

És mintha gyűrűn harmat csillan,

Remeg virág, s fű a csalitban ...

Ezzel sosem lehet betelnem És minden dallá érik bennem.

Dallal köszönt mosoly és bánat:

Anyám, de szép is otthon, Nálad!

Fordította: ZALA, JÖZSEF Bratislava

Felébred a becsület

A csehszlovák hadsereg központi színházának Prága az állandó székhelye, de van egy együttese, melynek csak az a feladata, hogy a vidéket járja és elvigye a haladó kultúrát mindenhová, ahol katonák vannak, függetlenül attól, jár e oda más színház, vagy eljut-e oda színház egyáltalában. Ez az egyetlen színiegyüttes, melynek munka- területe az egész köztársaság Ez az együttes járt Szlovákiában és napjainkban fejezte be szlovákiai turnéját. Eleinte Ke- let-Szlovákiában, később Nyugat-Szlovákiában, mint Bratisla- vában, meg Nyitrán működött.

A színház cseh szerző darabjával érkezett, mégis meghódította a látogatókat, civileket és katonákat egyaránt, akármelyik nemzetiséghez tartoztak is. — Frantisek Pavlicek: „Hazatérnek” című darabját mutatta be, melyben a szerző elvezet mindenkit a göttini táborba, ahol a hazából elmenekült emigránsok élnek és bemutatja öt felvonásban azoknak életét. Nyolc férfi és három nő él itt, erődítményt építenek Csehszlovákia ellen, de mindegyikben bent él a hazatérés gondolata. A tábort éjfélkor kiürítik és a szerző az öt felvonást dél és éjfél közt pergeti le és ügyes psichiológiai feldolgozással mutatja be, miként reagálnak az egyes emigránsok a honvágy egyre égetőbb érzésére. Voltak, akik háborút akarnak és így akarnak hazajutni, másokat a hazából nem érdekel más, csak mi lett a vagyonukkal, vannak, akik a honvágy elől az alkoholhoz menekülnek, de ketten Kocián, a hivatalnok, és Marek, a diák, elhatározták, hogy hazatérnek még büntetés árán is, akkor még nem tudták, hogy a csehszlovák kormány amnesz- tiarendeletet adott ki, mely biztosította a büntetlen hazatérést. Königsmark, a tábor parancsnoka toborzókat hozott, akik az emigránsokat Afrikába meg Dél- Amerikába verbuválta. Gyorsan el, nehogy tudomást szerezzenek az amenesztiáról. Kocián azonban egy német leánytól megtudja az igazat és a táborban kiéleződik a konfliktus. Három halott is marad a tábor porában, köztük Kocián. Míg azonban a többieket teherautóba ültetik,, Marek a diák megszökött és elindult vissza haza.

A szerző azt írta, hogy tényleges történetet vett alapul, volt egy osztálytársa, aki megszökött Németországba, ott egy darabig utcát söpört, majd egy nyugatnémet kocsmában verekedés közben agyonverték, mi azonban azt hisszük, hogy nagy mértékben hatottak rá a valkai táborban lejátszódott események is.

Elbeszélgettünk a darab rendezőjével Domes Hugó elvtárssal, aki elmondotta, hogy az együttes utolsó fellépése. Besztercebánya volt, ahol ezzel a darabbal nyitották meg a csehszlovák-német barátság hetét. Valóban a darabban kezet nyújt az 1945-ben kitelepített szudé- tanémet a cseh Kociánnak, akiben felébredt a becsület. A darabot a katona-színház játszotta Szlovákiában először és ötven előadásából huszonhárom esett Szlovákiára. Azóta a darabot már a bratislavai rádió is közvetítette és rövidesen megjelenik magyar fordításban is. Az érdekes témájú darabbal s annak jő előadásával a német barátsági hét kezdete előtt jó munkát végzett.

MÁRTONVÖEGY-f- EÄSZEÖ