Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-01 / 35. szám
5 1956. szeptember í. VITA: IRODALMIM HELYZETÉRŐL Földim, Veres János szokott engem hetykének nevezni, de tituláltak már pökhendinek is. Nem tudom, melyik jelző a találóbb, mindenesetre kérem azt a tíz-egynéhány embert, aki eddig hozzászólt irodalmunk jelenlegi helyzetéhez, hogy ne vegyék hetykeségnek, még kevésbé pökhendiségnek, ha azt mondom: Nem egészen tetszik nekem ez a mi vitánk. Ho.gy miért? Elsősorban azért, mert ugyanaz jellemző rá. mint irodalmunkra: a szürkeség, a szenvtelenség. A mi vitázóink nagyon is egy véleményen vannak, s így eleve kizárják a vitát. Ez az egyik. A másik meg az, hogy mi csak keseregni tudunk. Kesergünk nyomorúságunk, tehetetlenségünk felett, ami önmagában még nem lenne nagy baj. Az a nagyobb baj, hogy jóval kevesebbet cselekszünk, mint amennyit kesergünk. „Ha a magyar kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát, akkor már el is engedi, hogy történjen valami“ — írja Móricz Zsigmond keserű gúnynyal a Rózsa Sándorban. S attól félek, hogy rajtunk is beteljesül ez a „magyar átok". Búba junka1 elkeseregjük egymásnak s utána minden marad a régiben. Vagy ha nem, hát akkor miért nem szólaltak meg még mindezideig például azok, akik legtöbbet tehetnének s kellene tenniük a csaknem min- - den hozzászólásban felpanaszolt irodalmi lap ügyében? Gondolok itt elsősorban a magyar írói munkaközösség vezetőségére, vagy akik egyáltalán illetékesek ebben az ügyben. Vagy kinek beszélünk mi, hogy senki sem érzi ingének panaszainkat? Hozzászólásomban három dologról lesz szó: 1. Fiatal és kezdő írók gondjairól, 2. Költészetünk néhány kérdéséről, 3. Irodalmunk nemzeti jellegéről. A fiatal és kezdő írók gondjairól szólva hadd idézzem Dobos Lászlót: „Az irodalmi lap szükségessége nemcsak a fiatalok ügye, hanem idősé és fiatalé egyaránt". Hát kedves vitázók, a vitánkból nem ez tűnik ki. S azt hiszem, hogy itt van a kutya elásva. Ugyanis eddig még csak a fiatalok hangját hallottuk a vita során, s az egész úgy tűnik, mintha az irodalmi lapra is csak nekik volna szükségük. Miért? Nézetem szerint azért, mert akik el tudják helyezni írásaikat irodalmi iap nélkül is, azok hallgatnak, s ezek az idősebb írók. Akik azonban közlési lehetőségeiket az új irodalmi lap megjelenésében látják, azok hallatják hangjukat. Ezek a fiatal és kezdő Három fontos irodalmi kérdés írók, vagy próbálkozók. De miért nem kap helyet — vagy csak igen ritkán — a kezdők írása a jelenleg megjelenő magyar lapokban? Nos, erre Kerekes István vitaindító cikkében már megadta a választ. Ahhoz hozzáfűzni már csak anynit szeretnék. hogy — amint én látom — a szerkesztőségek már eleve két mércét használnak a gondjukra bízott írásművek megítélésénél. Az egyiken a már befutott, ismert írásokat mérik, míg a másikon a kezdő, vagy a még névtelen fiatal próbálkozók műveit dekázzák. Mondanom sem kell, hogy mind a két mérce hamis. Az egyik túl sokat, a másik túl keveset mutat. Vagyis a befutott íróktól leköz- lik a kevésbé színvonalas, sőt sokszor mélyen a saját előbbi színvonaluk alatt írott írásokat is, míg a „névtelenekkel” és kezdőkkel szemben indokolatlanul nagy követelményeket támasztanak. Csak ezzel a gondolatmenettel magyarázhatom meg, hogy a Fáklya közölte a már Kerekes által említett Gyurcsó-veuset (Üj Ifjúság, VII. évf. 43. sz.), de hozhatnék példát Dénes és más költőink verseiből is. Ugyanez a helyzet a prózaíróknál is. Ha már a fiatalokról szóltam, nem hallgatom el egy másik észrevételemet sem. — Költőink túlnyomó része nemcsak mint verselő, de mint ember is fiatal. Ezt jól tudva, teszem fel a kérdést: hol a mi költészetünkből az a fiatalos, legényes hevület, amely József Attilával a Tiszta szívvel-t íratta, vagy az a kamaszos frissesség, amely Petőfi egész költészetét jellemzi? Ozswaldnak, Gyurcsónak, Dénesnek és Töröknek már Dobos László a szemükre vetette, hogy hamar megöregedtek, költészetük szenvedélynél- küli lett. Ez így igaz, de már a legújabban jelentkezők közül is sokan valami hozzájuk nem illő basszust próbálgatnak, holott még nem is mutálnak. Egy szó mint száz: fiataljainkból hiányzik a fiatalosság. De nemcsak a fiatalosságot, de fiataljaink problémáit is nélkülözi költészetünk. Hiába keresed például újabb költészetünkben az egyetemista fiatalság életét, érzésvilágát — holott kezdő vagy próbálkozó költőink csaknem kivétel nélkül főiskolások vagy egyetemisták. Az említett hibába én magam estem bele a leginkább. Sokszor azon kapom magam, hogy csak húsz éves vagyok. Jó ez így? Nem jó. Közhely, hogy a költészet első alanya mindig a költő. Ne akarjuk magunkat véníteni, hiszen leszünk még eleget öregek. Ez az egyik, amiről írni akartam. A másik probléma már inkább elméleti jellegű. Nem is olyan régen kezdtünk harcot a költészetünkben megnyilvánuló „hurráoptimizmus“ s a „minden rendben van” hangulatok ellen. (Irodalmi lap híján sajnos legtöbbször- csak szóban, egymás között). Az azóta megjelent írások azt mutatják, hogy a harc eredményes volt. Eltűnt a „hurráoptimizmus”, de helyét nem foglalta el a társadalmi valóságunkat teljes egészében tükröző egészséges realizmus, hanem valami bántó üresség, bosszantó véleménynélküliség vált uralkodóvá. Találkozás négy év után Régen láttuk egymást. Ismeretségünk még abból az időből származik, mikor mindketten először vívtunk harcot az arcunkon rügyező pihék ellen s először dobbant meg a szívünk valamelyik édes babaarc látásán. Négy év óta most találkoztunk először. Hogy megváltozott. Arca megnyúlt, orra alatt fekete bajusz fénylik, gondolkodása is más. Egyszóval meg- férfiasodott. Végtelen örömmel szorongattuk egymás kezét és ömlött, zuhogott a sok kérdés. Azt mondja, hogy főiskolás, de ritkán jár előadásra, mert „hiába az embernek magánélete is van“. Es te? Te mit csinálsz? Robban ki belőle a kérdés. Igaz, hogy tanít sz? Válaszomra jót kacag. De mikor megtudja, hogy egy kis faluban van a székhelyem, elkomolyodik és rosszalóan csóválja szép formás fejét. Hát ezt, hogy bírod ki? Falun?! Piha, barátom, ez kész purgatórium. A város az élet igazi édenje. A színház, igaz nem érdekel, a mozi is kevésbé, de a murik, táncok, no meg a nők! Azonkívül a zene! Igaz, hogy a marhaságokat nem szeretem, de a jazz! Az zene, ritmus, harmónia! — S erre olyan megdicsóült képet vágott, mint egy torreádor a bika megölése után. Megkövültén néztem. A „magasröptű lélek“, vagy a léha ember típusa fogott e meg ennyire, nem tudom. Szóval jól élsz? — Nem tudtam hirtelen mit kérdezni. — Szürkének, ügyetlennek éreztem magam mellette, de egy kicsit boldognak is. Jól, jól barátocskám. Hát ez az élet és nem a tied. Az ember besavanyítja magát egy nyavalyás faluba, ahol az emberek problémája nem terjed túl a ganajozáson. Reggel beül a sötét iskolába és fényt akar deríteni a buta kölykök sötét agyába s közben maga is hozzájuk aljasodik. Hol van a régi mozgékonyságod, friss beszédmodorod?! Darabos vagy te is, mint egy igásló! Megdöbbentem! Nem a győzelmes s egyben szánó mosolya döbbentett meg, hanem eszembe jutott, hogy az apjának két holdja volt. A földosztáskor öt lett. Most egy csallóközi faluban szövetkezeti tag. — Ránéztem. Megjelentek előttem a fényesszemíí apróságok, amint f rissenf ésülve vasalt ruhában rajzanak az iskolába. Megjelentek az öregek ráncos arcai. — Szemükben ragyog a harc azért, hogy az ilyen emberek is kenyeret kapjanak. Gond, vívódás, küzdelem az életünk és nem unalom. Nem mocsár a falu, hanem az új életünk leghívebb tükre. Megmutatja a hibákat, ferdeségeket, de híven tükrözi a szépet, a jót is. Ogy szerettem volna mindezt megmondani neki. Annak a kedves fiúnak, ki annakidején az eminensek közé tartozott. Szerettem volna megmondani, de valami összeszorította a torkomat. Szó nélkül búcsúztunk el. — Néztem karcsú termetét-, magabiztos mozdulatait, ahogy eltűnik a legközelebbi sarkon. — Néztem utána homályos szemmel s nagyon sajnáltam szegényt ... Fecsó Pál Ehhez járul, hogy az utóbbi időben egyre többen kezdik hangoztatni, hogy egy irodalmi mü tökéletességének legfontosabb kritériuma az őszinteség, a valósághűség? Vigyázzunk, át ne essünk a ló másik oldalára. A hurráoptimizmus könnyen pesszimizmusba csaphat át, ha az őszinteség zászlaja alatt napjaink száz visszásságát, buktatóját, tűzzük toliunk hegyére. Az őszinteség csak pártos világ- szemlélettel ad szocialista realizmust. Hozzászólásom befejező részében irodalmunk nemzeti formájáról, nemzeti jellegéről szeretnék egy pár megjegyzést tenni. Hadd kezdjem mindjárt Duba Gyula idézésével, aki vitánk során egyedül penget hasonló húrokat. „Nem tudjuk még hol végződnek anyanyelvűnkkel és magyar nemzetiségünkkel szemben fennálló kötelességünk határai és hol kezdődnek a sovinizmus és a burzsoá nacionalizmus területei“. Szerintem a magyar íróknak első és legfontosabb kötelességük nemzetiségükkel szemben, hogy irodalmuknak nemzeti jelleget, nemzeti formát adjanak. Azért tartom ezt fontosnak éppen most hangsúlyozni, mert a XX. kongresszus kell, hogy ezen a téren is gyökeres változást jelentsen. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert mind ez ideig ebben az irányban nagyon keveset tettünk s nagyon sok mulasztás terhel bennünket. Hogy mindjárt az elején kezdjem: haladó irodalmi hagyományaink ápolását csaknem teljesen a magyar- országi magyarokra bíztuk, mintha minket a „nemzeti forma — szocialista tartalom” képlet nem is kötelezne. A XIX. és XX. század magyar irodalmát még úgy ahogy, a Jannus Pan- noniustól Csokonaiig terjedő magyar literatúrát már csak alig emlegettük. Néhány megemlékezés, átértékelés; a könyvkiadónk részéről néhány klasz- szikus író újra kiadása — ennyi volt az .egész ténykedésünk ezen a tarén. Beleestünk például abba a hibába, hogy beszéltünk pedagógiai irodalomról, elszajkóztuk Komensky néhány művét, oe még csak meg sem említettük Apácai Csere Jánost. Sokszor és sokan szemükre vetették már íróinknak, hogy írásaikat bármelyik szomszédos népi demokrácia írója is meg- írhtata volna. Ez azt jelenti, hogy formájukban és tartalmukban, eszközeikben és helyzeteikben kevés a nemzeti jelleg, a mi esetünkben a speciálisan nemzeti jelleg. A magyar versformák is csak fehérhollók költészetünkben, pedig jól tudjuk, hogy népünk érzéke elsősorban azt fogadja el és annak alapján képes megemészteni bármilyen más formát. Olyasvalami ez, mint az a közhely, hogy egy idegen nyelv elsajátítására csak az képes, aki anyanyelvét már tökéletesen bírja, összefoglalva: íróink, költőink nagyon kevésben alkalmazkodnak a nemzet sajátos lelki szükségleteihez. Nagy feladat vár ránk a nyelvművelés terén is. Meg kell szüntetnünk azt a keverék nyelvet, amelyet kiváltképp a hivatalokban, de társadalmi életünk csaknem minden terén használunk. Ne felejtsük, hogy nyelvében él a nemzet. Íróink, nyelvtudósaink tisztítsák még népünk nyelvét a veszedelmesen szaporodó idegen hatásoktól. Nem elég az a pár cikk, amit az Üj Szó eddig közölt erről a tárgykörről. Itt rendszeres, kitartó munkára van szükség. Éppen ezért szerintem nemcsak egy irodalmi, de egy nyelvészeti folyóiratra is égető szüksége volna a szlovákiai magyarságnak. Persze egyelőre az is megoldást jelent, ha a leendő irodalmi folyóiratnak — mondjuk egy oldala — nyelvészeti kérdésekkel foglalkozna. „Mert a haza, nemzet és a nyelv három egymástól válhatatlan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatra lész lenni nehezen fog”. (Kölcsey Ferenc). S végezetül hadd tegyek még egy. irodalmunkat időben közvetlenül érintő — megjegyzést. Ügy érzem, a vitánk lassan már az írói alkotó munka rovására megy. (Annak ellenére, hogy csak igen kevés író vett eddig részt.) Vitánk irodalmunk helyzetéről már lassan kötetre rúg, s ugyanakkor a szenvedő alany, az irodalom: nincs sehol. Az írói felelősségérzet hiányzik íróinkból vagy csupán a közlési lehetőségek hiányzanak? Én azt hiszem, mind a kettő. Hát csak vigyázzunk emberek! Irodalmunk küzdjön a' növekedés nehézségeivel, de ne pangjon áz irodalmi folytonosság egy napig se. Amit írtam, nem oktatási szándékból, még kevésbé pök- hendiségből írtam. Nem akarom, hogy valaki fejemre olvassa: vizet prédikálok és bort iszok. Vagyis: tanácsokat adok, de én magam nem azok szerint élek. írásom ne legyen tanácsadás, de legyen segítségkérés. TÖZSÉR ÁRPÁD CJ zép, világoskék fedelű & könyv, rajta három szál virág. Örömmel veheti kézbe a versért rajongó olvasó, így vettem kézbe jómagam is. Végigolvastam már egyszer, most hátulról lapozgatom, vissza - felé. A „Nem nagy szavak" címet viselő ciklus eszembe juttatja azt a mondatot, melyet egyszer talán az Irodalmi Üj Ságban olvastam: a költő helye valahol a néptanító és a művész között van. Ebben a részben a tanító szól az emberhez s valóban „nem nagy szavakkal", hanem, egyszerű nyelven, tömören és világosan, ám minden sorában ott izzik a vágy: szebbé, jobbá tenni a lelkeket, irtani a hibákat, a gyomot. A költő csak akkor lehet boldog, ha szívéi iránytűként nyújthatja a nép nek, amelyből jött s mellyel er- ütt lélegzik, él és hal — s mert látóbb a szeme, mint a többi halandónak, lelkének mécsesével bevilágít a sötét sarkokba is, hadd vegye észre mindenki, amit ő lát. A magyar irodalom a nagy bölcselő-költemények dús kincsestára. Ozsvald jó úton halad. Makulátlan lelke, jó sűrí- töképessége, érthető nyelve: csupa kész kellék ahhoz, hogy ebben a műfajban naggyá legyen. Sokan szemére hányták a költőnek a túlzott egyszerűséget. Az íróféle célja az, hogy „Ne óvjanak, ne féltsenek... sokan megértsék. Én „egyszerűség" alatt az érthetőséget gondolom. Egyszerű-e például ez a sor: „szószéknek használ minden utcasarkot" ? Nem az. És mégis érthető. De Ozsvald Árpád is ügyeljen a jövőben erre a két fogalomra: egyszerűség—érthetőség. Ne féljen leírni a feltóluló eredeti képet, hasonlatot, ha az a vers súlyát növeli. A „Tavasz lesz újra, kedves“ című szerelmes ciklus versei: új irodalmunk egy-egy gyöngyszeme. E versek hangulata talán Scsipacsovot idézi, néhol meg Fodor Andrást. Az „Üzenet" nagyon szép. E versek többsége csöndes, lágy, mint egy napos, őszi délután. A lendület, a szenvedély, a sodrás hiányzik belőlük. Csak úgy eresztlek, mint gyereket a hinta s ha visszatérsz, boldogan karomba zárlak. Igen szép két sor. De miért nem várt Ozsvald, míg elmegy az a lány s miért nem iilt le akkor, rögtön, mikor elment, megírni egy fájdalmas, köny- nyes verset arról, mit is gyújtott fel benne a szeretett lány hirtelen hiánya?! Vagy: amikor visszajött hozzá, miért nem írt akkor egy lángolóan dadogó verset a boldog találkozásról ? Talán ott is égtek benne azok a versek, de nem hagyta őket életre buggyanni. E sorok közül egy halk, szelíd szerelem szívdobbanásait hallja az ember. De a férfi-szerelem nem lehet mindig halk és szelíd. A szerelem dühös is, könnyes is és újjongó is. Lám, a „Hajnali búcsúzás" című versben már így énekel: Búcsúzni akartam s úgy égetett, ' j mint meztelen tenyérre / hulló parázs, ez az új szerelem. Mily remek hasonlat! S milyen gyönyörű az egész vers, melyben végre benne lüktet a lány látásának boldogsága, habár a költő elbúvik, nehogy a lány észrevegye. Tetten értük a költőt. Ez a cselekvésében megnyilvánuló szemérmesség jellemzi a legtöbb szerelmes versét. Lefojtott, higgadt szavak mögé búvik a perzselő szenvedélye. — T iszteletreméltó önfegyelmezés. Ám nagy kár azokért a strófákért, mel-cket magába fojt. A „Falun szebb a tél“ — ciklus verseit olvasva, az ember fel szeretne kiáltani: ezt egy festő írta! így csak a festő tudja látni a világot! A ma- dárijesztöröl így ír: A hóval borított földeken áll, tépett rongyai lebegnek, kalapja alól sárga szalmaszál köszön a madárseregnek. A falusi télről így: Falun szebb a tél, ott láthatod a nyúl-nyomot; s a tejet hordó asszonyok szoknyája a hóba ér. Álpátosz nélküli versek ezek, természetes, de ragyogó színekkel megfestett képek, tisztán látja őket az olvasó szeme. S szinte mindegyikben ott mozog az ember, ha másképp nem, egy hasonlatba belelopva: Májusban már az őszi búza hajlékony derekát kihúzza, mint suttyó legény első bálon, ha szemrevaló lánnyal táncol. A falu, a táj, s az élet vil- lanásainak tükrei ezek a versek. Kár, hogy nem idézhetem mindet, végig. „A poézis legfőbb tárgya az ember" — e szabályhoz való hűségét bizonyítja az „Ez a föld, ez a táj" című ciklus két verse, az „Ütkövezök" és a „Tutajok éneke". Az „Autóban" és a „Bíztató" című versek hőse maga a költő, aki ez utóbbi vers utolsó strófájában ezt mondja: ... életem útja egyenes lett már, népemhez szól lantomon énekem, mely rétisasként az egekig felszáll — nem töri meg szárnyát a félelem. A szabadság éltető levegőjét szívó, lelkes fiatal költő megnyilatkozása ez. S ebben a ciklusban bizonyítja be azt is, hogy nem csak a falut és falusi embert látja, hanem észreveszi az állványokon dolgozó kőművest is, a város munkását is. „Ez a föld, ez a táj" című verse kissé Adyt idézi. Súlyos, nagyon szép vers. így indul: Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regöse. Szívemben paraszti dal zúg, zenél. A múltra való emlékezés, a ködös múlt szembeállítása a fényes jelennel: ez az „Emlékszem jól" című csoport. Magányos bokorként gubbasztottam, kedvem megkopott, mint régi bútorok szúette fáján a máz. Most újra víg vagyok! A múlt konok emléke meg nem aláz. Ez az egystrófás vers, ez a vallomás fogja talán a legjobban egybe a fiatal költő mondanivalóját a múltról és a jelenről. ... Üjra becsukva fekszik előttem a könyv, egy kiforrott, kész költő első önálló kötete. Irodalmunk sokkal gazdagabb lett vele s minden olvasó nagyon fogja szeretni. „Ne féltsenek," — írja a kötet utolsó versében. S e két szó nekünk, a barátainak is szól: ne féltsük Ozsvaldot, mert biztos, hogy a néphez és a párthoz hü szívvel folytatja majd útját a „költészet szent hegyének" csúcsai felé. A forma terén csak igen kevés tanulnivalója lehet Ozsvald Árpádnak. Ami a tárgyválasztást illeti, jó volna, ha a közösségi élet kérdéseire is felfigyelne s látókörét kiszélesítené faluja, városa határán túl, Tfn szeretném szeretettel és tisztelettel megszorítani a költő kezét. S miután pontot tettem e pár sor végére, — mely nem kritika akart lenni, csak elmélkedés, — beteszem a „Tavasz lesz újra, kedves" című kötetét a szekrényembe, közvetlen a Bébi két kötete mellé. t VERES JÁNOS
