Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-08-04 / 31. szám

o-VJ-V/ßiiMjZ.

1956. aüfluszhjs 4.

JÓKAI MÓR:

XLtoJLió. taJÍáSJk.o.'zÁs <p4t&$iv&£

E

gy szép tavaszelői napon volt: Budavára dicsőséges bevétele után. Nyáry Pállal sétálgattunk Pest utcáin. Szomorú látvány volt. a háztetők bombáktól átlyuggatva, a gránit-utca-bur- kolat feltépve, széthányva: a dunapart jár- hatatlah.

Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte, végtöl-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredeztek fölfelé, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le elébb?

Az egész utcasor üszkös gerendákkal, köfaltörmelékkel borítva. A nagy vendég- fogadók mind kiégett romok: ahol még nem volt a földszint leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár embert látni a romok között, akik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni.

Legijesztőbb képet mutatott a Redout dunaparti része. Erre haragudtak legjobban a budaiak: hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő része lehetett a másik felének, melyben egykor a német színház múzsái honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a pincében a megolvadt réztetö lávája, mely keresztül tört minden boltozatot. Ezt nem bírta eloltani a háromnapos meleg eső, mely Budavár bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry Pál, hogy „az az eső visz- szatéríti mindazt a kárt az országnak, amit a háború dúlása okozott“.

Alig bírtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak.

— Hát volt erre nekünk szükségünk! Bizony, bizony, mikor 1849 tavasznapján végignéztem ezen a Dunasoron, kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavág- ni ezt az én bolond fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon.

Hanem, ha most végignézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy mégsem zúztam akkor össze ezt az én bolond fejemet.

B

arangolás közben beszélgettünk Nyá- ryval a napok nevezetesebb eseményeiről, azok között volt a francia külügyminiszternek: Druyn de L'Huysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz intervenció tárgyában Magyarországon. Diplomáciai stílben orákulumszerű frazeológiával* volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle mindenki, hogy Magyarország az ezidőszerinti francia kormánytól semmi pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a francia kormány sürgős figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása s a magyar fegyverek gyözedelme. S hogy az alatt az Ígéret alatt mit ért a francia külügyér, miszerint a francia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz nyúlni, azt meg lehetett tudni a római expedíciójából, mely által az olasz szabadságharcosokat a szent városból kiverte.

Eközben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva, veres betűkkel pompázó, melyet kíváncsi csoport vett körül. Mi is oda csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát.

Szemere Bertalan miniszterelnök rendeleté volt az, melyben előrebocsátva indokait, a közelgő orosz invázió, felszólít minden hazafit (talán arra, hogy fogjon fegyvert, sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem bíz az; hanem), hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos böjtöt, menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a búcsú járásnak keresztes processzióban. így szoktak nevezetesen a patriárkális időkben védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.

Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé:

— Lengyelország halálszagát érzem.

*) Itt homályos szólamokkal.

E pillanatban hangos kacaj hangzott fel mögöttünk.

Hátratekintettünk.

Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az.

Nagyon átváltozott az arca. A szakállát nem borotválta rég; az egészen benőtte az arcát, valami gyűrött fehér kalap volt a fején. Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán.

Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett: fogai közt morzsolta: „Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes“.* Azzal megfordult s odábbment.

— Szegény bolond' — mondá Nyáry, utánanézve. — Most ez a nyakravaló nem viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába elől. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idioszinkráziája**, hogy az öltözetet nem tűrik a testükön.

Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Irt egy magyar marseillaiset, ezzel a címmel: „Előre!“ (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a meijyar kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s ossza ki a magyar honvédség között. Magának kívánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tízezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtaeusnak***, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekülhetett volna a külföldre, vihette volna magával Júliáját, Zoltánját, s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok minisztériuma nem bírt érzékkel a poéták fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. — No, hát ez éppen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának.

E

lválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ö nem jön-e el a mai díszlakomába a múzeumba? Elmosolyodott rá:

— Tudod, hogy én vízívó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat.

Mert hát ez a nap a vígasságnak volt szentelve.

*) „Trójaiak voltunk! Le fog dőlni l'.ion (Trója) és Parthenope hatalmas dicsősége”. (Verg.).

**) Felfokozott érzékenysége.

***) Ö-görög elégiaköltő, aki harci elégiáival buzdította a spártiaiaket; ezért nevezték kot- társai Petőfit magyar T.-nak.

Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg: Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejőket.

Dél s est között van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen ... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele,

Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története!

Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen . . Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Nagy Sándor' tábornok dandára volt ke- resztülvonulóban a városon. A vitéz tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben résztvehetett minden igaz hazafi, aki a két forintot letette: a katonák, mint vendégek. A díszlakomának a Nemzeti Múzeum nagy terme szolgált helyiségül; miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A Nemzeti Múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek.

Ebéd ideje előtt Itt gyűltünk össze, várakozó közönség, a Múzeum külső lépcsőcsarnokában.

Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a vállát. Petőfi volt.

Mondhatnám volt neki: — Héj, Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.

Azonban egy másik ismerős alak is került mellém. Régi pajtás a komáromi rajz- iskolából, akivel együtt tanultunk Orbán Gábor uramtól a görög oszlopok kioírkal- mazását. Nagy köpcös, csontos, de különben lomha fickó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsoberkomissár* volt a komáromi várban: a fia hadnagyi egyenruhát viselt.

Egyszer csak nagy mozgalom támadt a Múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy ví- dámarcú, középtermetű, aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás magisztratuális personák** vezették, akikkel élénken társalgott.

A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát.

Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránkrivall:

— Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien ween der General kommt!***

Már hogy mi: Petőfi meg én verfluchte Civilisten.

•Petőfinek még erre sem mozdult meg az arca.

Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az étkező asztaloktól megrakott múzeumi nagy terembe. /

*) Élelmezési főbiztos.

**) Előljárósági személyek.

***) Ó, ezek az átkozott civilek, nem tudnának éljent kiáltani, amikor jön a tábornok!

Arany csal s ostor kerget tégedet '•

A zsarnokért megvívni, szolganép,

És a szabadság? egyet mosolyog S mind, aki híve, a harctérre lép, <>

S érette, mint a szép lyánytól virágot, f

Sebet, halált oly jó kedvvel vészén .

Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el, <«

Ö szent szabadság! és mi haszna van?

De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban,

S halottaidérf bosszút is fogsz állni, ^ ,. S a bosszúállós rettentő leszen!..

Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik ,.

A patkóalakurá formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan sikerült helyet kapnunk, mégpedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által ismét összekerültünk három régi jó barátok: Brosenbach jutott az asztal végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben.

Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket.

Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a régi rajziskolai időkből.

— Aha, de junge Fant neben mir!*

Nem az az egyik, hanem a másik.

Mi a rangom ezidöszerint! Mondtam neki.

— f Tehát skribler!

O

ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbranchnál, ahol az apja Oberkomissär volt. Számtalan csatákban résztvett. s tömérdek szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez az ő hivatása. A prófunt-süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás: az örökös harc, „mit dem verfluchten Bauern“**, kik különösen nagymesterek a zab elrejtésében a rekvi- ráló tiszt elől.

Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. — Két ismeretlen ifjú. — Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Üj emberek voltak itten, mi meg az elmúltak.

Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. — Porrá lettünk, s azt éreztük.

S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, ami lelkűnknek drága- a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! — Nincsen jövő!

És azután — egymást sem ismertük. Tavaly még: — Lelkemnek megmaradt fele. — Ma már; Ki az az ember? Nem ismerem.

S miért így?

Azért, mert én nőül vettem azt, akit szerettem — s aki engemet oly igazán szeretett. — Igazabban, mint a „feleségek felesége“ az ő halhatatlanítóját.

És ez alatt csak lepergett a díszlakoma a szokott rendben, egészen az utolsó mogyoró-desszertig, amit kiki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztoíc mind a jelenlévő, mind a távollévő celebritások felmagásztalására, ami igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan háromnapos bőjtrendeletére.

Engem émelyítettek ezek a toasztok, amikhez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyük kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk dicsekedni, tömjénezni, hozsannát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, ahelyett, hogy a véres kardot körülhordanók völ- gyön-mezőn, a riadót kiáltva:

Fegyverre magyar! Itt az ítélet napja!

C

sak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is felemeltem a poharamat, s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt:

Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még azután el fognak esni.

Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharához.

Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én belőlem úgy kikívánkozott ez a mondás!

Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakoccintá az enyémhez:

— Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.

... Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.

...Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában.

i-----------t

, *) Aha, az a fiatal suhanc mellettem!

►- **) „Az átkozott parasztokkal“.

Kis feleségem mélyen, csendese*.

Vérpanoráma leng előttem el,

A jövendő kor jelenései,

Saját várok tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!...

Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen,

S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélye*, csendesenPETŐFI SÁNDOR

Beszél a fákkal a bús őszi szél...