Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-21 / 29. szám
e * »se. .«Mt» 21. STEFAN ZWEIG: Történet a Genfi-tó mellől — Nem Boris, szó sem lehet róla. Á ®*ár, tudod, idegen ország. Az emberek nem eresztenek át. — De hiszen nem vétek nekik semmit! Eldobtam a fegyveremet. Miért ne eresztenének a feleségemhez, ha Krisztus nevében kérem őket ? A menedzser egyre jobban elkomorodott. Keserűség fogta el. — Szó sincs róla, Boris, nem eresztenek át. Az emberek mostanában már nem hallgatnak a Krisztus szavára. — De mitevő legyek uram? Csak nem maradhatok itt. Az emberek nem éetenek és én nem értem őket. — Majd megtanulod, Boris. — Nem uram — mondta az orosz s mélyen lehorgasztotta a- fejét —, én nem tudok semmit sem tanulni. Csak a mezei munkához értek, semmi máshoz. Mihez fogjak itt? Haza akarok menni! Mutasd meg az utat! — Most nincsen út, Boris. — De uram, csak nem tilthatják meg, hogy hazatérjek a feleségemhez, meg a gyermekeimhez, hiszen már nem vagyok katona. — De megtilthatják, Boris. — És a cár? — kérdezte hirtelen, remegett a várakozástól és a tisztelettől. — Nincs már cár, Boris. Az emberek letették. — Hogy már nincsen cár? — Tompán meredt a menedzserre. Tekintetében kilobbant az utolsó fény, majd úgy szólt egészen fáradtan: — Szóval nem mehetek haza ? — Most még nem. Várnod kell, Boris. — Sokáig ? — Nem tudom. — Az emberek itt nem értenek s én nem értem őket — hajtogatta csökönyösen. — Nem tudok itt élni. Segíts rajtam, uram! — Nem segíthetek, Boris. Nincs mostanában ember, aki segíthetne embertársán. Némán állottak szemben egymással. Boris a sapkáját forgatta a kezében. — Hát akkor miért hoztak el hazulról? A/J mondták, meg kell védenem Oroszországot és a cárt. De Oroszország messze van ide, te meg azt mondod, hogy a cárt .. hogy mondod ? — Letették. — Letették. — Értelmetlenül ismételte a szót. — Most mitevő legyek, uram? Haza kel! mennem! A gyermekeim a nevemet kiáltják. Nem élhetek itt. Segíts rajtam, uram! Segíts rajtam! — Nem tudok, Boris. — És nincs senki, aki segíthetne rajtam! — Senki. Az orosz ember egyre jobban lehorgasztotta a fejét. Aztárí hirtelen megszólalt tompán: — Köszönöm, uram — azzal megfordult. Egészen lassan megindult lefelé az úton. A menedzser jó sokáig nézett utána s még csodálkozott azon, hogy nem a fogadónak tart, hanem lemegy a lépcsőkön, a tó iránt. Mélyet sóhajtott s újra visszatért a szállóba, munkájához. A véletlen úgy akarta, hogy másnap reggel ugyanaz a halász találta meg a vízbefult ember meztelen holttestét. Az ajándék-nadrágot, sapkát és kabátot gondosan a partra tette s úgy ment be a vízbe, ahogy kijött belőle. Az esetről jegyzőkönyvet vettek föl, s mivel nem ismerték az idegen nevét, olcsó fakeresztet állítottak a sírja fölé. Egyike volt azok- nak a névtelen sorsokat jelölő kis kereszteknek, amilyenek mostanában széltében-hosszá- ban borítják a mi Európánkat. 1918 egyik nyári éjszakáján történt, hogy egy halász a Genfi-tó partján, Villeneuve svájci városka közelében, amint csónakjával kievezett a nyílt tóra, valami furcsa tárgyat vett észre a víz színén. Mihelyt közelebb árt hozzá, látta, hogy lazán összeillesztett gerendákból álló alkotmány, rajta meztelen ember, aki ügyetlen mozdulatokkal, deszkával paskoita a vizet s úgy próbált előbbre jutni. A halász csodálkozva közeledett az alkotmányhoz, a kimerült embert besegítette csónakjába, s úgy, ahogy, hálókkal takarta be meztelen testét, majd beszélni próbált a didergővel, aki félve bújt meg a csónak sarkában. Ez azonban valami idegenszerű nyelven válaszolt, amelynek egyetlen szava sem hasonlított a halász anyanyelvéhez. A jószívű ember nem is vesződött vele tevább, hanem felszedte hálóit s gyors evezöcsapással igyekezett a part felé. Abban a mértékben, amint a part körvonalai megcsillantak a korai fényben, lassan-las- san a meztelen ember arca is felderült. Széles szája gyermeteg nevetéssel bukkant ki bozontos szakállából. Félkezével előre mutatott. Szakadatlanul kérdezősködött, de ugyanakkor, mint aki már félig bizonyos a dolgában, dadogva ejtett ki egy szót. Rosszijá-nak hangzott. S minél jobban közeledtek a parthoz, annál több öröm vegyült ebbe a szóba. A csónak megreccsent, végre partot értek. A halász nőrokonai, akik a vízizsákmányt lesték, most, hogy megpillantották a hálóval letakart meztelen embert, sikongva rebbentek szét, mint egykor a Nausikaa szolgálói. Csak némi idő múltán gyűltek oda a falu férfi-lakósai a különös hír hallatára. Nemsokára hozzájuk csatlakozott a helység derék rendőre, méltósága tudatában s ügybuzgalommal. A kapott utasítások s bőséges háborús tapasztalatai alapján tüstént bizonyosra vette, hogy katonaszökevénnyel van dolga, aki a francia partról úszott ide. Azzal már neki is látott, hogy hivatalos formában vallatőra fogja. Csakhogy körülményes kísérlete hirtelené- ben méltóságát és értelmét vesztette, mert a Meztelen ember, akit közben kabáttal meg nadrággal látott el néhány lakos, mindfen faggatásra csak azt hajtogatta, hogy: Rosszija? Rosszija ? mialatt egyre nagyobb bizonytalanság és aggodalom vegyült kérdésébe. A rendőrt bosszantotta, hogy kísérlete balul ütött ki, s félre nem érthető jelekkel megparancsolta az idegennek, hógy kövesse. A csuromvizes, meztelen embert, akin csak úgy lötyögött a nadrág meg a kabát, a közben felébredt falusi gyermekhad zsivajától kísérve, a községházára vitte. Itt lecsukták. Az idegen nem védekezett, nem szólt egy szót sem, csak derült szeme borult el a csalódástól, csak magas válla húzódott össze, Mintha ütéstől tartana. Ezalatt a közeli szállodákba is eljutott az emberhalászat híre, s néhány hölgy meg úr kapta magát, átjött, hogy megnézze a vadembert; örültek, hogy akad valami mulatságos epizód, amely megtöri a nap egyhangúságát. Az egyik hölgy édességgel kínálta meg, az idegen bizalmatlanul fogadta, nem nyúlt hozzá, úgy viselkedett, mint egy majom; egy úr lefényképezte, mindnyájan jókedvűen fecsegve s beszélgetve állották körül. Mire az egyik nagyszálló menedzsere, aki sokáig élt külföldön és több nyelven beszélt, sorjában németül, olaszul, angolul, s végül oroszul .szólította meg a már minden ízében megfélemlített embert. Alighogy anyanyelvének első hangja megütötte fülét, megremegett, jóindulatú arcát széles nevetésre húzta s hirtelen határozottan, nyíltan elmesélte a maga egész történetét. Nagyon hosszú s nagyon zavaros történet volt ez, egyes részleteiben még az alkalmi tolmács sem értette mindig. De lényegében következőképpen festett a sorsa: Oroszországban harcolt, mire egy napon, ez- redmagával vasúti kocsikba rakták s jó mesz- szire vitték, aztán újra hajóra rakták s még messzebbre vitték őket, olyan országokon keresztül, ahol akkora volt a hőség, hogy a2 elbeszélő szavai szerint az embernek pórha- nyősra sült a csontja tőle. Végül partra szállították s újra vasúti kocsikba rakták őket Egyszerre csak valami dombot kellett megro- hamozniok, erről azonban nem tudott semm felvilágosítást adni, mert mindjárt az elejér golyó fúródott a combjába. A tolmács sorr; lefordított mindent, kérdést és feleletet. í hallgatóság tüstént tisztában volt azzal, hog; a menekült azoknak a Franciaországban har coló orosz hadosztályoknak a kötelékébe tar tozott, amelyeket a fél világon, Szibérián és Vladivosztokon keresztül szállítottak a francia frontra. Némi szánalmat éreztek iránta, de egyúttal kíváncsiak is voltak, mi bírhatta rá, hogy ilyen különös módon próbáljon menekülni. Az orosz készségesen elmesélte, közben félig jóindulattal, félig ravaszul mosolygott hozzá, mihelyt meggyógyult, megkérdezte ápolóit, merre van Oroszország, ók pedig abba az irányba mutattak, amelynek emlékét a nap meg a csillagok állása révén nagyjában meg- rögzítette magában. így aztán titokban megszökött, éjjelenként mendegélt, nappal szénaboglyákban bújt meg az őrjáratok elől. Gyümölcsöt meg kenyeret evett, amit úgy koldult össze. így ment ez tíz napig, míg végre ehhez a tóhoz nem ért. Innen kezdve felvilágosításai igen homályosak voltak; bizonyára a Bajkál-tó környékéről származott, s úgy látszik, azt hitte, Oroszország ott fekszik a tó túlsó partján, amelynek ingó körvonalait megpillantotta az alkonyat fényében. Elég az hozzá, egy kunyhóból két gerendát lopott s hason fekvő evező gyanánt használt deszka segítségével kivergó- dött a nyílt tóra. Itt akadt rá a halász. Homályos elbeszélését azzal az aggodalmas kérdéssel fejezte be, vajon már holnap odahaza lehet-e! A tolmács lefordította kérdését, mely a maga tájékozatlanságával hangos nevetésre fakasztotta a hallgatókat, de csakhamar meghatott szánalomnak adott helyet. Néhány pénzdarabot meg bankjegyet adtak az orosznak, aki bizonytalanul s félénken nézett maga körül. Ezalatt telefonértesítésre magasabbrangú rendőrtiszt érkezett Montreuxból. Sokáig vesződött, mire jegyzőkönyvet vett fel az esetről. Még csak hagyján, hogy az alkalmi tolmács csődött mondott, de csakhamar az is kiderült, hogy az orosz műveletlensége meghalad minden nyugati fogalmat. Magáról alig tudott egyebet, csak azt, hogy Borisnak hívják. Szülőfalujáról csak szerfölött zavaros felvilágosításokat adott, többek között, hogy lakosai a Mecserszkíj herceg jobbágyai (azt mondotta, hogy jobbágyai, holott már egy emberöltővel ezelőtt eltörölték a jobbágyságot), s hogy ötven versztnyire lakik a nagy tó vizétől, feleségével és három gyermekével. Most aztán elkezdtek tanácskozni, mi történjék az orosszal, aki tompa tekintettel, leszegett fejjel állt a vitatkozók között. Egyeseknek az volt a véleménye, hogy utasítsák a berni orosz követséghez, mások viszont attól tartottak, hogy ez intézkedés folytán újra visszaküldenék Franciaországba; a rendörtisztviseló megmagyarázta, hogy minden nehézség a körül a kérdés körül forog, minek tekintsék: katonaszökevénynek-e, vagy külföldinek, akinek nincsenek iratai. A falu Írnoka már jóelőre tiltakozott az ellen a lehetőség ellen, hogy éppen ők vállalják az idegen ellátását és elszállásolását. Egy francia úr izgatottan kiáltozott, ugyan mit teketóriáznak ennyit ezzel a nyomorult szökevénnyel, fogják munkára, vagy küldjék egyszerűen vissza. Két asszony hevesen közbevetette, hogy nem ö az oka szerencsétlenségének, valóságos bűn, hogy embereket hazájukból idegen országokba küldenek. Már-már attól lehetett tartani, hogy a véletlen alkalom politikai vitát lobbant lángra, amikor hirtelen beleavatkozott egy öreg dán és erélyesen kijelentette, hogy nyolc napra vállalja az orosz ember ellátását, a hatóságok igyekezzenek ezalatt megállapodásra jutni a követséggel. Ez a váratlan megoldás kielégítette mind a hivatalos, mind a magánfeleket. Az egyre izgatottabbá váló vitatkozás alatt a menekült lassan-lassan felemelte félénk tekintetét s le nem vette a menedzser ajkáról, hiszen tudta, hogy ő az egyetlen ebben a lármás sokadalomban, aki érthető módon adhatja tudtára a sorsát. Mintha homályosan érezte volna, milyen örvényt kavart fel a jelenlétével. Most hogy, lecsillapult a zsivaj, két kezét öntudatlanul könyörögve emelte fel a csöndben a menedzser felé, ahogy az asszonyok szokták, egy szentkép előtt. Mozdulatában voit valami megható; mindenkit megkapott, ellenállhatatlanul. A menedzser odalépett hozzá, barátságosan megnyugtatta, ne féljen, itt maradhat bántatlanul. Ami pedig legközelebbi jövőjét illeti, majd gondoskodnak róla a fogadóban. Az orosz meg akarta csókolni a kezét, de a menedzser gyorsan elkapta előle, azáltal, hogy hátralépett. Megmutatta neki a szomszéd házat, — amolyan falusi kocsma volt, — ott majd szállást kap s enni adnak neki; néhány szíves szóval mégegyszer intett neki, barátságosan, és azzal megindult felfelé, szállodájához vezető úton. i A menekült mozdulatlanul meredt utána, i Most, hogy eltávozott az egyetlen ember, aki i értett a nyelvén, lassan-lassan újra elborult l az arca, amely pedig az imént már kissé fei- r derült. Sóvárgó tekintettel követte a tovatűnő- embert, míg csak fel nem ért a magasan fek- vő szállodáig, s ügyet sem vetett a többiekre, akik csodálkozva s nevetve nézték furcsa viselkedését. Végre az egyik úr megsajnálta, megérintette s a fogadóhoz utasította. Két nehéz válla leroskadt. Lesúnyt fejjel lépett be a fogadó ajtaján. Az ivóba vezették. Itt az asztal mellé kuporodott. A szolgáló egy pohár pálinkát tett eléje: ez volt a fogadj-isten. Az orosz azonban csak ott ült fátyolozott tekintettel, mozdulatlanul, egész délelőtt. Falusi gyerekek kandikáltak be az ablakon, nevetgéltek és kiáltoztak feléje, de ő nem emelte fel a fejét. Emberek léptek az ívóba, kíváncsian nézegették, s ő ott ült az asztalra szegzett tekintettel, görnyedt háttal, szemérmesen, félénken. S amikor délben egy falka ember nevetésre verte fel az ivót, száz meg száz szó röpködött körülötte, amelyet nem értett, itíe- genségének iszonyú tudatában ott ült süketen és némán, az általános mozgalmasság kellős közepében. A két keze annyira remegett, hogy szinte képtelen volt a levesből merni magának. Hirtelen nagy, nehéz könnycsepp pergett végig az arcan és az asztalra csöppent. Félénken nézett körül. A többiek észrevették a könnyet és hirtelen elhallgattak. Ő pedig elszégyelte magát: egyre mélyebben horgasztotta le nehéz, bozontos fejét a fekete asztalra. így üldögélt estig. Emberek jöttek és mentek, nem érezte őket, s az emberek már nem érezték őt; ott ült, egy darab árnyék, a kályha árnyékában, kezével az asztalra támaszkodott, nehezen. Mindnyájan megfeledkeztek róla és senkisem vette észre, amint a szürkületben hirtelen felállt és megindult felfelé, a szállodához vezető úton, tompán, mint egy állat. Egy óra hosszat, két óra hosszat álldogált az ajtó előtt, sapkáját alázatosan a kezében tartotta, tekintete nem ért hozzá senkihez: végre egy kifutófiúnak feltűnt ez a furcsa alak, aki gyökeret vert a szállodának fénytől csillogó bejárata előtt, mereven és feketén, mint egy facsonk. Odahívta a menedzsert. Az orosz ember komor arca egy kissé újra kiderült, amikor meghallotta anyanyelvét. — Mit akarsz Boris? — kérdezte a menedzser jóságosán. • — Bocsáss meg, — dadogta a menekült — csak azt szeretném tudni, vajon haza mehetek-e ? — Persze, hogy haza mehetsz, Boris — mosolygott a kérdezett. — Már holnap ? A másik elkomolyodott. Arcáról eltűnt a mosoly, olyan esdeklóen hangzott az orosz kérdése. — Nem Boris... most még nem lehet. Majd ha vége lesz a háborúnak; — Hát mikor! Mikor lesz-vége a háborúnak? — Tudja isten. Mi emberek nem tudjuk. — Nem mehetnék előbb? — Nem mehetsz, Boris. — Olyan soká lesz? — Igen. — Hány nap van még addig ? — Sok. — Én mégis elindulok < uram. Erős vagyok. Nem fáradok el. — De nem mehetsz Boris. Közbül még itt van a határ. — A határ? — Tompán meredt maga elé. Nem ismerte a szót. Aztán újra megszólalt a maga csökönyös hangján: — Átúszom a túlsó partra. A menedzser már-már elmosolyodott. De mégis fájt neki a dolog, s szelíden megmagyarázta :
