Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-07 / 27. szám
1956. július 7. 3 VITA; IRODALMUNK HELYZETÉRŐL lobbat írjanak Az „Irodalmunk helyzetéről megjelent vita indító cikk megjelenése óta az Üj Ifjúság minden számában örömmel olvasom a színvonalasabbnál színvonalasabb hozzászólásokat. Jól esett tapasztalnom, hogy a fiatalok és az idősebbek is olvassák a vitát. Keli e ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy kel! itt az irodalom, és pontosabban szólva kell a Csehszlovákiában élő magyar dolgozóknak a csehszlovákiai magyar irodalom. Hozzászóltak már a tér iához írók, kritikusok egyaránt, de azok közül, akikért az egész történik, — közülünk, olvasók közül — még senki sem szólt hozzá. Fentebb már említettem, hogy nekünk olvasóknak is szívügyünk a csehszlovákiai -magyar irodalom. Hogy mégsem szóltunk hozzá a vitatott témákhoz, annak elsősorban az az oka, hogy nem érezzük eléggé felkészültnek magunkat. Azt azonban mi is el tudjuk mondani, hogy mi érdekel bennünket, és hogy mi hogyan képzeljük el a csehszlovákiai magyar irodalmat. Szó volt a vitaindító cikkben az irodalomkritikáról is. Hozzászólásom elején én is ezzel a kérdéssel foglalkoznék. Az utóbbi időben többször találkoztunk az írókat elkedvetlenítő „elrettentő“ kritikával. Ezekre a kritikusokra jellemző V. Hugónak az a megjegyzése, hogy „a költő ha tiszteletről van szó" — semmi. Ha szidni kell — minden." Jelentkeztek aztán olyanok is, akik jóvá akarták tenni az előzök hibáit vállveregető kritikáikkal. Sőt jelentkeztek még olyan kritikusok is, akik talán a legtöbbet ártottak új irodalmunk kibontakozásának; a hátbatá- madó kritikusok. Ezek elmondották az író, vagy költő minden hibáját, fogyatékosságát, — megadva a kritizáltnak a kegyelemdöfést, — de lényegében sohasem mutatták meg neki az útvesztőből, vagy a hibáiból kivezető utat. Ezzel a kritikus a megbírált íróban vagy a költőben azt az érzést keltette, hogy nem tud semmit. Véleményem szerint az olvasók igényeit figyelembevevő, az élet igazságát alaposan ismerő, magasszínvonalú es hozzáértő, segítőszándékú irodalomkritika nélkül a jövőben sem várhatunk alaposabb előrehaladást. Nem hiszem, hogy kezdő íróink és költőink visz- szautasítanák feltárt hibáikat. Ellenkezőleg. Várják a szót, de az nem jön, késik, vagy ritkán jelentkezik. Ennek az áldatlan állapotnak a következménye az a tény is, — ha csak öfven százalékban, — amit Dobos László elvtárs ír hozzászólásában, hogy néhány éve feltűnt költőink és íróink nagyrésze fiatal öreg, elfáradt. Még a régi, bevált utakon járó embernek is kell a bíztatás. Hogyne kellene akkor a csehszlovákiai magyar irodalom új útjain járó úttörőknek a segítség. Kell hogy ifjú költőink és íróink érezzék népünk szeretetét, megbecsülését. Érezniök kell, hogy nincsenek egyedül. S e helyett mit kapnak? Legjobb esetben csak elhallgatást, ami sokszor jobban fáj, mint a rossz szó. Pedig fiatal íróinkban és költőinkben megvan a jószándék, a nemes szív, s az ifjúsággal járó tüzes lelkesedés. Csak az illetékesek útmutató jó szava és baráti keze hiányzik. Fiatal íróinkhoz és költőinkhez lenne még néhány szavam. Lenin elvtárs azt mondotta egyszer, hogy „csak akkor tanulunk meg győzni, ha nem félünk beismerni vereségeinket és hiányosságainkat, ha egyenesen az igazság szemébe nézünk, még akkor is, ha az igazság a legszomorúbb is.“ Ebből a szemszögből kell fogadniuk minden kritikát és így kell beismerniök minden kudarcukat. Miben kell látnunk csehszlovákiai magyar irodalmunk fiatal képviselői fejlődésének sokszor egyhelyben való topogását, vagy igen lassú előrehaladását ? A nagy szovjet író Solohov a XX. kongresszuson kihangsúlyozta, hogy a szovjet írók nagyrésze nem ismeri az életet, mert adminisztrációs munkák miatt vagy felelősségtudatuk hiányában elszakadtak tőle. Ha ez érvényes a szovjet írók egy részére, akkor a mi fiatal íróink nagyrészére ts érvényes, akik csak alkotnak, de nem sokat fejlődnek. Termelik az irodalmi műveket, és nem szülik azokat. Néha olyan müveket közölnek le a sajtóban, melyeket biztos vagyok benne, idő múltán maguk is szégyelleni fognak, beutaznak Tejfalura, írnak egy riportot, hőseit felruházzák a papírfigurák ízét érzékeltető vonásokkal, mondanivalójukat átpolitizálják. így természetes, írásuk agitációként hat és sok-, szór az olvasóban ellenkező hatást érnek el vele. Nem öeszé- lek a stilisztikai és szerkesztési hibákról, melyeket csak a hozzáértők vesznek észre. A legnagyobb hibákat azonban a gondolatszegénységben ke'l látnunk. Sok írónk nagyon szürkén ír. Többet érnének el, ha rövidebben írnának és velősebben. Hiányzanak írásaikból a mély gondolatok, a találó, megkapó és szép hasonlatok, az eredetiség. Nézzék csak meg figyelmesebben Petőfi egy-egy versét, hogy mindezek megvannak benne, s ezek teszik Petőfi minden versét igazzá, széppé és mindig valami újat mondóvá. Egyesek tudom legyintenek ilyenkor, és azt mondják, hogy nem lehetnek ők Petőfihez hasonlóak soha. Nem ilyen értelemben kell fel- fogniok a dolgot. A mai írónemzedéknek éreznie kell, hogy „rátekint pártfogón e század.“ S ha olyan, részben veleszületett lángészt, mint a mi forrón szeretett büszkeségünk, Petőfi, csak egyet is ad egy század, azért ezzel nem védekezhetnek fiatal költőink és íróink. A hivatástudattól, szorgalomtól, a környezet és az élet átformáló hatásától függ, hogy mi lesz az induló költőből vagy íróból. Hiszem, hogy a harcof párthűséggel nincs baj, íróinknak csak fejlődniök kell. Ha nem csak szájjal szeretik az embereket, akkor áldozni is tudnak értük. Az író fejlődésével vizsgázik az emberszere- tetből. Ha íróink szeretnek bennünket, akkor megtanulnak írni, és nem állnak meg a fejlődés alsófokán, hanem addig tanulnak, míg szemük lát,„írig fülük hall, míg szívük dobog. Ha ezt mi nem érdemeljük meg, akkor nem szeretnek bennünket, végső fokon kár a próbálkozás. Tanuljanak magyarul írni nagyjainktól; a saslelkű forradalmár hazafi Petőfitől, a magyar ember minden tiszta emberségét magába a költészetébe foglaló Aranytól, az úri Magyaország elnyomottjainak minden keserűségét és kínját átérző és elszenvedő Móricztől és a többiektől. De példát vehetnek a világirodalom nagyjaitól is. Ha a gondokban és a nehéz napi munkában elfáradt ember kevés és sokszor annyira becses szabad perceit olvasásra szánja, akkor olyan könyvet akar olvasni, mely tartalmas, szép, érdekes és tanulságos is. Sajnos a legtöbb esetben kénytelenek vagyunk a régiekhez fordulni. Az olvasó ha bemegy könyvet vásárolni a könyvesboltba, meggondolja, hogy az Olcsó Könyvtár háromkoronás világirodalmi remekműveiből válasszon, vagypedig tizenöthúsz koronás próbálkozással töltse idejét. Pedig mi nayyon szeretnénk a máról is olvasni. Országunk tájairól, népeiről, é' tűkről, közös küzdelmükről, holnapunkról, de nem felületes és sokszor torz ábrázolásban. Nem igaz az, hogy ma nincsenek tragédiák, hibák vagy követésre méltó példák, felemelő érzést keltő jelenségek, csak tolmácsoló és megíró kall hozzá. Ha íróink a gyűlések tömkelegébe, a kávéházi füstbe, az adminisztrációs munkába belebetegedve és belefáradva, zúgó fejjel és homályos szemmel fogják fel és nézik a valóságot, — ahelyett, hogy az élet friss artériájában élve járnák az országot, s vénaként hoznák vissza a szépet és jót — nem csoda, hogy nem veszik észre a tollhegyre kívánkozó jelenségeket. Schiller szerint „a léleknek át keli élnie, el kell szenvednie mindazt, amit el akar mondani.“ Hozzátehetjük, hogy vagy az életben, vagy alkotás közben. Ügy érzem, hogy ez a gordiuszi csomó nyitja. TÁRCZY PÁL TANÁCSOK A SZÍN KI A JÓ SZÍNÉSZ? A rendezőnek a színmű előadására úgy kell felkészülnie, hogy a színjátszók minden kérdésére válaszolni tudjon. A rendező nem tudhat mindent, ezért a darabbal kapcsolatban új ismeretszerzésre van szüksége. Az ismeretszerzés legjobb módja a valóság megfigyelése, az élet tanulmányozása. Például, ha a színen valamelyik szereplőnek motorkerékpár hibát kell kijavítania, a rendezőnek látnia kell hogy az illető javítást a valóságban tehát egy javítóműhelyben hogy hajtják végre.. A rendezői ismeretszerzés kimeríthetetlen forrása a személyes tapasztalatgyűjtés. Ezen kívül nagy segítség a rendezők számára, ha valamelyik hivatásos színházzal , kapcsolatot létesít, ahonnét sok hasznos tanácsot kaphat. Mikor a rendező többszöri elolvasás után megértette és lényeges vonásaiban el is képzelte a színdarabot, hozzáfoghat a cselekmény megelevenítésé- nek részletesebb kidolgozásához, a színjátszók cselekvésének, játékának elképzeléséhez. A cselekvés, a színpadi alakok kétfajta megnyilvánulásában jelentkezik: a mozgásban és a beszédben. A rendezőnek a cselekvés mindkét formáját ki kell dolgoznia. A színpadi mozgás tartalmát, az alak belső cselekvésének célja, az alak törekvése határozza. meg. Azt, hogy milyen színpadi mozgást hajt végre az alak, hogy mikor hajtsa végre, s hogy milyen érzéssel hajtja végre, mindig a cselekvés oka, indoka határozza meg. A rendezőnek tehát a színdarab tanulmányozása közben meg kell keresnie a cselekvés, a színpadi mozgás indokait. A színpadi beszéd a beszélő törekvéseinek a kifejezője. A rendezőnek helyesen kell értenie a szöveget, a tartalmat, amely a szöveg mélyén rejtőzik. A rendezőnek meg kell határoznia, hogy a szereplő az egyes szavakat hogyan mondja, (hízelegve, gúnyolódva, sértősen, stb.) A színpadi beszéd egyúttal a színpadi alak jellemzését is adja. Másképpen beszél egy pap, másképp egy szövetkezeti dolgozó és megint másképp egy gyári munkás. A rendezőnek meg kell határoznia a színpadi alak beszédjének módját, erősségét, gyorsaságát és ennek változását. A rendezőnek tehát alapos munkát kell végeznie a színművel, nemcsak el kell képzelnie a színpadi cselekményt, hanem bele kell élnie magát minden alak belső lelki világába. Sok probléma vetődik fel egy színdarab begyakorlása közben. Sok gondba kerül a jelmezek megszerzése, a színpad kulisszáinak összeállítása, a maszkírozás és még más apró cseprö dolog, amely óriássá nőhet, ha a rendező nem fordít kellő gondot idejében rá. De most mégsem erről sze retnék beszélni. A legfontosabb problémáról szeretnék néhány szót szólni. Ez pedig a színészek helyes megválasztása. Tudom, nagyon könnyű" iezt leírni, de annál nehezebb megvalósítani. Különben is arról tesz tanúságot maga az a tény, hogy vidéki színjátszóink előadása — tisztelet a kivételnek — legnagyobbrészt nem váltja ki a kellő hatást. Mi ennek az oka ? Véleményem szerint az, hogy műkedvelő színészeink nem értik meg szerepüket. Azt hiszik, hogy csak az a jó színész, aki játékával megnevetteti a közönséget. Igaz, a közönség is — főleg a vidéki közönség — legnagyobbrészt csak azért jár a színházba, hogy jókat nevessen. Az persze más lapra tartozik, hogy ez helytelen-e vagy nem. Sok időbe kerül, míg vidéki színjátszócsoportjainknak sikerül átneveini közönségünket. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy a színészek megértsék Sztanisz- la/szkij elméletét, amely szerint nincs nagy szerep és kis szerep — relatív értelemben — csak nagy színészek és kis színészek vannak. Példa: ez évben véletlenül alkalmam volt megnézni Moszkvában Tolsztoj „A műveltség gyümölcsei“ ií- mű vígjátékát. A program olvasása közben figyelmes lettem arra, hogy a vígjátékban szereplő színészek hetvenöt százaléka áüamdíjjal kitüntetett művész volt. Modanom sem kell, hogy így nemcsak a főszerepeket, hanem a kisebb szerepeket is államdíjas művészek alakították. És az eredmény — kitűnő volt. A nézők minden egyes alakítást élvezettel szemlélhették. Az államdíjas művészek hírnevét egyáltalán nem csökkentette az, hogy csak 5—10 percig voltak a színpadon. Ezalatt az idő alatt, kis szerepeikben annyira meggyőzően játszottak, hogy játékukat nem egyszer hosszú tapssal jutalmazta a közönség. És ez így van a Szovjetunió többi színházaiban is. Miért mondom el mindezt ? Azért, mert nálunk a szerep- osztás körül van álladóan a legnagyobb vita. Műkedvelő társulataink színjátszói közül mindenki főszerepet szeretne játszani, vagy ha azt nem, akkor legalább is a komikus szerepét szeretné alakítani. Hogy jól játszanak e el a szerepet, arra már nem gondolnak. Mindenki persze főszereplő nem lehet, s így . megtörténik, hogy egy-egy darabot csak azért nem játszanak, mert az illető színtársulat nem tudja összeállítani színészgárdáját. Vagyis nincs annyi emberük, hogy a mellékszerepeket biztosítani tudják. Ilyenkor mi történik ? Más darabot keresnek — rendszerint azok, akik azt hiszik, hogy egy másik darabban ia- lán hamarabb jutnak főszerephez. így aztán sokáíc tart, míg helyesen meg tudják választani a játszásra kerülő darabot. (Folytatás következik!) Az őszinteségért F * T alún nevelkedtem, megszoktam az egyenes, nylltszavű embereket, akik éppen olyan egyszerűek, mint a parasztházak: egy bejáratuk van, ez köti össze a ház belső életét a világgal. Hogyne sikoltana fel a falusi legényke együgyű bizalmas lelke, amikor ráeszmél, hogy az irodalmi élet épületének a portálos, hivatalos főbejáratán kívül, vannak még hátsó, homályos mei- lékbejáratai is, melyeknek küldetése eltérő, sokszor ellenkezik is a főkapuétól. Ez fényben úszik és itt ölelésre tártak a karok, amazt homály fedi és ölelő kar itt kategorikus mozdulattal kifelé mutat. Ami itt csók, ott társadalmi pofon. Itt csillogó paláston jár ki-be a világ, ott a szenny bűzlik és tódul ki-be. A fogadás meleg szavai itt lehámlanak, megmarad a puszta lelki tartalom paradicsomi meztelenségben: az önzés, irigység, személyeskedés. De ennek talán így kell lennie (?) és engemet csak az bánt, hogy minderre nem számítottam. L adislav Stoll, a proletárköltészetet tárgyalva. Jirí Wolker neve mellett megállapítja, hogy ebben a költészetben megszűnt az alkotás kétirányúsága, a művek kétfélesége. A legszemélyibb vers is a társadalom kérdéseit boncolta, a költő énje összeolvadt a néppel. Nem voltak már a nyilvánosságnak szánt versek mellett zártkörű bizalmas magánversek. Azt hiszem a mi irodalmunkból ez az összeolvadottság nagyon is hiányzik. Egy-egy író vagy költő megjelent művei csak fél képet adnak személyiségéről, a másik fél kép az asztalfiókban bújik meg és vár... Mire vár? Talán egy új XX. kongresszusra? Ügy érzem azon átkos légkört, amely szerint minden radikális kritikát államellenesnek bélyegeztek, nagyrészt az írók tartoznak széjjeloszlatni. Eddig ezt nem tették. Féltek. Mert nem járt volna veszéllyel leírni egy-egy túlkapás történetét, de az író úgy tett, mint az a csősz, akt nem tudván hol is a rábízott terület határa, csak annak közepén tipegett és járta csak a régi bevált mesgyéket. Mert sok embertelenség, történik társadalmi életünk átszervezése folyamán. Persze ez nem volt hivatalos program. Büntelen ember lezáratását, üldözését, megaláztatását igazi kommunista nem tehette. Az író' álláspontját és témaválasztását nem ilyen beképzelt kiskirályok és erényi törpék gondolkozása határozza meg. Az íróknak célmutató a kommunizmus elve, a rend amelyet elképzel, ehhez mérje a valóságot. S talán a párt ellene van ennek? Nem! Mert sértett törvények mellett komoly méltósággal felszólalni több tiszteletet mutat a rendszer iránt, mint a gyáva hallgatás, mert amaz férfias bizodalom, ez pedig félénk kétkedés a rendszer igazságosságában. Az írónak nem az a szerepe, hogy kendőzze a hibát, vagy igazolja, különösen akkor, ha ezek a hibák a párt méltóságán ütnek csorbát. Erényi kötelessége leleplezni minden helytelen eljárást; hogy a bűnös fenyegetődzik emiatt, az természetes. Viszont eleget tett hivatottságának, küldetésének, és ez elég. És a párt is helyeselni fogja az írónak ilyen eljárását. Az írók a valóság tükröztetésére törekednek, nehét nem hallgathatnak el olyan dolgokat, amelyek szemben állnak a kommunizmus elvével. Persze, úgy kell ilyen dolgokról írni, hogy érezzük: ő valóban a rendszerünk híve,, ő jót akar. Eddig irodalmunk javarészt avval foglalkozik, milyen átkos volt a múlt és milyen szép a jövő. Nos, ami ezt összeköti: a jelen? Szedjük csak elő az íróasztal titkait. Cok hozzászóló megjegyezte, hogy az irodalmi vitát nem ^ szabad leszűkíteni az irodalmi lap kérdésére. Hanem amit Major elvtárs mond;hogy az irodalmi lap nem is fontos: ez képtelenség. Bizonyítgatásai helytelenek. Kifejezése talán Stitnicky elvtárs szavaiból táplálkozik, mert ő valóban mondott ilyesmit: csoportosuljanak az írók és költők egy-egy csehszlovákiai magyar újság köré és itt publikáljanak. Csakhogy ám megmondta ő azt is, hogy ez csak ideiglenes megoldás. Hiszen így irodalmunk nem töltheti be társadalmi szerepét. Helyzetünknél fogva többet kellene fordítanunk szlovák és cseh írók műveiből, de más nemzetek irodalmából is. Viszont a fordítások közlési lehetősége annyira korlátolt, hogy, napról- napra élő ember ezzel nem is foglalkozik. Múltkor például bevittem az Üj Szó szerkesztőségébe egy fiatal német költőtől Otto Rudolphtól néhány fordításomat. Egri elvtársnak tetszett, hogy fordítok, tetszett a fordítás, tetszett neki minden, azonban közlésre nem fogadta el. Igaza van, nem is tehet másképp. Vagy talán egy német kezdőnek előnyt adjon háromnégy csehszlovákiai magyar költő előtt? Azonban valaki mégis csak bűnös amiatt, hogy a fiatal német költő versét nem lehetett leközölni. Bizonyosan sok irodalomkedvelőt is érdekli hogyan írnak más országokban. Az írók éppen a fordításokkal adhatnának választ, ami pedig a korlátolt közlési lehetőség miatt elmarad; Irodalmi lap nélkül ezt nem lehet; persze még sok mást sem. Zsilka László hozzászólásában foglalkozott a művek honorálásával. Nem szükséges bővítenem az ő fejtegetéseit, csak egy alkalomszerű megjegyzést fűzök hozzá. Egy alkalommal ezt olvastam egy póstai szelvényen, amelyen a honoráriumot küldték: „za honorár" stb. — tehát „honorárium helyett.“ Az illető, aki ezt a szelvényt kitöltötte, nem is gondolta hogy mekkora igazságot fejezett ki. PETRIK JÓZSEF TE CSAK SZERESS Ha nem is kérem Tőled, Mert mond, mit tehetek én, még akkor űs szeress, ha olykor didergünk. mogorva bús szemembe míg százezernyi voltos Te csak mindig nevess. áram fut felettünk, Szeress mindenki helyett, s hogy nedves szobában mert én így akarom, kuporgunk még mindég? s ne ússzon könyben szemed, — Ha megmondanám mért ha beborul napom. Szeress, ha nem is adtam van így, talán el se hinnéd. mindent, mi kellene, S lásd én nem panaszkodtam ha nem is jártam mindig eddig még senkinek, igazán kedvedbe. s nem adtam, mint annyian hitelt balga hitnek. (1956, Március) TÖRÖK ELEMÉR » *................................................... ..... 1—*—*—•—*—»- ♦ «—♦—*—*—«—
