Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-05-12 / 19. szám

1956. május 12. 5 VITA: IRODALMUNK HELYZETÉRŐL Az üj Ifjúság április 21 -i számában megjelent Kerekes István „Irodalmunk helyzeté­ről" c. cikkéhez óhajtok hozzá­szólni. Merész vállalkozás volt ez az üj Ifjúság, szerkesztősége részéről. Nyilvánvaló, hogy csak a XX. kongresszus után vált lehetségessé ilyen vitatko­zó hang. Ügy gondolom, bizo­nyos mértékben rákényszerült az Üj Ifjúság: csinálnia kel- kett, mert semmilyen más ma­gyarnyelvű lap nem csinálta, nem vállalkozott rá. Egyszerű­en nem nézhette tovább tétle­nül a tétlenséget. Hiszen hóna­pok óta szó van róla: irodalmi vitát kell indítani, hogy általa is segítsük az irodalmi közvé­lemény kialakítását. Mindmáig azonban nem akadt sajtóorgá­num, amelyik vállalta volna ezt az úttörő szerepet. Mert úttörő szerepre szánta el ma­gát az üj Ifjúság ' szerkesztő­sége. Nagyon helyesen tette az üj Ifjúság szerkesztősége, hogy teret adott Kerekes István cik­kének, és hogy vállalta a vita szervezését, irányítását. Elvégre miért is vonnánk meg tőle ezt a lehetőséget? Vájjon az ifjú­ságnak nem lehet szívügye az irodalom? Az ifjúságnak nincs, nem lehet véleménye a szlová­kiai magyar irodalomról? Az ifjúság a vita során nem vet­het fel olyan problémákat, amelyekre íróinknak válaszol­niuk kellene? Saját pedagógiai tapasztalatomból tudom, hogy ér­demes meghallgatni az ifjúság nézeteit is, irodalmi kérdések­ben is. Egészséges irányban nevelt ifjúságunk nagy része tud lelkesedni Bízom abban, hogy a most megindított irodalmi vitához lesznek bőven hozzászólók. Es itt szeretném kifejezni azt a reményemet is, hogy a vita to­vábbvitele nem marad csupán a fiatalokra, hanem beleszólnak a „befutott" írók is, az idő­sebbek, akiknek már elismert müveik jelentek meg. Nemcsak azért, hogy vitathatatlanul na­gyobb, alaposabb tudásukkal helyes irányt szabjanak a vi­tának, hanem azért is, hogy ezzel megmutassák: nem becsü­lik le a fiatalabbakat, értékelik kezdeményezőképességüket, aka­rásukat, és nem utolsó sorbán azért is, hogy bizonyságát ad­ják: nem sértődtek meg, amiért a vitát a fiatalok indították, elvégre ez annak a fele, hogy csöppet sem közömbös szá­munkra, milyen legyen a szlo­vákiai magyar irodalom. Nem közömbös a számomra sem. Ezért szólok hozzá a Ke­rekes István cikkéhez. Mindenekelőtt azzal kapcso­latban szeretnék véleményt nyilvánítani, ami szerintem nem lehet vitás: az irodalmi lap szükségessége. Kell, mintegy harapás kenyér. Szégyen lenne, ha rövidesen meg nem szület­ne. Azok az érvek, amelyeket a lap jogosultsága mellett Ke­rekes István felhoz, komolyak, helytállóak, és ezért súlyosak. Pedig nem is sorolt fel min- deiy érvet. Csak ha ez a várva- váit lap létrejön, segíthetünk „irodalmi életünk — Kerekes szerint is — alacsony színvo­nalán". Értem alatta minde­nekelőtt az irodalmi közvéle­mény hiányát, amely harcos véleménynyilvánítás, u kritika kritikája, színvonalas, nyilvános eszmecsere nélkül nem alakul­hat ki. Ha szükségét látják ennek a magyarországi írók, (lásd az Irodalmi Üjság 1956. április 21-i számát), — ahol oedig eddig is volt nyilvános ■rodalmi vitára lehetőség, — mennyire nélkülözhetetlen ez nálunk, ahol a magyar nyelvű lapok eddig ilyen vitának teret nem adtak. Külön cikket érde­melne ezzel kapcsolatban az a probléma, hogy mit jelentene egy irodalmi folyóirat az isko­lai irodalmi oktatás és nevelés számárai Az irodalmi lap kér­désében tehát határozottan egyetértek Kerekes Istvánnal. Egyetértek vele abbctn is, hogy helyteleníti. a magyar íróaktíva vitafelszólalásai nem láttak * napvilágot, Ez bizony helytelenítendő. En ezenkívül még azt is hiányolom, hogy mind a mai napig Egri Viktor beszámolóijával, értékelésével r r Őszinte szóval... Reméljük ez nem az utolsó ♦ ♦ ♦ Pilvaxtól a Metropolig „Nem az volt hát a helyzet, ami most, hogy a tóduló sisere-hadak egymás felfalására törekszenek. Az öregeket tisz­telték, dehogy tépték volna le babéraikat, hiszen éppen ez ősz" homlokok dicsfénye vonzotta őket e perifériára. Mikor a fiatal író szemtöl-szembe állt egy Vörösmartyval, vagy csak Nagy Ignáccal is, lázas reszketés fogta el a tudatra, hogy éle­tének micsoda nagy pillanatát éli most. Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a magasban élő emberek ünnepélyes dőlyfe volt, hanem atyai autoritás, mert meg kell adni, hogy ezek az akkori öreg írók emberségesebbek voltak a mostaniaknál. A fiatal írót felkarolták, gyámolították, tehet­sége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak. Az' irodalomtör­ténet gyönyörű példáit mutatja jó lelkűknek, miként növeltek e nagy alakok az ö versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a felfedezett sas­fiókot, Petőfit, hololt neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron." Ez az idézet jutott eszembe Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora című munkájából, amikor Kerekes István cikkát elolvastam. A fenti idézetben nincs említés arról, hogy a Pilvax kávéház nevezett törzsvendégeit az fogta volna össze, hogy volt egy, vagy több irodalmi lapjuk, azaz megjelenési lehetőségük. Nem ez volt a kapocs ebben a hősi korban a magyar irodalom legjobbjai és ez ismeretlen kis kezdők között. Valami más volt a vonzerő, valami más teremtette meg az idézett han­gulatot. Amikor irodalmunk problémáiról beszélgetünk, akkor nem szabad úgy feltenni az egyik legfontosabb kérdést, vajon n fiatal írók boldogulásának egyetlen akadálya az, hogy nincs megfelelő irodalmi lapjuk. Az idézett korban sem valamilyen technikai feltétel hozta össze az írókat és nyitott utat a fiatal kezdők előtt. Az „ember" teremtett kapcsolatot közöt­tük. Éppen ezért a hibákat most sem az objektív hiányossá­gokban, hanem az emberekben keressük. Az alábbi kis kitérő nem akar a személyes sérelmek fel- hánytorgatása tenni. Csak azért említem meg, mert kiindulási pontunkat húzza alá. 1953- ban napvilágot látott egyetlen egy riportom, 1954- ben egy novellám, 1955- ben egy nyúlfarknyi szatírám. Ennyit tudtam az el­múlt három esztendő alatt ilyen, vagy olyan okok miatt pro­dukálni. Természetesen ebbe sehogyan sem tudtam belenuu- godni, mint ahogy ezt egyetlen átlagos képességű kezdő író se tette volna. Ezért gyér nyelvi tudásommal egy-két rövidebb munkám lefordítottam szlovákra. Bátran állíthatom, a szlo­vák elvtársaktól több támogatást, biztatást, lehetőséget kap­tam, mint azoktól, akik komoly havi fizetés ellenében ezt tartják hivatásuknak a magyar sajtótermékeknél. Tehát megint csak: a . szóhozjutási lehetőség nem a tech­nikai lehetőségeken, hanem az embereken múlott. * Teljesen megfelel a valóságnak, hogy íróink közül csak azok válhattak eddig közismertlé, akik valamilyen szerkesztőségben ilyen, vagy olyan beosztásban dolgoznak. — Kár és feles­leges felsorolni az ismert írók közül ki, hol van otthon. Könnyebb a kivételt elmondani: talán Fábry Zoltán, Veres és Csontos nem szerkesztő valahol. Miért alakította ki a gyakorlati élet ezt a helyzetet? Egész egyszerűen azért, mert minden írással kacérkodó egyén munkássága második napján megtanulja, ameddig szer­kesztő valahol, addig remény van rá, hogy megjelenjen a sajátmaga szerkesztette rovatban valamilyen írása. Amint kitette a lábát, horribiledictu vidékre távozott, abban a pilla­natban meghalt. Legfeljebb készítheti a hozzám hasonló sta­tisztikát. Eddig eljutottunk mondanivalónk velejéhez. Mi ennek az áldatlan állapotnak alapvető oka? Bármilyen furcsán is hangzik és bármennyire is feltűnő, de a személyi kultusz. Eddig egy-két íróelökelöség véleménye volt a döntő. Ezt mi magunk is elfogadtuk, sőt a magyar viszonyokat nem ismerő szlovák elvtársaink is egyedül ezt tartották a csalhatatlan értékmérőnek. Ezért alakulhatott ki az a helyzet, amely minden személyi kultusz kísérője nagy­ban és kicsiben: a bizonytalanság. Ha egy-két ember szeszélyesen, hangulata ingadozása sze­rint dönthet a megjelenés fölött, akkor ott kell strázsálni ál­landóan a központban a tűznél. Mindent kell hallani, min­dent kell látni, mindenre felfigyelni, hogy az örökké változó eseményekkel lépést tartva, meg lehessen sütni a minden­hetes szatíra, vagy elbeszélés-nyulacskát. Ha valaki eltávozik, nem érez maga mögött biztonságot, mert biztonságot csak a kollektív vezetés egymást ellenőrző bölcs maradandósága adhat. Solochov élvtárs a XX. kongresszuson keményen ostorozta a fővárosban dolgozó aránytalanul nagyszámú írót. így al­kotni nem lehet. Az élettel a szerkesztőségben, vagy a bra- tislavai Metropol-kávéházban kapcsolatot találni bűvészmutat­vány. Ezért alszik el az irodalmunk, mert íróink nagy többsége a bratislavai szerkesztőségekben ül, azért nem jut hely és bátorítás a fiatal kezdőknek. A fiatal írók boldogulásának, nevelésének, emberséges irá­nyításának, az ismert írók továbbfejlődésének problémája nem technikai kérdés csupán, ami egy lap lététől, vagy nemlététől függ. Ez a probléma emberek, az írók közötti emberséges elvtársi viszony problémája. Hiába lesz nekünk új irodalmi lapunk, ha az emberek közötti kétdéseket nem tisztáztuk, ha az új lapba ismét csak a lap szerkesztői írhatnak a régi hatalmasságok vezetése mellett, akkor ott leszünk, ahol a part szakad. KOMAROMI R. JANOS ről, a könyvkiadásról vagy a magyar könyvek rossz terjesz­téséről, stb? Miért? Igaz, hogy erre Kerekes István egyből visz- szavághatna, még pedig Arany Jánossal: „De hol is akadna ügyvéd, Ki a fülemile füttyét Manapság elvállalja!" És újra ahhoz a szerencsétlen irodalmi folyóirathoz lyukadunk ki. Pe­dig az egészséges vélemény- cserére (a folyóirat nélkül és azon kívül is) kiváló lehető­ségek nyílnak, különösen járási kultúrotthonokban, ahol az is­kolák segítségével rendszeres irodalmi vitaesteket lehetne rendezni, Volna még éppen mondani­valóm, de kénytelen vagyok a zárómondatokat idekanyarítani, mert szinte latom, hogy az C'f Ifjúság szerkesztői hogyan fog­ják a fejüket, mivel a vitacikk meghaladta a szabványozott terjedelmet. Már pedig ezen nem segíthetünk, amíg az iro­dalmi lap meg nem születik. TOLVAJ BERTALAN Szerte a nagymegyeri járás­ban öles plakátok hirdették, hogy a Járási Népművelődési Otthon mellett működő CSE- MADOK színjátszó köre Duna- jevszkij Szabad szél c. daljá­tékával lép a közönség elé. Mint mindenütt, úgy itt is a színjátszók egyrésze az Ifjúsá­gi Szövetségnek is tagja, mely bizonyíték az egyes szerveze­tek közötti munka sikeres meg­szervezéséről. Az említett mű már sokak előtt ismeretes, ha nem is egé­szében, de részleteiben, a rá­dióban énekelt melódiák alap­ján. Talán ennek, no, meg an­nak is tulajdonítható az a nagy érdeklődés, mely a bemutatót megelőzte, hogy a „hazaiak” fellépése nem mondható a ieg- gyakoribbnak. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy talán a kultúrára éhes közönség szükségét látja a jó darabok­nak, mivei köztudomású, hogy a Területi Színház, a Faluszín- ház, továbbá kitűnő műkedvelő oQ.yüttesek előadása elég gya­kori, s talán sokan azért is méltatlankodnak az otthoniak „lemaradása” miatt. És éppen Szeder Irma és Grellneth Ká­roly Pepita ileltve Miki szere­pében — a szerepek sajátos­ságaitól eltekintve — szinte ve­lük versenyeztek. És a pont arány? Eldöntetlen. Pepita ka­cérkodása és durcássága köz­vetlenségével hódította meg a nézőket, s a maga szerepét mindegyik a legjobb tudása szerint játszotta meg. Klementina, a partizán özve­gye szerepében Németh Mária alakítását láthattuk. Fiatal Író­ra ellenére azt mondhatjuk, hogy a nagymegyeri színját­szók veteránjai közé tartózik, s mostani szereplése, a hős partizán üldözött nejének ala­kítása csak .öregbítette előbbi sikereit. Hasonlóképpen az elismerés hangján kel szólani Földes Fe­renc, Teleky Miklós, Vízvári Lajos, Szeghy Valéria, továbbá Nagy László és Vígh József szerepléséről is. Ugyancsak a matrózok és epizód szerepeket játszók is köszönetét érdemel­nek. Mostani fellépésük is amel­lett tanúskodik, hogy kitűnő rendezői munka mellett — s ez a Filip szerepét játszó Né­sem ismerkedett meg a magyar olvasóközönség. Mint Egri elv­társ beszámolóját, mind pedig a felszólalások nagy részét ér­deklődéssel olvasgattuk volna. Mert bizony, amit Tóth Tibor, az „Íróaktíva után — irókon- gresszuWetőtl" c. cikkében fon­tosnak tartott közölni a hozzá­szólásokból, az édeskevés. A számos vitázó közül csak Dobos László, Rácz Olivér, Mács Jó­zsef, Turczet Lajos és Csanda Sándor véleménye volt valami­revaló? Es. a dióhéjban — de­hogy! mogyoróhéjban közölt, előbb említett felszólalások is nem érdemelték volna meg, ép­pen az egész szlovákiai ma gyár irodalom fejlődése érdeké­ben, hogy a már elmúlt másfél hónap leforgása alatt egyenként közölték volna őket, mondjuk az üj Szó hasábjain? Nem já­rult volna ez hozzá az irodal­mi érdeklődés felébresztéséhez illetve fejlesztéséhez az olva­sók körében? Nem lett volna ez egyenesen szükséges lépés az írókongresszus előtti idő­szakban? De mennyire! Vitát, véleménycserét váltott volna ki, amelynek feldolgozása, megfon­tolás után, valamit a néptől is tanulva, mentek volna magyar küldötteink is a kongresszusra, mint ahogy azt a szlovák íro- elvtársak tették! Vagy a mi író­inknak nincs szükségük az alul­ról jövő hangra, az élet, a munka folyamatában született véleményre, a vidéki írók, köl­tők, pedagógusok, az irodalmat kedvelő munkások, parasztok, diákok, az ifjúság benyomásai­ra, a kollektív bölcsességre? — Mindazoknak, akik hivatalból is felelősek a szlovákiai magyar irodalom sorsáért, jövőjéért — gondolok itt mindenekelőtt a Szlovákiai írószövetség magyar tagozatának a vezetőségére, akik még hozzá ugyanakkor újságszerkesztők is — nem volt szabad erről megfeledkezniük, már csak azért sem, mert ezt követeti a XX. kongresszus szelleme is. Van azonban Kerekes István cikkében olyan kitétel is, amety- lyel — mint ahogy a szerkesz­tőségi megjegyzés is mondja — nem lehet egyetérteni. Kerekes elvtárs a szlovákiai magyar irodalom szembetűnő s bosszantó maradiságáról be­szél, mintha irodalmunk a cseh, szlovák, magyar és a többi nemzetek irodalmával s az élet­tel szemben maradi volna. Kis­sé zavaros ugyan cikkének ez a része, de ha a maradisag alatt konzervatívizmust ért, ak­kor nincs igaza. Mert sem Egri Viktor Mártonjáról, sem Szabó Béta Marcijáról nem merném állítani, hogy maradi. Hiszen Fábry Zoltán így üdvözli a Mar­cii: „A gyermekiélek, az ifjúvá serdülés életet, embert, világot, társadalmat felfedező kaland­ja." Lehet akkor maradi? Még egy éve sincs, hogy Rácz Oli­vér „Három fiatal költő vers­kötete" c. bírálatában így ér­tékelte költőinket: ,,üj költőink minden versében változatlanul az egyetemes, teljes élet ábrá­zolása ölt formát". Lehet ak­kor maradi ez a költészet, Ke­rekes elvtárs? Es ami azóta született irodalmunkban, arra "sem kenhetjük rá a maradisá- got. Méa olyan értelemben sem, ahogyan azt Kerekes Ist­ván írja: „Az élet nagy robaj­jal vágtat, és irodalmunkban semmi visszhangra nem talál". (Itt ugyanis már nem mara.li- ságról, hanem az élettől való elrugaszkodásról van szó!) Ez is elhamarkodott ítélet, irodal­munk felületes szemléletének az eredménye. Egyesek megszok­ták, szinte beleélték magukat abba a tudatba, hogy bármit alkot irodalmunk, az új művet kézlegyintéssel fogadják, s anélkül, hogy alaposabban meg­vizsgálnák, ráfogják, hogy torz- szülött! Helyes álláspont ez? Távolról sem! Pedig Kerekes István ezt a módszert nemcsak egyes müvekre, de egész iro- d Lmunkra alkalmazza, mond­ván: „az élet. benne semmi visszhangra nem talál". Vaion Szabó Béla A mocsár és a láp helyénje, nem az élet (ha nem is elbűvölő) visszhangja? Egri Viktor Hűsége, Bábi Tibor Ha­zám, hazámja, Fábry Zoltán: A gondolat igaza és A béke igaza c. művei, Mács József szatírái, Csontos Vilmos Kell itt a szó-ja nem az élet vissz­hangja? Nem szabad ennyire eldobni a sulykot, Kerekes Elv­társi Az a megállapítás, hogy „iro­dalmi életünk olyan simán höm­pölyög, hogy el lehet mellette nyugodtan szundítani", jobban megközelíti a valóságot. De ebben nem is annyira az író­kat, hanem az olvasókat hibáz­tatnám: mért nem ostromolják szóban, írásban a szerzőt, a szerkesztőt, a felsőbb szerve­ket, miért csak a legszűkebb baráti körben, négy-öt magyar összehajol-módra suttogják el véleményüket egy-egy műről, a szerzőjéről, egy-egy szer­kesztőségről, az írószövetség­ük elmondottakból ered az az igényesség is, mely egy-egy darab bemutatását követi! S érdeklődésben a mostani bemutatón sem volt hiány. A hatalmas Népművelödés Háza három ízben zsúfolásig megtelt. A szereplőket dicsérje, hogy az igényesség beváltása kielégítet­te a közönséget. Ennek első feltétele mindenekelőtt a nagy­szerű szereposztásnak tulajdo­nítható Foma és Filip szere­pében kitűnően játszott Kovács Ferenc és Németh Imre, akik­nek játékában már sokszor gyönyörködött a megyeri kö­zönség. A darab komoly té­mája, valamint a mulatságos fordulók e két matróz előadá­sában — akik már termetre is megnyerőek Voltak — na­gyon jól sikerült. S ha Foma szerepében elvétve netán ele­nyésző „túlszínezést” Ckülsősé- ges eszközökkel alakítást) lát­tunk, az összbenyomás egyen­súlyba hozza a mérleget. Molnár írónké Stellája Kul­csár Rudolf Markója ugyancsak jól sikerült. Összefonódó éle­tük, szeszélyes sorsuk a szem­lélők rokonszenvét váltotta ki. 1 __________________________ meth Imre érdeme — a siker nem marad el. És ezen a ponton (cell, hogy előlegezzük, hogy a nagymegye­ri CSISZ-csoport, melynek le­ánytagjai a darabban matróz­táncukkal nagy sikert arattak, mernek vállalkozni majd ön»- álló fellépésre is. A szerveze­teknek ez az aktív bekapcsoló­dása eredményezheti a kultu­rális élet további felvirágzását, s az igények kielégítését, mely­re a nagymegyerieknek minden feltételük biztosított. Kiváló szakemberekkel rendelkeznek, új kezekbe került a Népműve­lődési Otthon vezetése, párját ritkítja az olyan nagyszerűen felszerelt színpad, mint az övék, s ha a mostani zenekar változó szerencsével szerepel is, mindezen feltételek jogossá tesznek bennünket arra a kö­vetkeztetésre, hogy rövidesen újabb bemutatóra kerül sor s nem lesznek annyira „hagyo­mánytisztelők”, hogy ez után ismét egv „szökőévnek" kell­jen következni, hogy a színen láthassuk őket. —tá—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom