Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-04-28 / 17. szám

1956. április 28.

5

Irta: RUFFY PETER

gy nap szóba került a messzeség.

Az esztergomi szerszám- gépgyár fiatal igazgatóját, akihez hosszú időn át hétről hétre visszajártam adatokat gyűjteni egy riportsorozathoz, lassanként megismertem. A barátkozás elhoz?' za a vallomásokat. Egy ilyen bensőséges beszélgetés során — az igazgatói szoba ablakánál álltunk, előttünk esőtől nedves rét feküdt — szóba került a messzeség.

— Hogy mi volt igazán messze ? ... lássa, ez egy különös dolog.

S felidézte a gyerekkorát. Öten voltak jóbarátok. Kis srácok, munkásfiúk. A gyár már akkor is megvolt, s mellette ez a széles rét volt a játszóterük. A réten, vagy a rét körül zajlott le minden, ami az ifjúságban szép volt. vagy borzongató. Az első ámulás. Az első csalódás. Az első csókok, az első ábrándok, az első kiábrándulások.

— Hát az ábrándok! .. egyszer azt játszottuk, ki mi lesz, ha nagy lesz? Csomó, vékony, szeplős és vörös gyerek, tűzoltó akart lenni. Libasorban álltak előttem, én meg egy kőre kucorodva írtam. Mert meg is kellett indokolni a pályaválasztást.

— Tűzoltó, de miért?

— Mert annak szép egyenruhája van, nagy tüzeket lát és létrákon szaladgál.

írtam: Csomó,' tűzoltó.

,.De Pesten, hallod?!" Jegyeztem: de Pesten.

Puntyi, a második ■ barát, oroszlánvadász akart lenni.

— Hol?

— Természetesen Afrikában.

Nem ez volt a csudálatos, hanem az, hogy ezen senki sem csodálkozott. Miért ne? Hiszen annyian vadásznak oroszlánokra Afrikában. Egykét elránt kell hozzá, mint málhahordó, vontcsövű ■ pus-- ka és bennszülöttek.

— Es miért akarsz oroszlánvadász lenni?

— Mert az izgalmas dolog.

A harmadik azt mondta: hajókormányos lesz a tengeren. — Indokolás: a tenger nagy, szabad, végtelen. Izzadton körmöltem, a jálék- ba felejtkezve, s úgy, hogy itt minden elhangzott szó parancs idegen országoknak, hajóstársaságoknak, messzi szigeteknek.

A negyedik képeslap kitépett oldalát szorongatta.

— Na, Bütyök!

Lágyan, mintha hegedűt-'endítenénk, azt mondta, hogy ö Tahitiba megy, örökre.

— Az, hot van?

Idemutatia a kitépett oldalt, melynek képein pálmák virultak, a pálmák törzséhez támaszkodva, virágos 'mintás ruhákba öltözködve, lányok álltak, a tenger felett lebukott a nap, s a világ vörös volt, mint a vér.

— A Csendes Óceánon.

'■— 5 miért mész oda?

A fiú rámemelte a messzi- ség felé vetődő tekintetét amely mintha átkarolt volna minden szigetet, s minden messzeséget.

— Mert ott szépek a lányok.

Bütyök, Tahiti.

Mindezt rendjénvalónak, s a világ legtermészetesebb dolgának tartottuk. Innen Afrikába — tessék parancsolni. Tahitiba — miért ne?

e egyvalami, ami olyan kézenfekvő leheteti volna, nem jutott eszébe> senkinek. Mert nem Afrika, vagy a Csendes Óceán volt az igazi messzeség, hanem ... hogy is mondjam?

Szóval az nem jutott eszébe senkinek, hogy egyszer, ha felnő, a réttel szomszédos szerszámgépgyár igazgatója lesz... — mondta a réttel

szomszédos szerszámgépgyár fiatal igazgatója, s az elirt messzeségen tűnődve, egy ideig még hallgatott.

Ján BOTTO emlékére

Hetvenöt évvel ezelőtt halt meg Ján Botto, a stúrista költők egyik legnevezettebbje.

Vysny Skalníkon született, paraszt családból, tanulmányait Lőcsén és Pesten végezte. Mérnöki diplomát szerzett s mint erdőmérnök egész Szlovákiát bejárta, míg végülis Selmecbányán, majd Besztercebányán telepedett le.

Költői tehetsége csakhamar megmutatkozott. Már tizenhét éves korában, Lőcsén ír verseket, s ugyanekkor csatlakozik a stúristákhoz is. A stúristák a költészet alapjának a népdalt és a népi mondákat tekintették.

Goto nagyszerűen megfelelt ennek a követelménynek. Költészete egyszerű népdalokból, népballadákból és mondákból fakad.

Első verseit Jankó Magin- hradsky néven adja ki 1846- ban, a lőcsei Holubica-ban. Ebben az időben alkotja balladáit, a Sárga liliomot és a Ke- resztutakat, de a balladák írásához visszatér később is, harminc év múlva s megírja gyönyörű művét, a Margita és Besna-t. Mindezek az alkotások a szlovák romantikus költészet klasszikus darabjait képezik.

Már első verseiben feltűnő a fiatalos lelkesedés. Verseinek főalakjai fiatal legények, akik nagy tettek végrehajtására és szabadságra vágynak. Ezek közül a versek közül a legszebbek A fiatalsághoz, Dunai rege és a Jánosík éneke. A fiatalsághoz című versében tettre hív fel: dal kell, vihar kell, hogy új világ jöjjön és új emberek. A Dunai rege allegorikus költemény Stúrról és a szlovák irodalmi nyelvről. Allegorikus képekkel Botto más költeményeiben is találkozunk, úgyszólván tipikusak Botto költészetére.

A Jánosík éneke reményteljes előhírnöke Botto legnagyobb és legszebb alkotásának, a Jánosík halála-nak. Botto már 1846-ban foglalkozik a gon- doíattal, hogy versben örökítse meg a nagy népi hős, Jánosík életét, de míg a Jánosík éneke még ebben az évben megjelent, A Jánosík halálá-t csak tizenhat évvel ezután fejezte be.

1846-tól kezdve Botto többször tér vissza Jánosík alakjához. A vers mai szövege az 1880-baji Ján Botto énekei című gyűjteményben jelent meg

JEGYZET

EGY REGÉNYRŐL

Jégé-Nádasi „Sangala Ádám élete“ ctmú regényét 1923-ban írta. Folytatásokban jelent meg a Slovenské pohl’ady-ban. Harmincévi szünet után írta meg ezt a regényt, amelyben nagy írók könyveiből szerzett tapasztalatait felhasználja. Történelmi regény a XVII. századból, realisztikusan ábrázolja a magas egyházi méltóságok és a főnemesség életét.

A regény főhőse Sangala Adam, a mezítlábas parasztfiú. Apját, aki gondoskodott a családi életéről, megkínozták és felakasztották. Bánkódik az apja után, akinek minden cselekedetéből ki lehetett érezni a szeretetet és ragaszkodást családja iránt. Ádám elgondolkozik sorsán. A juhok őrzése közben megtanul írni. Elhatározza, hogy világgá megy. Anyja könnyű szívvel fogadja tervét, mert tudja, hogy lehetetlen a kis földecskéből megélniök. így történik, hogy egy reggel könnyű tarisznyával a vállán útnak indul Zsolna felé. Zsolna közelében megpillant egy parasztot, akit valami nemesi ruházatú férfi korbácsol. Ádám ezt nem tűri, s elpáholja a grófot. Ezért bujdosnia kell, hogy könnyítsen helyzetén, beáll katonának. Majd izgalmas kalandokon megy keresztül, míg eljut Praszkovsky gróf várába. Itt ártatlanul tömlőébe kerül, életének eddigi legkínosabb napjait tölti. Nem tudja miért vetették tömlöcbe, hisz’ nincs más bűne, minthogy a grófot megverte, ezért pedig megbocsájtottak. Gyűlölet ébred fel benne az urak iránt, akik kínozzák, s elnyomják jobbágyaikat. „Mi pedig szótfogadunk nekik, s úgy bámulunk fel rájuk, mint a jó ég tudja miféle csodalényekre. Miért tűrjük, hogy azt tegyék velünk, amihez éppen kedvük van? — hisz legalább kétszer annyian vagyunk mint ők?“

A tömlőéből Konopka pap szabadítja ki. Konopka világosan látja milyen bizonytalan lábon áll papi állása Praszkovszkynál, de felismeri az evangélikus egyház bizonytalan helyzetét is. Elhatározza, hogy éjnek idején eltűnik a várból, s Ádámot is magával ^iszi. Terve sikerül, kalandos utakon eljutnak Nagyszombatba. Konopka felkeresi barátját, Ádám pedig Írnoknak szegődik egy kisiparoshoz. Közben Praszkovszky katonáival Nagyszombatba utazik, hogy Pázmány érsekkel megbeszélést folytasson. Katonái ráismernek Konopkára és fogságba ejtik. Ádámot fájdalmasan érinti ez a dolog. Elhatározza segíteni fog rajta, hisz Konopka mentette meg az ő életét, így ő sem hagyhatja cserben. A közelben tanyászó hajdú sereg segítségével kiszabadítja, s Konopka hamarosan Bethlen udvarába érkezik. Ádám házasságának ötödik évében kitudódik miként szabadította ki Konopkát. A bíróság fővesztésre ítéli, s a nagyszombati főtéren lefejezik.

Az író regénye témáját a múltból merítette. A XVII. század első negyedéből nyújt politikai, vallási és kulturális ismeretet. Az emberiség szenvedéseit tárja elénk. Sangala Ádám csak címbeli hős, a regény igazi hőse maga a nép, aki a templomokban meg a korcsmákban keresett vigaszt. Reálisan ábrázolja, hogyan éltek a jobbágyok, szegények, a grófok, és hogy milyen kínzó eszközöket használtak a hóhérok a jobbágyok megkínzására.

A feudális rendszer, s a főurak kapzsisága kel életre a könyvben. Elénk tárja az egyház kereskedését a hithűséggel, amikor a földesurak az evangélikus egyházból a katolikus egyházba lépnek át, vagy megfordítva, aszerint, hogy melyik fizet többet, vagy melyik biztosít nagyobb hasznot számára, és ettől a perctől már üldözi azt, akivel tegnap még egy vallást vallott. Ez ugyanis úri foglalkozás volt ebben az időben. Ezt a foglalkozást választotta Fraszkovszky is, aki hatvanezer aranyat s az örökös főispánságról szóló kinevezést kapta, Pázmány érsektől, mert áttért a katolikus vallásra.

Ä könyvből kiérezhető, hogy az emberiség fejlődésének útjában az urak állanak, s hogy a jobbágyság helyzetén nem Praszkovszky és Pázmány, hanem Ádám vagyis a nép segíthet.

LENGYEL ZOLTÁN Bratislava

először. Maga Botto így nyilatkozik Jánosíkról: „Nem a Lip- tovsky Mikuláson elitéit és kivégzett „törvényszegő“ életrajzát akartam megírni, hanem vázolni akartam azt a szabadságszerető fiatalembert, aki a szlovák nép ajkán élt és aki az ötszázéves elnyomás alatt növekedett a nép lelkében és akinek a nép csak nevet és azt is csak részben tudott adni.“ Tehát Botto szándékosan a néphagyományok szellemében énekelte meg Jánosíkot, a hőst, aki amit elvett a gazdagoktól, odaadta a szegényeknek, a nemzeti szabadságharcost, aki megboszulta, a népen évszázadokon keresztül elkövetett sérelmeket.

A Jánosík halála versSzakai- nak minden szava szabadság- szeretetre tüzel. Világosan látni belőlük, hogy alkotójuk, aki maga is a nép fia, mennyire átérezte a nép tehetelenségét és azt is, hogy mennyire megrendült a nép szíve Jánosík ha'álának hallatára.

Többi művei közül megemlítjük még a Katortadalok-at, amelyekben népi katonadalok motívumait dolgozta fel, még a forradalom előtt. A forradalom alatt írta Botto: A szlovák es- küje-t, a Fegyverbe-t, Szlovák, halld a hazát!-t. A forradalom után alkalmi verseket is írt; a Kollár sírhalma felett, Slád- kovic emlékére, Gyilkosokhoz — ezt a szlovák gimnáziumok bezárása alkalmából.

Ján Botto 1881. április 28-án halt meg, 52 éves korában. Neve a nagy szlovák költők első sorában foglal helyet.

M. K.

(53)

Amikor Svejk hajnalhasadáskor felébredt, — a hajnal rotyogó konzervkávé illatát hozta az összes menetszázadkonyh&k felöl — gépiesen visszaakasztotta a kagylót, mintha éppen akkor fejezett volna be egy telefonbeszélgetést s egy

kis reggeli sétába kezdett az irodában, és közben énekelte

Mindjárt a közepén kezdte a dalt, amely arról szólt, hogy egy katona lányruhába öltözik, úgy kere: i fel a kedvesét egy malomban, a molnár oda is fekteti a lánya mellé, de előbb még rászól a feleségére:

Adj vacsorát, feleségem, ne haljon a vendég éhen.

A molnárné megeteti a furfangos fickót. — Következik a családi tragédia.

Másnap aztán virradóra fel volt írva az ajtóra:

,.Kedves lányuk, Anna Nána, többé már nem szűzleányka".

Svejk olyan hangerővel fújta a nóta végét, hogy az iroda új életre kelt, Vatiek számvevő őrmester felébredt és megkérdezte, hogy hány óra van.

— Épp az előbb fújták az ébresztőt.

— Akkkor majd csak a kávé után kelek fel,

— jelentette ki Vanek, aki mindig bőven ráért mindenre — úgyis egész nap szekírozni és sürgetni fognak megint, és fölöslegesen kergetik majd az embert, mint tegnap azokkal a konzervekkel... — Vanek ásított, és megkérdezte, hogy amikor hazajött, nem beszélt-e túl sokat.

— Éppen csak félrebeszélt egy kicsit, — mondta Svejk — folyjon valami formáról dór- mögött maga elé, hogy a forma, az nem forma. és az, ami nem forma, az forma, és ez a forma megint csak nem forma. De hamar elnyomta az álom, rechnungsfeldvébl úr, és aztán mindjárt hortyogott, mintha fát fűrészelne.

.Sve'k elhallgatott, az ajtóhoz sétált, majd vissza, a számvevő őrmester priccséhez, megállt előtte és így szólt:

— Ami az én személyemet illeti, rechnungsfeldvébl úr, amikor hallottam, hogy mit tetszett mondani ezekről a formákról, nekem eszembe jutott egy Zátka nevű gázgyári munkás; ez a letnai gáztelepen volt, és ö gyújtogatta, azután meg ollogatla a lámpákat. Ez egy felvilágosult ember volt, és mindig bement az összes elképzelhető letnai pálinkamérésekbe, mert a lámpagyújtás és a lámpaoltás között, nagyon sok idő telik el, és aztán reggel a gáztelepen pont olyanokat beszélt, mint a rechnungsfeldvébet úr. csak ö azt

mondta: ,.A kocka el van vet 'e, ezért kockás a vetés" En ezt a saját szememmel hallottam, amikor egu részeg rendőr az utca bepiszkítása

miatt engem az őrszoba helyett tévedésből a gáztelepre kísért be.

Azután — mondta Svejk csendesen — egy idő múlva ez a Zátka nagyon csúnya véget ért. Beiratkozott a Mária-kongregációba, eljárt a szentes kecskékkel a Jemelka páter prédikációjára a Szent Ignác templomba a Károly- térre, és egyszer, amikor a Károly-téri Szent Ignác templomban miszionáriusok voltak, elfelejtette eloltani a gázlámpákat a körzetében, úgyhogy ott az utcákon szakadatlanul égett a gáz három nap és három éjjel.

Az nagyon rossz dolog, — folytatta Svejk, — amikor az ember egyszerre csak elkezd belekeveredni valami filozofálásba, az ilyennek mindig delirium tremens szaga van. Évekkel ezelőtt áthelyeztek hozzánk u hetvenötösöktől egy Blüher nevű őrnagyot. Ez havonként egyszer mindig összehivatott bennünket, és négyszögbe állított és arról elmélkedett velünk, hogy mi az a katonai felsőbbség. Ez semmi mást nem ivott, csak sligovicát. ,.Minden tiszt, katonák", magyarázta nekünk a kaszárnyaudvaron „már önmagában a legtökéletesebb lény, és százszor annyi esze van, mint nektek együttvéve. Ti egyáltalán nem is tudnátok elképzelni, katonák, valami tökéletesebb dolgot, mint egy tiszt, még akkor se, ha ezen törnétek a leieteket, amíg éltek. Minden tiszt egu szükséges lény, ellenben ti, katonák, csupán véletlen lények vagytok, ti létezhettek, de nem muszáj, hogy létezzetek. Hogyha háborúra kerülne a sor, katonák, és ti elesnétek a császár őfelségéért, jól van, az nem változtatna sokat a helyzeten, de ha később a tisztetek esne el, csak akkor látnátok igazán, hogy ti menynyire a függvényei vagytok neki, és hogy ez milyen nagy veszteség. A tisztnek léteznie kell, és a ti létezésetek tulajdonképpen csak a tiszt uraktól származik, ti belőlük eredtek, tisztek nélkül ii nem lehettek a világon, ti a ti katonai feljebbvalóitok nélkül még fingani se tudnátok. ■ Számotokra, katonák, a tiszt egy erkölcsi törvény, akár értitek ezt, akár nem, és mivel minden törvénynek kell,, hogy legyen egy törvényhozója, katonák, ez a törvényhozó csakis a tiszt, lehet, akivel szemben ti lekötelezettnek érzitek és kell, hogy érezzétek magatokat, és akinek minden utasítást kivétel nélkül teljesítenetek kelt, még akkor is, ha nem tetszik nektek“'.

Aztán egyszer, amikor befejezte, körbejárta a négy szítét és egymásután megkérdezte mindenkitől:

„Mit érzel, amikor takarodó után jössz visz- sza a kaszárnyába?“

Mindenki össze-vissza válaszolt, hogy ők még sohasem késtek el, vagy hogy minden késésnél felfordul a gyomruk, az egyik azt mondta, hogy ő ilyenkor kaszárnyaáristomot érez, és így tovább. Ezeknek a Blüher őrnagy mindjárt megparancsolta, hogy álljon félre az egész banda, és délután büntetésből csukló- gyakorlatokat fognak csinálni az udvaron, mert nem tudják kifejezni, hogy mit éreznek. Amikor rám ker'.lt a sor, nekem eszembe jutott, hogy miről elmélkedett velünk legutoljára, és amikor hozzám ért, egészen nyugodtan azt mondtam neki:

„Őrnagy úrnak atázatosan jelentem, hogy amikor elkésve jövök vissza, mindig valamiféle nyugtalanságot, félelmet és lelkifurdalást érzek magamban. Ellenben, amikor kimaradási engedélyem van, és idejében visszaérek a kaszárnyába, akkor engemet valami mennyei nyugalom száll meg, és belső elégedettség mászik belém".

Köröskörül mindenki nevetett, és Blüher őrnagy rámordított:

,,Terajtad, piszok, legfeljebb poloskák másznak, amikor a priccsen horkolsz. Még van pofája heccelődni a nyavalyásnak".

Es ezért olyan spanglit kaptam, hogy öröm volt nézni.

— Katonaéknál nem megy másképp, — mondta a számvevő őrmester, lustán kinyújtózva az ágyán — ez már így van bevezetve, felelhetsz, amit akarsz,'csinálhatsz, amit csinálsz, mindig ott kell lenni a fejed felett a viharfelhőnek, és egyszer csak elkezdődik a mennydörgés, — Anélkül nem lehet fegyelmet tartani.

— Nagyon is igaza van — mondta Svejk. — Soha nem felejtem el,' ahogy egy Pech nevű regrutát lecsuktak. A hadnagyunkat Mocnak hívták, és ez összehívta a regrutákat és mindegyiktől megkérdezte, hogy honnét való.

— „Ti Zöldfülű regruták, átkozottak", mondta

nekik, „meg kell tanuljátok, hogy világosna és pontosan válaszoljatok, mint az ostor pattogás. Nahát, kezdjük. Hová valósi maga,

Pech?" Ez a Pech egy intelligens ember volt, és azt felelte: „Alsó-Bousov, Unter Bautzen, 267. ház, 1936 cseh lakos, jiheini kapitányság, sobotkai járás, a volt Kost-fcle uradalom, Szent Katalin plébániatemplom a XIV. századból,

újáépítette gróf Václav Vratislav Netolicky,

iskola, posta, távíró, cseh kereskedelmi vasút, cukorgyár, fűrészmalom, Valcha major, éven-