Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-08-06 / 31. szám

1955 augusztus 6.

K

A kasza lendül, újra lendül s mintha vonná maga után a kaszálót, Dániel Jánost. Jani, a fia, lihegve kötözi a kévét, ő szedi apja után a markot. Egy szempillantásra sem lehet megállnia a gyereknek, még annyira sem, hogy letörülje homlokáról a verejtéket. Egyik villanás a másik után, harsog a búza a vágás nyomán s dűl egyre, az apa kegyetlenül dolgozik. Janinak nehéz, szinte fáj a munka: szedni a markot, sebesen sodorni a kötelet, bekötni a kévét. Régebben birkát őrzött az ur'ásáynak, akinél szolgáltak; tavaly alig termett valamit a földjük, az idén lógták Janit először aratásra. Hajnalban kezdték, már magasan jár a nap, hajnal óta így megy a dolog szakadatlanul.

Az apa hátra tekint olykor, bár nem kell félnie, hogy belevág a kasza a gyerek sarkába. Inkább azért pislant a fiúra, mert valamit mond neki. Mindig van bíztató szava, egyszer így szól:

— A magunkét aratjuk, fiam.

És mivel Jancsi csak el-elmarad, meg hogy még valamit mondjon, megáll a kaszát fenni;

— Most még nehezen vagyunk, de ha így terem ez a kis föld, három esztendő múlESSÜNK

NAGY LAJOS:

ARATOK

valyás, hogy a szobájuk nyirkos volt. Ok persze nem is vették volna észre, már mint a nyirkosságot, nem tudtak ilyenféléről, de egy városi rokonuk mondta nekik, aki egy-, szer ellátogatott hozzájuk a tanyára. Kész betegség, így szólt pestiesen.

Dohos búza, nyirkos lakás, csöppnyi egy ablak, jaj, menynyi baj volt, nem is lehetne felsorolni. A konyhán ketten főztek A két asszony szemét kimarta a füst és csak nem csináltatta meg az urasag a kéményt. Bár lehet, hogy nem tudta hogyan is tudhatta volna, hogy Dániel Jánosné meg Kontra Istvánná béresasszonyok reggeltől eáfig fuldokolnak a füstben. Nem értek fel hozzá az átkok, miket a két asszony szórt rá: Döglene meg, szakadAkácfabokrok árnyékába vonulnak, letelepszenek, lekerül a kosárról a tiszta kendő, a le- veses fazékról a fedő. Kanalat nyom Dánielné az ura meg a fia kezébe, sárgás zsírfoltok úsznak a leves tetején, a kanál merítésére hajszálvékony csíkok kavarognak benne, ejnye, hisz’ ez húsleves.

— Hát te? — kérdezi az ember.

— Én már ettem, — mondja az asszony.

— Ugyan ne okoskodj. Egyél csak.

Nyújtja a kanalát, Jani sóvá- ran pislog, ő már enne, de úgy tudja, hogy harmadiknak kell maradnia. Előkerül a harmadik kanál is, az asszony matatás után megint ráborítja a kendőt a kosárra. Nem sietnek, még meleg a leves. Mikor a fazék feléig ürül, apa és anya egyszerre hagyják abba a kanala- zást. Az anya fölveszi a földről a fazekat és Janinak nyújtja. Jani most már szaporán e- , szik, hamarosan megdönti a fazekat és kikanalazza a levest utolsó cseppig. A kanálra tapadt tésztát is lenyalja. Az anya megkérdezi

— Jóllaktál?

Ravaszul mosolyog, majd hogy el nem neveti magát. Janiban fellobban a gyanú, a letakart kosárra tekint:

— Édesanyám becsapott. Van egyéb is.

— Van hát. Paprikáshús csuszával.

Jani zsémbeskedik:

— Aztán csak hagyja, hogy megtömjem a bendőm lével. Azért ne gondolja ám, hogy nem eszek.

— Nem gondolom én azt, fiam, — és az anya kacag.

Most már Dániel is mosolyog:

— Nem látod, hogy csak tréfál veled az anyád? Örülj' — ha jóllaktál.

Kiderül azonban, hogy csakugyan van hús is. Egy lábosban jókora ^ darabok úszkálnak a paprikáslében. Egy tál csuszáról is lekerül a kendő. Az ember elcsodálkozik. A levest még csak megértette, mert tud a felesége sokfajta huncutságot, krumpliból, tökbélből, fehérbabból és zöldségből húslevest mesterkedni. De ez itt a lábasban igazi hús.

Dániel csak ránéz az asszonyra kérdezőn.

I I,/ A

va nem cserélünk—az urasággal sem.

És hogy értse a gyerek, még hozzáfűzi:

— Már azzal, aki uraság volt itt a nyakunkon.

Később ledobja a kaszát, segít Janinak. Egy-kettőre elkészül néhány kéve, Jani hajlon- gathat megint a nyomában.

Mialatt kötöz, Jani csak áll, bámul az apjára s csaknem sírva fakad a kíntól, de meg talán az örömtől is, mert nem ostoba gyerek, érti a szót.

De hát még csak tizenhárom esztendős, meg nem is olyan ügyes, mintha lány volna, nem olyan szapora járású a keze.

Az asszony kellene a helyébe, csakhogy az nem jöhetett dologra, beteges mostanában, a derekát fájlalja. A gyomrára is panaszkodik, még ma is érzi, így mondja, hogy dohos búzát mért nekik az u»ság ispánja. A derekát meg csak úgy megerőltette, vagy attól lett nyajpn rá á-z ég, őt meg a faty- tyait kéne itt megfüstölni, majd később ä végső elkeseredés, miért is nem döglesztik meg a szegény embert, ahelyett hogy így kínozzák. Mindez kiszállt a füsttel a kéményen, az ajtón, lassan, sokára, fojtogatón, ellebegett az udvar felett, ki a határba, az uraság azt sem tudta, hogy két ilyen meg olyan nevű béresasszony van a világon. Különben meghatódott volna a finom lelke, valami gorombát mondott volna az ispánnak és menten megígérte volna, hogy jövőre, vagy két év múlva, azután, ha egyszer nagyon sok lesz a birtok jövedelme, megcsináltatja a kéményt.

Éppen az uraság földjéből kapott Dániel János nyolc holdat, házat meg benn a faluban, jobbat, mint a cselédház volt. örültek, kicsit féltek is, ősi félelemmel, mert megriasztották őket. Azért az asszony az új

otthonban már az első begyújtás után megkönnyebbülten soha jött fel: Hát itt legalább nem marja a füst a szememet. Az igaz, hogy még nem volt mivel fűteniök. Keserves maradt az élet és keserves még ma is. A kis föld még nem adja meg a megélhetést, a ruházkodást, a cipőt. Pedig Dánielné is iparkodik, baromfit nevel. Már az idéh pünkösdre paprikásnak való csirkét adott el a városban. Akkor éppen húsra is telt pénz, finom húslevest főzött az asz- szony. A gyereknek vett gumitalpú cipőt, meg egy fekete klotnadrágot, most is az van rajta. De hát mintha minden igyekvés hiába lenne, kenyéren arat majd Dániel János, meg híg leveseken, még ■ szalonna sincs a háznál, tavaly elpusztult a két malac, mert »nem volt pénz, nem tudták idejében beoltatni.

így volt, nehéz volt, sokszor elcsüggedtek, de most újra nekifeszülnek a küzdelemnek.

Kis pihenőt tartott János, meg Jani, hallgatagon, csak úgy elmélázva. János már nem inai gyerek, nagyon is javakorabeli, a halántékán a fekete közt ősz hajszálak csillognak. Áll a rirgy hőségben, feje födetlen, bozontos nagy haja védi a napsütéstől; az ingujját felgyűrte Valiig, bronzszínű az izmos karja. Jani fekete szemű legényke, csinos arca most kissé savanyú, nehezen törik bele az új nehéz munkába. A közeli kis tó felé pislog — inkább libaúsztató gödör, mint tó — szeretné benne megmártani magát és szeretne leheveredni agyagos partján, a nyárfák árnyékában. De az apa emeli a kaszát, suhint vele, borul a búza a földre, halad előre a kaszás, követni kell; iparkodva szedi hát a markot, sodorja a kötelet, köti a kévét rátérdepelve, még a gyerek is látja, mily kövérek ,a búzafejek; új és új a kéve, tizennyolc lesz majd egy kereszt. Jobbra-balra a szomszéd táblákop is aratnak, jő komák, érkezéskor hajnalban váltottak egy-két szót, de azóta, munka közben, nincs beszéd, mintha versenyeznének. '

Délben megvillan a tábla végében egy. piros fejkendő, libeg a kék szoknya, merthogy enyhe szellő kerekedett, hozza az ebédet Dánielné. Csak valami jó húsleves volna, vagy paprikáshús. De az nem lehet, mert nincs a háznál pénz, egy fillér sem. Fiatalos az asszony, köny- nyed a járása, pedig a messze faluból jött, homokos úton. Komoly a képe.

— Nem a kakast sajnálom, öreg volt már.

— Akkor meg mit sírsz?

— Csak úgy. Mert már ör g volt. Pedig milyen hetyke kakas volt még két évvel ezelőtt.

— Volt, — hagyja rá az ember és leteszi kanalát, mellyel a csuszát ette, szétnéz, a bajszát megtörli kétfelé.

Az asszony nézi az urát, most látja csak, hogy erősen ráncosodik a bőre a szeme körül. Az ember föláll, int Janinak, az felugrik, de még egy mel- lehúsát beletöm a szájába.

— Estére is maradt, — mondja az asszony és már pakolja el az edényt. — Én meg már megyek is.

Föláll, friss, vérbő, tüze! az arca, a szeme. Mellette Jani, mintha az öccse lenne. A fiútól kérdezi részvéttel:

— Fáradt vagy?

Dániel nézi kettőjüket, az esze még elidőz a kakasnál:

— Egyszer ti majd engemet is levágtok.

Ezt tréfának szánja, fanyarul. És magyarázatul még megtoldja:

— Ha már öreg leszek, és nem tudok dolgozni.

Jani nevet:

— Azt nem. Inkább csak á

Dallal, tánccal köszöntjük Varsót

'-T

^j| 7/í

Az asszony a kendőjét igazgatja, kínban van, még nem tudja, nem haragszik-e meg az ura. Kicsit fél, úgy segít hát magán, hogy igen hangosan mondja, szinte kiabálja, hátha megijed az ember:

— A magunkéban aratunk. No! Egyettek hát, nem loptam én ezt a kakast.

Az ember nem haragszik, az első harapás után enyhén szól:

— Kakas? Olyan puha, mint a dión hizlalt kappan. Ugyan olyant még nem ettem, csak hallottam róla.

Jani is nekibátorkodik, eszik a szájával, a szemével, a fülével: az orrcimpája tágul, a képe kidagad. Annyit töm a szájába, hogy alig tudja kinyögni :

ÜJ IFJÜSÄG — a CsISz Szlovákiai Közpcipti Bizottságának lapja. Megjelenik minden szombaton. Kiadja a Smena a CslSz Szlovákiai Központi3i;.oitságának kiadóhivatala Bratislava, Prazská 9. — Szerkeszti a sz.rkesztőbizottság. Főszerkesztő Szőke József. — Szerkesztőség és kiadóhivatal, Bratislava, Prazská 9. Telefon 227-17, 237-01. - Nyomja Merkantil n. v. nyomdája. — Előfizetés egy évre 30.— Kcs, félévre 15.— Kcs. — Terjeszti a postaszolgálat. — Rendeléseket minden postahivatal és minden kézbesítő átvesz. — Hirlapbélyeg A—68642 engedélyezve Bratislava 2. Kerületi Postahivatal. Feladó és irányitópostahivatal Bratislava 2.

—r Csak azzal a sok lével ne tömött volna meg.

— A Marci, — mondja megnyugodva az asszony.

Ez volt a kakas neve.

És folytatja;

— Nincs már rá szükség. El lesznek a tyúkok őszig így is. Vén kakas volt, gondoltam, levágom. Azt a fehér begyest tartom meg helyetje. Csak három hónapos és már kergeti a tyúkokat. Jó kakas lesz.

Dániel János elkomorodik, de csak eszik tovább, a felesége is bíztatja. Az asszony is csipeget egy keveset, néz maga elé, egyszer csak kibuggyan a könnye.

— Sajnálod? — szól rá az ura. — Akkor meg minek vágtad le?

Az asszony szipog:

Tóth Katka rajzai

székből hozatunk egy kiló húst.

Az asszony meglepődik, de kapva kap a gyermek komiszkodásán. és ellene fordul:

— Ne szemtelenkedj, te! Nem szégyelled magad ?

Dániel már indul a kasza felé, melyet ott hagyott a tarlón, ahol a munka abbamaradt. Az asszony rászól:

— Aztán maga ne beszéljen ilyen butaságot. Van föld, ház, jó a termés, jobb is lesz majd és maga most fél az öregségtől? Másképpen szokott beszélni otthon.

— Igaz, — ismeri el Dániel János és gyöngéden megérinti az asszony vállát: — No, Isten áldjon.

Indul a munkára, mert a szomszéd táblákon már befejezték az ebédet és keményen dolgoznak tovább. Jani vidáman siet utána.