Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-02 / 26. szám

1955. július 2. 1£V@IÍS4£L> 11 Az 1848-ilc év folyamán nagyon kevés iskolai feladatot kaptunk, csak itt-ott mintegy véletlenségből akadt néha valami. Tanárunk, aki az akko­ri idők szokása szerint az összes tan­tárgyakat maga tanította, bárcsak egyhez értett rendesen, elsősorban matematikus volt, majd természet­kutató és végül még nagyon fecsegő politikus is. így történt aztán, hogy a tantárgyak nagy részéből semmit sem tanultunk meg, a matematika rejtelmei továbbra is rejtelmek ma­radtak számunkra, mivel, véleménye szerint, aki nem természetadta ma­tematikus, annak úgysem lehet a fe­jébe tömni ezt a tudományt. Latin­ból az egész iskolaévben' nem jutot­tunk tovább a „Germaniá”-nak az iskolák céljaira kiadott gyűjteményé­ben szereplő első fejezeténél, mely­ben Tacitus az ó-német növényvilá­got írja le. 4 tanár úr pedig a diá­kok kérdezősködéseíre felelgetve a politizálás kedvéért elfeledkezett a feladatról. Néha azért megesett, mint már fentebb megjegyeztem, hogy nem szabadultunk meg* a leckétől. Gyönyörű tavaszi délután volt. A feladat: néniéiről latinra fordítani fagyban vesződtem. A kapun túl a kőbányában vártak rám a j.úfc, nagyszabású katonai gyakorlatokat szándékoztunk tartani. Nem találtam he­lyemet a zongora mellett, amely egyúttal íróasztalul is szolgált, fogytán vplt .már, a 'tifrehntm. :. és -u fóladat csak nem akart elkészülni. Végülis . felugrottam, kinyi­tottam az ajtót és hallga­tózni kezdtem. A , szemközti korcsmába nyíló ajtón hár­fapengetés és rekedt ének­szó szűrődött keresztül. Há­la istennek! Felkaptam a feladatot, és kabát meg sapka nélkül igyekeztem a szomszédba; hisz gyermek­korúm óta otthon voltam az öieg korcsmároséknál. 21? italmérésben csak egy-két em­ber ült az egyik asztal körül. Szem­ben velük József, a hárfás. „Aha, jön a kölyök,” szólalt meg József és erélyes pendítéssel véget Vetett a játéknak. „Már megint nem tudsz valamit?” „Szégyen! Diák és hárfáshoz jár tanácsért!" gúnyolódott valaki. „De hisz József úr is diák volt", véde­keztem pirulva. „Csakhogy, fiam, én minden fel­adatomat szépen magam megcsinál­tam. Különben, hagyd a szamarakat, hadd beszéljenek! Semmit sem tud­nak, nem becsülik meg hát azt sem, aki ért valamihez. Magam is félna­pokat mesélhetek, énekelhetek, játsz- hatom a féleszűeknek és még csak meg sem fizetik rendesen.” „Csak ne kísértsd az Úristent! Énekelj, vagy mesélj valamit, ne félj, megfizetünk.” — „Most hagy­jatok, hadd segítsek ezen a kölykön, mert ha nem fog igyekezni, pocso­lyába kerül. Majd aztán énekelek és mesélek nektek valamit. Éppen egy nagyon szép német könyvet olvasok, ezt itt. ni, régi már, gyűrött, pisz­kos, el sem hinnétek,. mi van ben­ne. No hisz majd meghalljátok!” Az­zal f >gta a feladatomat és írni kez­dett a másik oldalára. A hárfás József furcsa ember volt. Senki sem tudott róla, vagy előző életéről semmit. Az Újezden lakott és a lakásadó asszonya mondta, hogy bár sokat keres, de egy csomó köny­vön, amelyek szerinte semmire sem valók és egynéhány szép kabáton kívül, amelyeket sohasem hord, sem­mije sincs. Állítólag néhány nappal ezelőtt varratott magának egy feke­te frakkot, ugyancsak fekete nadrág­gal és fehér mellénnyel, isten tudja mire kell neki! A korcsmárosok szí­vesen látták, mert .ahová betette a lábát, tódult utána a nép; olyan da­lokat enekelt nekik, amilyeneket még sohasem hallottak és olyan történe­tiket mondott, hogy tátva maradt a szájúk. A történeteket — azt állí­totta — mind azokban a német könyvekben olvasta, amelyeket for­gatni szokott. Különösek voltak a történetek, olyan életbevalók, és sok hallgatójának az volt az érzése, hogy a történetek hőse maga József. Gyö­nyörűen tudott mesélni a német könyvekből; de egyszer állítólag el­szólta magát, valahogy olyasformán, mintha valamikor ő is írt volna efajta német könyveket. írni min- denesetre kitünően tudott, akárkinek volt rá szüksége, meggyőződhetett róla. Csak kérvényeket nem volt haj­landó írni. Ha valaki effélével for­dult hozzá, azt szokta mondani, hogy: „Azok u nagyurak úgysem adnak nektek szívesen semmit; ne alázkod- jatok meg, nem írok”. Egyetlenegy jóismerőse sem volt, később sem tudtam meg róla úgyszólván sem­mit, még csak a nevét sem; titokza­tos maradt az én számomra is. — Gondolataimban mint módfelett érde­kes, igen, poetikus lény kapott he­lyet. A hárfás József a latin feladaton dolgozott. Én még mindig zavarban az előtte fekvő ,-,Esti lapok” példá­nyaiban lapozgattam, majd fogtam azt a bizonyos német köny vet, amely­ből a szomszédoknak akart mesélni- Cime „Herbstblumine” volt, írója Jean Paul. Annak idején természete­sen még nem ismertem ezt a köny­vet, nekifogtam hát keresni azokat az érdekfeszítő történeteket, amelye­ket az imént József emlegetett. A találrmra felnyitott oldalon ceruzá­val aláhúzott sorokat találtam: „Miért legyen jobb sorsa a kortár­saitól félreismert lángésznek, mint a távoli napoknak? Azokat is csak év­századokkal később vesszük észre s illesztjük oda az égboltnak arra a he­lyére, ahol már talán ma éjjel fel­keltek; mert túl hosszú ideig tartott, míg fényük elért a földre". Magam sem tudom miért, fogtam a ceruzát és leírtam a címet és az idézetet is. „Érted kölyök, mit írtál le?” S a hárfás fekete, de már homályosodó, elgyöngült szemével kutatóan nézett végig rajtam. „Nem baj, ha nem ér­ted, megártott azoknak, akik megér­tették! Itt a feladatod, eredj labdáz­ni!” Odábblökte a füzetemet, eljátszott néhány akkordot- és kellemetlen, re­kedt hangon énekelni kezdett: Hegyen túl, völgyön túl Büszke urak kertje, Almát olt egy helyre legény. Piros almát, benne. Oltja, oltogatja, S ím észre se vette, Megkérdi egy barna kislány: Feleségül venne? Jávorfa levele A tengerbe esett. Rabok vagyunk édes rózsám, Nősülnöm nem lehet. „Már megint azt a drótosat húz­za!” bödült el az egyik hallgató. — Igen, volt Józsefnek egy-két ilyen kedvés morva és szlovák nótája, min­dig újabbat és újabbat tudott és eze­ket énekelte a legszívesebben. Le szoktam írni ezeket a dalokat; egy­szer megkérdezte: „Nem szorul ösz- sze a torkod, nem akad el a léleg­zeted, ha ezeket hallod? igaz, te még kölyök vagy, nem érted még U ezt!” Pünkösd volt és a nap mintha tizedmagával sütött volna. Nehéz for­róság feküdt a fehér Prágára, szo­rongatta az embert, felforralta az agyvelőt; a test vért izzadt. A Kis- oldal csöndes, halott, mozdulatlan volt, mintha csak félt volna kilépni a saját ámyékábói, hiszen a legki­sebb mozdulattal is fokozná a fojtó meleget. Kevesen jártak az utcán, s ha elvétve akadt is egy-egy járó­kelő, lustán, lassan mozgott, útjában kihasznált minden tenyérnyi árnyé­kot, s ha csak egy kis szeüö rez- dült, szomjasan kapkodott levegő után. De hirtelen kirohannak az embe­rek a házakból, ingúj jban, sapka nélkül, a mi kedves Kisoldalunk szo­kása szerint. Az arcokon csodálko­zás, ijedtség, félelem. Kérdések röp­köditek össze-vissza. Lövöldözést vél­tek hallani az Óváros felől, többen is hallották, — hirtelen hatalmas, távolságtompította dörej — semmi kétség: az Óvárosban lövöldöznek! Emberek rohannak menekülve a hídon át. Öregek, fiatalok, fegyvere­sek, fegyvertelenek, férfiak, nők vad kavarodásban, az arcok fehérek a fé­lelemtől vagy a szenvedélytől: „Test­vérek. segítsetek! Ránktámadtak a pa­rancsnokság előtt, a nép közé lőnek, — patakokban folyik a vér!” ^ A „vér” szó mintha min­dent tűzbe borított volna. „Micsoda? A mi vérünk?” S a tömeg szenvedélyesebb része rögtön csoportba verő­dött. A fiákeresek rémülten menekültek, hogy össze ne törjék a kocsijaikat, kövek röpködnek, rakásra hordják a piaci bódélpat és a min­denféle cókmókot, összekö­tözik, megrögzítik s már áll is az első barikád, utána a második s perceken be: lül a harmadik is; egy óra —forgása alatt minden főbb utca el van torlaszolva. Újra élénk mozgolódás. Elterjedt a hír, hogy több­száz falusi Bruszka felé tart a prágaiak segítségére. Nagy tömeg indúl a Brusz- kai-kapu felé. A falusiak igyekeznek beljebb kerülni. Megnyílik a kapu, betörtet Prágába vagy kétszázfőnyi fegyveres falusi és a barikádokon keresztül iayekszik a Sarkantyús-utcán lefelé; a zenekar az osztrák himnuszt ját- sza az úton. A Kisoldali-téren megtorpannak, összetorlódnak. Aztán egy átjáróházon keresztül kiözönlenek a Karmelita­utcára, ahol a régi postánál katona­ság áll két ágyúval felfegyverkezve. Az ágyúk felmordulnak, néhány em­ber elesik. De a többi megy előre! Az ágyúkat gyorsan megfordítják és lenn az Újezden a fegyvertár mel­lett állítják fel újra. Új harc, ágyú­dörgés. Sok szomorú, nagyon szo­morú jelenet! Egy-két fiatal diák követte a fa­lusiakat; mindent közelről akartunk látni. Az egyik házból elegánsan öl­tözött úr lép ki, valahogy ismerős­nek tűnt, de a saját szememnek sem tudtam hinni, hogy — a hárfás Jó­zsef lehetne. Gyönyörű új kalap ár­nyékolta be a simára borotvált, ér­telmes arcot, fekete frakk, fekete nadrág, fehér mellény, tiszta sárga kesztyűk, tisztára báli öltözet. Ke­zeiben hatalmas pisztolyok. Némán és nyugodtan haladt együtt a menettel. Ellenállhatatlan erő von­zott utána. Előre m.ent, a legelső sorba és felállt egy kőrakásra. De alig húzta fel az egyik pisztoly ka­kasát, megingott. Puskagolyó találta mellbe, a pisztoly a levegőbe lőtt. Estében elkapták, hangosan, csengün megszólalt: „Isten fizesse meg”. Nem a; embereknek, a halálnak szánta. Bevitték a házba, oda is követtem. Letették a puszta földre és elmentek. Meglátott és odaintett magához. „A ,,Nap”-korcsmában hagytam nek d emlékül két könyvet”, suttogta, „tudtam, mi fog történni. De most már menj haza kölyök, ne aggódjon hiába az anyád!” Séta a Tárban Minden fővárosnak, s talán minden nagyobb városnak is van valami jel­legzetessége. S akaratlanul is ez, az egyik vagy másik városra jellegzetes kép jelenik meg az ember képzele­tében, ha az illető városról esik szó. Ki ne gondolna a felfordított asztalra emlékeztető várra, ha Bratislava ke­rül szóba? Vagy ki tudná elképzelni Moszkvát a Kreml, Budapestet az Országház, vagy éppen Párizst az Eiffel-torony nélkül? Ugyanilyen ne­héz lenne elképzelni Prágát a híres vára nélkül. A prágai vár magasba ívelő kar­csú tornyaival méltóságteljesen emel­kedik az „Aranyváros” fölé. Jó nagy körzetből, csaknem minden irányból látható. Esti megvilágításban elraga­dóan szép látvány. A sötét éjszaka képezte fekete háttérből lángoló szín­ben emelkedik ki a sok-sok fény­szóró tüzében tündökölve. Prága számtalan műemléke közül talán éppen a vár a legvonzóbb. — Aligha akadt látogató, aki azt meg ne tekintené. S a Prágát nem ismeri), idegen is könnyen eltalál oda. A prágaiakra jellemző, hogy nagyon sze­retik városukat s különösen büszkék történelmi vonatkozású műemlékeik­re. Erről az idegen is hamarosan meggyőződhet. Kérdezze csak meg bármely prágai járókelőtől, merre jut el a várba, vagy más nevezetesebb helyre. A válasz általában kimerítő s nem egyszer hosszadalmas szokott lenni. Nem egy esetben megtörtént, hogy az ismeretlen prágai gyalog el­kísérte a kérdezőt, közben magyaráz­va a kérdezett hely, vagy emlékmű történetét Legtöbbször az érdek'ödő nem csupán az utat ismeri meg, ha­nem a főváros egy részének, talán csak elenyészően kis pontjának tör­ténetét is. Kedves élmény ez az ide­gen (már mint Prágában idegen) szá­mára. A város s ezzel a haza sze- retetének, a nemzeti, történelmi ha­gyományok megbecsülésének, értéke­lésének ragyogó megnyilvánulása ez. A várat naponta rengeteg ember látogatja. Van akit történelmi múltja vonz. A másik felbecsülhetetlen mű­értéke végett keresi fel. Vagy ki ne lenne kiváncsi a köztársasági elnö­künk lakóhelyére? A látogató első pillantása a vár fölé emelkedő ár­bocra esik. Ha az árbocon lobogó leng, akkor a köztársasági elnök ott­hon tartózkodik. Amint eltávozik, a zászlót bevonják. Az emberek persze nem egyfor­mák. Van aki megemlékezik azzal a tudattal, hogy a köztársasági elnök .4hon van. Akadnak azután olyanok is, akiket ez a tudat nem elégít ki- Egy alkalommal olyankor jártam a várban, amikor kirándulók, iskolások, pionírok több csoportja is ott tartóz­kodott. A vörös kendősök egyik' cso­portja odaállt Zápotocky elvtárs ab­laka alá és kántálásba kezdett: „Lát­ni szeretnénk Zápotocky elvtársaf!” S néhány perc múlva valóban ki­nyílt az ablak s ott megjelent Zápo­tocky elvtárs alakja, aki mosolyogva üdvözölte a kis kiváncsiakat. A prágai vár már a cseh történe­lem hajnalán keletkezett. Kozmós krónikás írásában megörökített ős­régi monda a vár alapítását Libusa mitológiai fejedelemnühöz vezeti visz- sza. (A monda szerint Libusa volt a cséh nemzet ősanyja). A tudományos kutatások eddigi eredményei azonban arról tanúskodnak, hogy a hatodik században a szlávok cseh törzsének várerődítése volt és a kilencedik szá­zadban ennek a törzsnek legfontosabb vára lett. Itt volt a Premysl-dinasz- tiabó! kikerülő uralkodók székhelye. Metód szláv hittérítő itt adta rá a keresztséget Borivoj fejedelemre. A földhányásokkal megerősített fa­épületekből készült várban szent Vencel 926-ban építette fel kőből azt a templomot, amelyet szent Vít szentelt fel. Abban az időben ez az épü'et a maga nemében páratlan volt egész Közép-Európában. Itt helyezték el szent Vit holttestét is, s erről nevezték el szent Vít templomának. A történelem, az évszázadok folya­mán váltakozó uralkodók mind-mind építettek valamit a várhoz. 1257-ben II. Otokár a vár alatt várost alapí­tott (Malá Strana), ame'yet szintén várfallal erősített meg. IV. Károly cseh király és a német birodalom császára Prágát az Üj-Várossal széle­sítette ki. A városnak a folyó két oldalán elterülő részeit kőhídda! kö­tötte össze. IV. Károly Prágában ala­pította meg Közép-E urópa első egye­temeit. Párizs után Prága lett a má­sodik legnagyobb európai város. IV. Károly idejében francia mintára, gó­tikus stílusban a szent Vít templo­mának átépítését is megkezdték. A huszita harcok idején és az azt követő évtizedek folyamán a várat elhanyagolták, nem is igen lakták. A tizenötödik század uralkodóit ugyan itt koronázták meg, de ezek nem lakták a várat. Csak a mohácsi csata utáni időszakban indul fellen­dülésnek, amikor a cseh hivatalok állandó szaporodása megköveteli a vár kibővítését. II. Rudolf idejében aztán ismét a kultúráiét egyik euró­pai központjává vá'ik. Tudósok, mű­vészek lakhelye lett. Ekkor épült a ma is ép állapotban lévő Spanyol- terem és a Galéria. A harmincéves háború sok kárt okoiott a várban is. Sok értékes mű­emlék elpusztult, vagy a svédek zsákmánya lett. A Habsburg-uralom idején a prágai vár ismét e'hagyottá vált. Az uralkodók Bécsben laktak, ' Prágába csak a koronázási szertartás­ra jöttek. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben ezek az uralko­dók a várat még műértékeik java­részétől is megfosztották. A vár el­öregedett, nem törődött vele senki. Erre az időszakra egyesegyedül szent Vít templomának befejezése esik. 1918. október 28-án véget ért a csaknem 400 évig tartó Habsburg- uralom és megalakult az önálló Cseh­szlovák Köztársaság. A vár ismét az állam fejének, a köztársaság elnöké­nek székhelyévé válik. Nem sokkal ezután megkezdődnek a javítási mun­kálatok is. Alig húsz év múlva, 1938-ban, a prágai vár történetében ismét gyászos korszak kezdődik. Bekövetkezik a nyugati nagyhatalmak és a hazai ko'omposaik árulása. 1939. március 15-én a fasiszta csapatok megszállják Csehországot és'az ezt követő napon a prágai várban Hitler jelenlétében ki tják ki a szégyenteljes „Cseh Morva Protektorátust.” A vár meg­telik német hivatalokkal és hivatal­nokokkal. Itt székel a „birodalmi Protektor” is. A hű cseh hazafiakra hárul a nehéz feladat, hogy a várat és műértékeit megvédjek a megszál­lók garázdálkodásával szemben. Amikor 1945. május 5-én Prága felkelt, a déli órákban elsőnek a vár­ra tűzték ki a szövetségesek lobogó­ját és itt esett el a prágai forrada­lom egyik első áldozata is. A négy napig tartó harcok idején több ágyú­lövedék ütött i'ajta sebet. Május 8-én éjfél előtt aztán a németek végleg kiürítették, sok-sok áldozatot hagyva maguk után. A Szovjet Had­sereg május 9-én a reggeli órákban szabadította fel Prágát s a vár észa­ki kiszögelésén vívta meg utolsó har­cát a menekülő németekkel. Május 11-én a csehszlovák kormány is meg­érkezett a várba s az ismét a Cseh­szlovák Köztársaság, elnökének, szék­helyévé vált. A prágai vár 1948. június 14-én éli át az eddigi legnagyobb történel­mi Változást. A- köztársaság elnökévé Klement Gottwald elvtársat, dolgozó ■ népünk fiát, Csehszlovákia Komihu- . nista Pártjának elnökét választották meg. Az a tény,' hogy Prága ősrégi várában munkásosztályunk fia szé­kéi, a nép hatalmának meggyőző bizonyítéka. Ettől az időtől kezdve Csehszlová­kia Kommunista Pártjának Központi ■ Bizottsága a prágai várban tartja tör­ténelmi jelentőségű üléseit. A köz- társasági elnök % Spanyol-teremben bünteti ki a szocializmus élenjáró építőit. 1953. március 14-én halt meg Kle­ment Gottwald elvtárs, A prágai vár március 19-én búcsúzott hazánk elnökétől. Két nappal később a sok történelmet látott Vladislav- teremben Gottwald elvtárs , har­costársát, Zápotocky elvtársat válasz­tották meg köztársasági elnökké.' A legcsekélyebb' túlzás nélkül el­mondhatjuk, hogy a prágai vár min­den kövéhez, minden talpalatnyi földjéhez egy-egy darab történelem tapad. Királyok, uralkodók égész sora tó, dolgozott, s bizony sokszor csak henyélt itt. Az épületekén és műemlékeken az akkori idők legki­válóbb művészei, festői, szobrászai, építészei dolgoztak. Itt van például Kolozsvári testvérek híres lovasszob­ra is.. Ezt érzi a látogató is, ahogy a vár vaskos kapuján belép. A vár sok nehéz időt is étéit, hisz a nemzet megpróbáltatásai elsősor­ban is itt tükröződtek vissza. 1948 után azonban a vár történelmi ter­meinek a királyok köntösétől , nép­sanyargató uralkodók arányától ápo- rodott levegőjét a szabadság friss levegője váltotta fel. Üj lakói a nép odaadó fiai. Zs. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom