Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-06-04 / 22. szám

t <Séla az új színházba 1955. június 4: Május 28-án Bratislavában, Pavol Országh Hviezdoslav néven új szín­házat nyitottak. Aki nem ismerős Bratislavában, nehezen találná meg és a legjobb, ha a Nemzeti Bank épü­lete iránt érdeklődik, ott aztán már könnyebben eligazodik. A bejáratot három allegorikus szobor őrzi, Fran- tiSek Draskovic akadémiai szobrász műve. Belépünk a vakitóan kivilágított márványoszlopos előcsarnokba. A fa­lakat freskók — a frissen vakolt fal felületére vízfestéssel festett képek — díszítik. A bejárattal szemben: fa­lon garamvöigyi táncot lejtenek a poloniaiak és mellette ragyogó tarka népviseletben leányok azt a kedves szokást örökítik meg, amikor a „mo­rénát” űzik ki. Jozef Sturdík, aka­démiai festőművész alkotta. A színpad függönye vonja magára a figyelmünket. A szlovák rónák vi­rágzó szépségét vetíti elénk Franlisek Gajdos festőművész és szinte érezni, milyen boldogan, lelkesen játszik ti- linkóján a jó detvai paraszt. Szabad­ságot lehel a Fold, és szinte csodála­tos, hogy a művész milyen élethűen elénk vetítette hazánk gyönyörű vi­dékét. Megcsodáljuk Otto Oprsa! „A elkelés kezdete” című művét, amely azt ábrázolja, hogy a fiatalok hogyan indulnak a hegyek közé, hogy kihar­colják szabadságunkat. A színház túl­só oldalán Ivan Simko festőművész képéről leragyognak az arcok és ken­dőkkel integetnek a felszabadító vö­rös hadsereg elé. A mennyezeten Frantisek Gajdos, az örömteli május elsejét örökíti meg. A képzőművésze­ti műremekek közé tartoznak az elő­csarnok színes mozaikszerű ablakai, amelyeken életünk utolsó tíz évéből örökítettek meg jeleneteket. Az abla­kok Jankó Alexy akadémiai festőmű­vész terve szerint készültek el. Rendkívül érdekesek a kulisszatitkok. A színpad maga egy látványosság Hasonló modern felszerelésű színpad nincs egész Közép-Európában. A szín­pad 36 kétméteres kockalapbó! áll és egy gombnyomásra bármelyik koc­ka három méter magasságba emelhe­tő, vagy pedig három méter mély­égbe süllyeszthető. A forgó szín­padon egyszerre három különböze ké­pet lehet berendezni A világító 160 reflektor és számtalan szuffitta lelett rendelkezik. Munkáját megkönnyíti a színpad felett elhelyezett mozgó vilá­gító híd. Az új színháznak hanpki- oróbáló kabinja van és filmkamrája ahonnan szintén fényhatásokat vetít­hetnek, Szünet után hangszóró hívja össze a közönséget. A Pavol Országh Hviezdoslav színhá­zat megnyitották és ügy a technikai felkészültségével, mint művészeti ki­állításával arra van hivatva, hogy a legtisztább művészetet szolgálja. Pótoltuk a mulasztást A rozsnyői Pedagógiai Iskola tanu­lói sikerig brigádmunkát hajtottak végre. A tanulók három csoportban dolgoztak és kötelezettségvállalásukat magasan túlteljesítették. Ennek a négynapos munkának je­lentősége főleg abban áll, hogy ezt a kimagasló eredményt a lehető leg­mostohább körülmények és természeti adottságok mellett érték el tanulóink. Magának a munkahelynek a megköze­lítése is erős akaratot, önfegyelmet, és lankadatlan kitartást igényel. A Pol'ana fölé emelkedő „Ördöghegy" 1140 méter magasságban húzódó ge­rincének befásítása volt a feladatunk. Évszázadok mulasztását pótolta itt az öntudatos ifjúság, mely fáradságot nem ismerő áldozatkészséggel hajtotta végre feladatát Ha közelebbről megvizsgáljuk azo­kat a körülményeket, melyek lehetővé tették ennek a feladatnak sikeres megoldását, nem mulaszthatjuk cl annak a ténynek megállapítását, hogy végre itt megmutatkoztak az oly' régóta várt öntudatos fegyelem meg­nyilatkozásának első jelei. Értékes megállapításnak vethetjük azt is, hogy ebben a munkában napről-napra job­ban megmutatkozott az egység, az összefogás erejének szükségessége, a gyengébbeken való segítés öröme, a szocialista munkaverseny nagyszerű­ségének felismerése. A II./a osztály, melyet Lucsko Jó­zsef tanár elvtárs vezetett,, ebben mindnyájunknak példaképül szolgált. A gyengébb lányoknak az erősebbek de a fiúk is egymással versengve se­gítettek. Voltak olyanok is, akik ebéd- srünet alatt, sőt műszak után is dol­goztak, pedig mindkét kezükön 10—12 vízhölyag volt. A harmadik napon, amikor a feltört kéz hegedő sebhelyei a legjobban fájtak, ebben a csoport­ban mutatkozott meg leginkább az egység, az összetartás, a fegyelmezett munka. A normát mindannyian túl­teljesítettük. Mikor az egyik nap közvetlen a műszak befejezése előtt lepihentek és Lucsko tanár elvtárs összegezte az eredményt, megálla­pította, hogy még nem érték el az előző napi átlagot. Erre mindannyian egyszerre ugrottak fel és a még hiányzó két gödör helyett mindegyi­kük hármat ásott. Öröm volt nézni ezeket az életörömtől sugárzó, kipirult arcú fiatalokat, akik példáját adták az igazi bajtársi segítségnek és mun­kafegyelemnek. Estére ízletes jó vacsora várta az ifjúságot, melyet Barnák Ilona tanár elvtársnő készített. A kis barakk, ahol 75 tanuló nyert elhelyezést, legfeljebb 35—40 ember befogadására volt al­kalmas, mégis meleg otthonává vált brigádunknak. Minden este a tábor­tűz mellett szórakoztak brigádosaink s a jókedv a nagy fáradtság ellenére sem hiányzott. A brigád 122,3 száza­lékra teljesítette tervét. A fiúk közül Vágó Tibor 223,2, Sípos Béla 163,7, Csomós Barna 136,9 százalékos telje­sítményt értek el. A leányok közül Béres Mária 181,1, Szoták Borbála 169,6, és Brindza Ilona 132,8 száza­lékra teljesítették a tervet. Ha a fiúk is oly őszinte ügybuz­galommal dolgoztak volna, mint a leá­nyok, akkor még sokkal szebb ered­ményt értünk volna el. A szocialista munkafegyelem értelmezésében if- jaink sokat tanulhatnak leányainktól, akiknél a norma teljesítése nem elé­gedettséget és lefokozott ügybuzgal­mat, hanem még nagyobb és erőtel­jesebb törekvést váltott ki. Erre a kemény munkában eltöltött négy napra mindig örömmel, a kitű­zött feladat teljesítésével, jóleső ér­mésével gondolunk vissza. A „Veszélyes utacska" című szovjet film. fiatal szerelmespárja mit sejt a veszedelmes vadállat közel eátér öl. BNICK GYULA a III. csoport vezetője Az „Életjel” című magyar film egyik jelenete. A bányamunkásból lett tiszt a bányában rekedtek mentésére indul. se fog az Or jósága vezérelni utatokon, az isteni szeretet szelleme nem fog _ kdrüllengem titeket, mert az irgalmas atyauristeunek esze ágában sincs, hogy összeálljon ilyen latrok­kal. Halljátok odalent, ti alsónadrágosak? Húsz alsónadrág nézett fel a szószékre, és egyszerre mondta: — Alázatosan jelentjük, hogy halljuk. — Nem elég hallani, — folytatta prédiká­cióját a tábori lelkész — az élet sötét felle­gében vagytok, amiben az Or mosolya nem veszi le a gyászt rólatok, hülyék, mert az isten jóságának is megvan a határa, te meg ott hátul, te vadszamár, ne röhögj, mert le- csukatlak, hogy belekékülsz. És ti, odalent, ne higyjétek, hogy a csapszékben vagytok. Isten végtelenül irgalmas, de csak a rendes emberekhez, nem pedig az emberi társadalom söpredékéhez, amelyik fütyül az 0 törvényei­re és még a dienstreglamára* is. Ezt akar­tam mondani nektek. Imádkozni nem tudtok, és azt hiszitek, hogy a templombajárás oz egy hecc, hogy ez itt valami színház, vagy mozi. De majd én kiverem ezt a fejetekből, nehogy azt higgyétek, hogy én azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak titeket és hogy va­lami örömötök legyen az életben. Mindnyá­jatokat beváglak az egyesbe, nyavalyások, úgy éljek. Csak a drága időmet veszieaetem itt rátok, és látom, hogy falrahányt borsó az egész. Ha egy tábornagy vagy egy érsek vol­na itt személyesen, akkor se javulnátok meg, akkor se térnétek meg az istenhez. Pedig egyszer még az eszetekbe fogok jutni, hogy jói akartam nektek. A húsz alsónadrág között egyszerre csak felzokogott valaki. Éveik volt az. A tábori lelkész lenézett. Ott állt Svejk, és az öklével törülgette a szemét. A látványt közderültség fogadta. A tábori lelkész Évejkre mutatva így foly­tatta: — Mindenki vegyen példát erről az em­berről. Mit csinál ez? Sír. Ne sírj, ha mon­dom, ne sírj! Meg akarsz javulni? Nem megy olyan könnyen, fiacskám. Most sírsz, de ahogy visszamész a cellába, megint éppen olyan kap­cabetyár leszel, mint azelőtt. Sokat kell még neked gondolkozni az úristen végtelen kegyel­méről és irgalmáról, hogy az a te bűnös lel­ked megtalálja ezen a. világon az igaz utat, * Szolgálati szabályzatra. amin járni kell. Ma azt látjuk itt, hogy bőg­ni kezdett itt előttünk egy ember, aki meg akar térni, de mit csináltok ti többiek? Sem­mit a világon. Tessék: az egyik tele pofával rág valamit, mintha a szülei a kérődző álla­tokhoz tartoztak volna, ezek meg ottan csak úgy tetvészkednek az isten templomában. Hát nem tudtok otthon vakarózni, muszáj, hogy éppen az istentiszteletre hagyjátok ezt? Stáb- foglár úr, maga se törődik semmivel. Pedig hát ti itt mind katonák vagytok, nem pedig valami marha civilek. Épp azért úgy kell hogy viselkedjetek, ahogy katonákhoz illik, még a templomban is. Gyerünk most már az úristent keresni, hogy az anyátok ne siras­son, a tetveket majd otthon is kereshetitek. Ezzel be is fejeztem, tekergők, és mindenkit felszólítok, hogy mise alatt tisztességesen vi­selkedjen, nehogy úgy legyen, mint a múlt­kor, amikor ott hátul kincstári fehérneműt cseréltetek kenyérért, és azt zaboltátok úrfel­mutatás közben. A tábori lelkész lebotladozott a szószékről, és lement a sekrestyébe, a stábfoglár utána. Egy idő múlva a stábfoglár kijött, egyenesen odament Éveikhez, kilódította a húsz alsónad­rág csoportjából és bevitte a sekrestyébe. A tábori lelkész az asztalon ült, amilyen kényelmesen csak tudott, és cigarettát sodort. Mikor Svejk belépett, a lelkész így szólt hozzá: — Szóval maga az. Közben én mindent vé­giggondoltam, és azt hiszem, hogy belelátok c vesédbe, érted, zsivány? Ez az első eset, hogy valaki elbőgte magát, nekem a templomban. Leugrott az asztalról, és megrázta Svejket a vállánál fogva, ráordítottt Szalézi Szt. Fe­renc nagy, savanyú arcképe alatt: — Valid be, gazember, hogy csak a hecx miatt bőgted el magad. És Szalézi Szt. Ferenc kérdően nézett le a képről Svejkre. S lenézett rá a szemközti falról, egy másik képről, valami felháborodott vértanú is, akinek éppen egy nagyfogú fű­rész volt a fenekében, mert holmi ismeretlen római zsoldosok fűrészelgették. A vértanú ar­cán még ilyen körülmények között se látszott semmilyen szenvedés, de öröm és vértanúi átszellemültség sem. Épp csak hogy fel volt háborodva, mintha azt akarná mondani: „Tu­lajdonképpen hogy jövök én ehhez, mit csi­nálnak maguk velem, uraim?” — Jelentem alássan, feldkurát *■ úr, — mondta Svejk megfontoltan, mindent egy lap­ra téve fel — meggyónom a mindenható is­tennek és a főtisztelendő úrnak is, aki isten helyében van itt, hogy tényleg csak a hecc miatt bőgtem el magamat. Én láttam, hogy a tisztelendő úrnak hiányzik a prédikációjá­hoz egy megtért bűnös, akit hiába tetszett keresni a prédikációjában. Ezért gondoltam, örömet okozok a tisztelendő úrnak, hogy ne tessék azt hinni hogy már nincsen tisztessé­ges ember a világon, és saját magamnak meg a hecc miatt csináltam, hogy könnyebb le­gyen a szívem. A tábori lelkész fürkészően belenézett Svejk jámbor arcába. Egy napsugár megcsillant Sza­lézi Szt. Ferenc savanyú képén, s a szem­közti falon meleg fénnyel árasztotta el a fel­háborodott vértanút.. — Maga tetszik nekem — mondta a tábori lelkész, visszaülve az asztalra. — Melyik ez­redbe tartozik? — Elkezdett csuklani. — Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a 91. ezredbe tartozók meg nem is tar­tozók, mert nem is tudom, hogy mi a hely* zet velem. — És miért ül itt? — kérdezte a tábori lelkész, szüntelen csuklások közepette. A kápolnából behallatszott az orgonát he­lyettesítő harmonium hangja. Egy tanító ját­szott, akit szökési kísérletért csuktak le. s a legbánatosabb egyházi daVamokat szólaltatta meg a harmóniumon. E hangok és a tábori lelkész csuklása valami újféle dór skálában olvadtak össze. — Jelentem alássan, feldkurát úr. igazán nem tudom, hogy miért ülök itt. és nem pa- naszkodok, hagy itt ülök. Csak pechem van. Én mindig jót akarok, és a végén mindig minden rosszra fordul, mint ennek a vérta­núnak itt a kévén A tábori lelkész felnézett a képre elnevet- Je magát, és azt mondta: — Maga egyre jobban tetszik nekem, majd érdeklődöm maga után a hadbíró úrnál, és most nem diskurálok itt többel magával Csak már túl volnék ezen a szentmisén! Kehrt euch! Abtreten!* Miután visszatért az elsónadrágosok meg­hitt csoportjába, a szószék alá, s ezek elárasz-' tották kérdésekkel, hogy mit akart tőle a tá­* Hátra arc! Lelépni! bori lelkész a sekrestyében. Éveik igen szá­razon és kurtán így felelt: — Be van rúgva. A tábori lelkész újabb teljesítményét, a szentmisét, mindenki a legnagyobb figyelem­mel és leplezetlen szimpátiával kísérte. Még olyan hívő is volt, aki fogadott a szószék alatt, hogy á tábori lelkész ki fogja ejteni a kezé­ből a monstranciát. Egy egész napi kenyér- adagját tette fel két pofon ellenében, és nyert. Az, ami a kápolnában mindenkinek eltöl- iötte a lelkét, míg a tábori lelkész szertartá­sát nézte, nem a hívők miszticizmusa volt, és nem is az igaz katolikusok ájtatossága. Olyasféle érzés volt az, mint a színházban, amikor nem ismerjük a darab tartalmát, a cselekmény egyre bonyolódik,' s mi izgatottan várjuk, hogy végül is hóm lukad ki. Mind­nyájan elmerültek a látványban, amelyet a. tábori lelkész úr szolgáltatott az oltár mel­lül, végtelen áldozatkészséggel. Átadták magukat az esztétikai élvezetnek, amit a tábori lelkész által fordítva felvett or- nátus nyújtott, s rendkívül fogékonyan es lelkesen szemlélték az oltár melletti esemé­nyek minden mozzanatát. A vöröshajú ministráns, egy templomi kö­rökből származó dezertőr, aki a 28. ezredben nagy specialistája volt a kisebb lopásoknak, őszintén elkövetett mindent, hogy előhalássza emlékezetéből a szentmise egész sorrendjét, technikáját és szövegét. Egyszemélyben mi- nistránsa és súgója volt a tábori lelkésznek, aki fölényes könnyedséggel cserélt tel egész mondatokat, s a rendes mise helyett eljutott a misekönyvben egészen a rórátéig. amit azu­tán énekelni is kezdett a közönség általános megelégedésére. Nem volt se hangja, se hallása, s a kápol­na boltozata alatt olyasféle visítás és nyöször­gés rezegtette a levegőt, mint a malacok kö­zött az ólban. — Hát ez ma is úgy be van piálva, — mondták az oltár előtt állók, végtelenül bol­dogan és elégedetten, hogy az nem közönsé­ges. Csuda jól beszívott megint! Biztos vala­hol a lányoknál szopta le magát. S immár vagy harmadszor harsant jel az oltár mellett a tábori lelkész éneke: „He mis- sa est!" — mint egy indián csataordítás, hogy belerezegtek az ablakok. (Folytatása következik !

Next

/
Oldalképek
Tartalom