Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-10-02 / 78. szám
7 03 IFJ0SÁG — a CsISz Szlovákiai Központi Bizottságának lapja. Meglelem k hetenként kétszer. Kiadja a Smena a CsISz Szlovákiai Központi Bizottságának kiadóhivatala, Bratislava, Prazska 9. — Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő Szőke József. — Szerkesztőség és kiadóhivatal, Bratislava. Prazska 9. Telefon 227-17. 237-01. — Nyomja Merkantil n, v. nyomdája. — Előfizetés egy évre 30— Kés. félévre 15 — Kés — SBÉS Bratislava száma 419-214-0Ő17 — Hírlap bélyeg engedelvp/vp KmiMava 2 Kerületi Postahivatal. Feladó és Irányító postahivatal Bratislava 2. — irányító szám 1400-1. — Terjeszti a Postaszolgálat. — Rendeléseket minden postahivatal és minden kéitbesftő átvesz. D-51523 Ül IFIÚS&C történelem A külföid mosolya Szeptember elején ez is előfordult Szovjet — Jó reggelt ^gyerekek! Üljetek lel... De hát miért álltok ? — Megvárjuk, míg megszárad a festék a padokon. (L. Genes rajza a Krokodil-ban) Ügy érzem kedves, mintha együtt repülnénk valahová messzire ... (Szpilki) S zúnyogviccek V 'p v>'; '? Kép szöveg nélkül — Ne gondolj semmi rosz- szat barátom, csak egy szúnyog szemtelenkedett... (Gundermann rajza a Wochenpost-ban). Csak türelem! Kérek egy félkiló kenyeret ! — Egy kis türelem, míg átveszem a zsemlyéket!^ f p bnCttíár] Kérek egy háromforintos blokkot! — Hát ma sem vagyok gyengébb, — Egy kis türelem, int máskor, de ma azért pokoli tem- míg átadom a kasz- >t diktálsz. szátl... T\j em hiába, hogy magános ’ gyerek voltam a malomházban, sokáig az maradtam az iskolában is. Nem tudtam se- hogyse közé élesedni a többi gyereknek. Csak a kis Cötkény- nyel barátkoztam össze, mert az is olyan kevés beszédű, öreges kis fiú volt. mint én magam. De mikor megüresedett mellettem a helye a padban, megint egészen egyedül marad_ tam. Se én nem kerestem a fiúk barátságát, se (Ik az enyémet. Ha valamelyik megszólított, szerettem volna a tulajdon ködmönöm zsebébe bújni. Emlékszem rá, hogy mikor még majorsága volt szülémnek a malomház udvarán, a kis csirkék közt mindig volt egy kive- rös. aki sohase tartott a többi, vei. Én is ilyenformán voltam a fiúkkal. Ha ők kint hányták a hengerbuckot a füves udvaron. akkor én bentmaradtam az iskolaszobában és négykézláb bujkáltam a padok alatt. Ilyenkor mindig medvének. gondoltam magamat, próbálgattam mindenféle ■ iksztő morgásokat és föltett szándékom volt, hogy. ha a nagy Cintula úost belép, akkor ráugrok és szétszaggatom. Ez a nagy Cintula volt a legnagyobb és legvásottább fiú az osztályban. Irigyeltem is, meg féltem is Utle. Azért irigyeltem, mert ha a két ujját a szájába tette, olyan sivitósan tudott fütyülni. mint a vasút. Titokban én is próbálgattam ezt. utoljára már az egész öklömet bedugtam a számba, mégse lett belőle egyéb, mint hogy majd megfulladtam. Félni meg azért féltem a nagy Cintulától, mert borzasztó erős volt. Egy karján is megbírja a tótágast, azzal dicsekedett. Ezt a tudományát ugyan nem mutatta be soha, de én elhittem neki. El is határoztam, hogy medve képében is csak hátulról ugrok rá, hogy meg ne tudja, ki szaggatta szét. Persze a nagy Cintula mindig arccäl előre lépett be a szobába és így a szétszaggatásból sohase lett semmi. A dühös vérmedve úgy összegömbörödött, mint a sündisznó és mindig úgy tett, mintha leejtett volna valamit és azt keresné. A nagy Cintula persze ravasz fiú volt és akárhányszor csak azért is betoppant a terembe, hogy rám ijesszen. Egyszer aztán az egész osztály füle hallatára azt mondta a tanító úrnak: — Tanító úr kérem, ez a ködmönös fiú mindig úgy bujkál a padok alatt, mint egy puli. A tanító úr ugyan a méterrúddal a feje búbjára koppantott a nagy Cintulának, de én- rajtam az már nem segített. A puli nevet többet le nem lehetett rólam mosni. De még azt csak elviseltem volna, ha tisztességesen pulinak szólítanak. Csakhogy úgy szólítottak ám. ahogy Messzi Gyurka szokta ■ a Mitvisz kutyát: — Ne, puli. ne! S mikor a megbérmálás után a tanító úr legelőször felszólított, a nagy Cintula megint elvihogta magát az utolsó padban s halkan kipisszegett a kezefeie mögül: — Pssz, pssz, pssz! Arra én úgy megszégyeltem magam, hogy se füt, se fát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet. Akárhogy tudtam a leckét, ki nem tudtam a számat értelmes beszédre nyitni. Csak tátogtam, mint a potyka a horgon. Mindig a fülembe ütődött a pssz, pssz. Olyankor is hallottam már, mikor senki se tett úgy. Tanultam pedig én annyit. hogy egész bele fakultam már. Tündérkém ugyan nem vette észre, se szülém, akit minden vasárnap fölkerestem a malomházban, de Messzi Gyurka megcsóválta a fejét, mikor benéztem hozzá a kukoricaszár- kunyhóba. — Nagyon nemszeretem színed van. gyerek. Olyan vagy, mint őkz elején a tarhonyás zacskó. Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok tudománnyal ? — Szolgabíró, Gyurka bácsi — feleltem hirtelen. Mert akkoriban sokat láttam a szolgabírót tükrös hintóbán elhajtani az iskola előtt. — Hát hiszen utóvégi’e az is tisztességes mesterség — bök- döste az öreg a hosszú botjával a kukoricák porhanyó tövét. — De te már olyan nagyon okosra tanulod magad, ahogy a színedről látom, hogy azzal a nagy ésszel csősz is lehetnél. Én mindig tudtam, hogy a csősz-mesterséghez ész kivánta- tódik. hanem öreg barátom még többet ért. mint amennyire én becsültem. Azt kérdi ugyanis tőlem harmadnapra a tanító úr az’iskolában: — No Gergő, mikor találkozol megint a, csősz bácsival? Hogy is hívják csali? Messzi Gyurkának, ugye? csak mondja meg, mi válik belőled, tej-e, vagy túró. Hát nem jót mondott rólad. Se tej, se túró. azt mondja, hanem aludttej. Mindig ijedt vagy. ha szólnak hozzád, mint délben a hajna- licskavirág. Nagyöt fújt Gyurka bácsi és megtörülgette a verejtékes homlokát az inge újjával. Nyilván világéletében nem beszélt még ennyit egyfolytában. De aztán m.egint csak megszólalt: — Hát mondd meg most már énnekem, szolgám, mért hagyod otthon az eszedet, mikor elindulsz az iskolába? — Viszem én azt magammal, Gyurka bácsi, csak nem merem előadni — törtem el a kis mécsest. S elsírtam-ríttam nagyeszű barátomnak, hogy milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában. A csősz megcsóválta nagy szürke fejét. — Ejnye, ejnye öcsém, hogy erről előbb nem szóltál! Tudok ám én orvosságot errül is. Mindjárt élőkerítem, megállj csak! Azzal lebukott a kunyhó bel— Annak — feleltem minden csudálkozás nélkül. Egészen rendén valónak tartottam, hogy Messzi Gyurkát a tanító úr is ismerte. — Na hát, ha beszélsz vele, mondd meg neki. hogy tisztelte- tem Derék ember, nagyeszű ember az. JDiiszkébb voltam, mintha ■*-* engem dicsért volna meg a tanító úr, hanem azért az üzenetet mégsem adtam át Gyurka bácsinak, mert nem engedeti szóhoz jutni, mikor másik vasárnap fölkerestem. Kiabált elébem már messziről: — Tyű, kukorica, meg a bajusza! — ráncolta össze a sep- rőforma szemöldökét — rossz hírt mondtak rólad Gergő deák. Nem lesz már belőled kukoricacsősz, de még szolgabíró se. Szót értettem a héten a tanító uraddal. Betisztelegtem hozzá a Mitvisszel együtt. Vittünk neki egy kis gyenge kukoricát. Már Másfélkiló körlevél havonta Körlevél a körlevélen Azon megint körlevél. Azt hiszik biz „fent” > sok helyen, Hogy a falu abból él. Szűcs Béla sejébe. > Vártam szívszakadva, mit hoz a gyávaság ellen ez a nagyeszű ember. Nem tudtam tisztán látni, mikor vissza jött. rossz bográcsot szorongat-e a hóna alatt, vagy pár szárító szakajtót. Mikor elém tartotta, akkor láttam, hogy a rejtélyes holmi valami nagy kajla juhászkalap lehetett fiatal korában. Most már csak madárijesztő fejébe lehetett vol. na tenni: csak úgy füstölt belőle a por, ahogy szétterítette a földön és megrázogatta gyöngéd szeretettel. — Mit szólsz ehhez, deák úr? — Hát elég csúnya jószág. — De szép volt ám ezelőtt negyven esztendővel, hékám! Olyan volt ez, mint a bársony, még a zsír ki nem verte! Meg volt ez festve szép bakacsin- feketére, még a penész ki nem szívta belőle a festéket! Volt ennek selyem pántlikája, még az egér le nem rágta róla. Vadonatúj kalap volt ez. mikor én juhászbojtárrá cserepedtem!-t? Föl nem tenném száz forintért — mondtam gyanakodva. — Fölteszed bíz ezt. deákom, száz forint nélkül is. Mert ennek a kalapnak az a fortélya van. hogy akinek ez van a fején, az testben-lélekben százszor olyan erős lesz, mint azelőtt volt. (Folytatjuk) 1. Alekszander Vaszljevics Szuvorov, a híres orosz hadvezér (1730—1800) stratégiája és taktikája, a haditudo- mány e három főszabályában csúcsosodott ki. (Lásd még a 20. sort is!) 9. Hangversenyek. 10. T. 11. Tizennyolcadik századbeli magyar költő, akiről a fővárosban utat neveztek el. 12. Pára! 14. Az utolsóelőtti kettősbetű. 15. Nagy Lajos. 16. ANL. 18. Megfedd. 19. A könnyen semmivé való elgondolásra használjuk hasonlatként. 22. E- gye! 23. Leánykenév. 24. Mint 42. 25. Ló, amelynek homlokán fehér folt van. 26. Római egyes. 27. Feleségének apja. 28. Levélre írják. 30. A 26. sz. ötszöröse. 31. „Ékes” leánynév. 33. Színszélek. 36. Losónczi György. 37. Bizonyos légnemű testek közös neve. 39. Ruházati cikk. 41. 1019— 1054-ig uralkodott. Az első „Pravada”-t, az ó-orosz nyelv szerint e törvények gyűjteményét — ő állította össze. Függőleges: 1. A műit század 30-es é- veánek elején ez a •mélygondolkodású, haladó fiatal bölcsészhallgató egy róla elnevezett politikai kört létesített. 2. Zola Emik 3. ENO. 4. Bátor. 5. Az orosz orvostudomány kiválósága, akinek .alapvető felfedezése volt, hogy a fehér vérsejtek felfalják a vérbe kerülő baktériumokat, (1845—1916). 6. : Bölcseség. 7. RTY. 8. A 35. szám után következő évszak kétharmadré- sze. 13. Névutó. 14. Trombitahang. 16. Másik oldalra csempész. 17. Bérlemény. 20. A vízsz. 1. sz. sor befejezése. 21. „Patyolat” munkát végez. 29. Lengő mozgású fizikai készülék. 32. Női név. Z1. 35. Most az ideje. 38. Cipész- kellék. 40. Hamis. 42. Azonos a 35. sz. sorral. Kocavadász Élt egyszer egy vadász, aki soha nem lőtt se vadat, se madarat. Gazdasága teljesen tönkrement, ő azonban ügyet se vetett rá, folyton a hegyeket járta. Amikor a család már felélte az utolsó maradék rizst is, a vadász felesége haragra gerjedt, s így szólt férjéhez: — Nem bánom, menj el vadászni, de ha most se fogsz lőni semmit, elégetem a puskádat, hogy soha többet ne tudj vadászni. S a vadász elment az erdőbe .. . Egész estig járta az erdőt, de semmit nem sikerült lőnie. Hazaindult. Amint visszaért a faluba, látja, hogy a gyerekek egy sánta nyúllal játszanak. Megvette tőlük a vadat: ne puszta kézzel kelljen hazamennie. A nyulat egy fához kötötte, ló- távolságra ment, s célozni kezdett. Vagy már nagyon sötétedett, vagy a puskával lehetett valami baj — szó, ami szó, nem a nyulat találta el, hanem a madzagot, amivel a fához kötötte. A nyúl meg — bár sánta volt — mégis elszaladt...
