Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-09-08 / 71. szám

0! IFJÚSÁG A bijacovcei EFSz kertésze Midiár János 315 ledolgozott munkaegység után előlegként 3750 Kcs pénzjutalmat és 9.74 q terményt kapott. Képünkön llás János raktárnok átadja a terményt. Hibák és eredmények MEGSZÓLAL A HELYI HANGSZÓRÓ. Hirdeti, hogy me este nyolc órakor CslSz tagsági gyűlés lesz. Fél hét körül járhatott az idd. ami­kor Pintér elvtársnővel, a CslSz járási küldöttével elindultunk az EFSz helyi­sége felé, ahol e gyűlést tartják. Fűtött a kíváncsiság, mert már régen nem vol­tam falusi szervezet gyűlésén. Szeren­csém volt, mert már voltak ott egy páran és így nem kellett hiábavaló vá­rakozással töltenem az időt. A gyűlés kezdetéig nyugodtan elbe­szélgethettem Blahovics György elv­társsal, a járás legjobb fiatal traktoro­sával. Mondanom sem kell, hogy büsz­ke a vándorzászlóra, amely heteken ke­resztül nála volt, sőt most már végleg nála is maradt. Meg is érdemli, hisz a nyári munkáknál 190 százalékos átlag- eredményt ért el. ■ Blahovics elvtars a CsISz-ben is meg­állja a helyét. Kultúrfelelős Minden szabadidejét a szervezetnek szenteli. Azonkívül, mint pionírvezető is kitű­nően dolgozik. A nyári szünidőben va­sárnapokon többször szervezett kirán­dulásokat a gyerekekkel. Nagyon pontos fiú. A gépet nagyon szereti, mindig rendben tartja. A nyári jó munkeeredményt is ennek köszön­heti. Minden percet kihaszál. Amikor már nem látott aratni, előkészítette a gépet, hogy másnap, rendes időben in­dulhasson és ne kelljen az időt tisztí­tással, zsírozássel tölteni. Sokszor még az éjjelt is munkában töltötte. Tartóz­ni járt. He kedve tartotta, reggelig is szántott, utána pedig aratni ment. De nemcsak Blahovics elvtárs dol­gozott jól, hanem jól dolgozott a szer­vezet is. A járás vándorzászleje két hé­tig volt náluk, ezt rajtuk kívül egy falu sem tudta elérni a járásban. Most lesz' a végső kiértékelés. A bátorke­szi.ek nagy reményeket fűznek a kiér­tékeléshez. t zóta is sokát segítettek az EFz-nek és számításuk szerint, no meg a járási titkárságról kiszivárgó hí­rek szerint végül is ők kapják meg a járási vándorzászlót. A tagsági gyűlésen Mácsodi József, a szervezet elnöke ismertette a tag­sággal az elért eredményeket. Kiemelte és külön megdicsérte azokat, akik a legjobban dolgoztak. Domin Simon, Szabó Sanyi, Székely András egész hé­ten a műhelyben dolgoztak, de vasár­nap az ifjúsági brigádokon ők voltak . az elsők. Úgyszintén Fehér Margit, Gubán Manci is, akik főként a gabona tisztításából vették ki részüket. Sor került arra is, hogy kinek java­solják a CslSz becsület jelvényét. Az elnök felszólította a tagokat, hogy jól gondolják meg és a javaslásnál az egész évben végzett munkát is vegyék figyelembe. Zajongás, suttogás, de vé­gül mégis kész a névsor: Mácsodi Jó­zsef, Blahovics György, Fehér Margit és Szabó Sándor. ÁTTÉRTEK A KÖVETKEZŐ PONTRA. Az elnök egy körlevelet olvasott fel, hadd beszéljen az helyettük. A körle­velet a járási CslSz titkárság küldte, melyben arról számol be, hogy a tagsá­gi díjak fizetésében első helyen Bátor- keszi áll, 103 százalékkal. A tagok tapssal fogadták a jó hírt. Pintér Er­zsiké, a szervezet pénztámoka azonban nem hagyta annyiban a dolgot. — Vár­junk csak egy kicsit az* örömmel. A já­ráson a kiértékelésnél azt veszik ala­pul, hogy a szervezet megveszi-e a tagsági bélyegeket vagy nem. Azt a­zonban már nem tudják-, hogy vájjon a szervezetnél mindenkinek rendben van-e a tagsági könyve. Én nyugodt szívvel mondhatom, hogy nincs rend­ben. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert, ha mindenkinek rendben lenne, akkor most nem volna nálam 120 bé­lyeg. Éppen ezért mondom, hogyha már megdicsértek bennünket, legyünk való­ban példásak és aki még eddig nem vette meg a bélyegét, az minél előbb tegye meg. A kritika hatott. Gyűlés után kö­rülötte tolongtak a megkésett tagok. Valóban példásak akartak lenni, ha már egy kissé megkéstek is. Már végefelé járt a gyűlés, még meg­beszélték, hogy kik fognak gyűjteni az árvízkárosultak javára, ki felel az­ért. hogy két emoert szereznek a bá­nyába és még sók más problémát, ami­kor megérkezett a járási pártszervezet instruktora. Szót kért. Röviden beszélt: — A falu felajánlotta, hogy három év alatt a kerület legjobb szövetkezete lesz. Ebben a munkában nem kis fela­dat hárul a fiatalokra. Éppen ezért is­merkedjenek meg a tervvel és már most fogjanak hozzá a megvalósítás­hoz. Szép eredményeket értek el eddig a bátorkeszi fiatalok. Az eredmények a- zonban nem teszik őket elbizakodottak- ká. így az augusztusi rendes tagsági gyűlésen elhatározták, hogy az ósz: munkádból erejükhöz mérten szintén kiveszik majd a részüket. Emellett nagy gondot fordítanak az ideológiai nevelésre is. Ezen a tagsági gyűlésen megalakították az olvasókört, mely azonnal megkezdi működését. A jövő héten tartják az első megbeszé­lést Fucík „Üzenet az élőknek" című börtön naplójáról. Még ebben az évben negyvenötén akarják megszerezni a Fucík-jeivényt. Az eredmények mellett azonban a- kadnak még hibák is. A helyi nemzeti bizottsággal nem mindig értik meg egymást a fieta'ck. De nem is érthet­nek egyet, ha például olyan dolog adó­dik, mint az aratás alatt. A fiatalok relációs kört szerveztek. Elhatározták, hogy a munkát mindennap kiértékelik és a legjobbakat nótával jutalmazzák. Elhatározásukat a helyi nemzeti bizott­ság elnökével is közölték. Az elnöknek az volt a válasza, hogy minden nóta S korona. A járási szerveknek kellett köz­belépni, hogy a fiatalok megcsinálhas­sák a relációs kört. Vagy például itt van egy másik eset. A falunak gyönyörű kultúrháza van. Sajnos csak díszül szolgál. A fiatalok politikai iskolázást akartak szervezni. A kultúrházban lett volna a megfele­lőbb hely, de ott nem tarthatták meg, mert nem tudták megfizetni a 6 koto- nát óránként, amit a teremért kértek. Vájjon ki azért a felelős, ha a fiatalok fejleszteni akarják ideológiai tudásukat, és azt lehetetlenné teszik számukra. GONDOLJÁK CSAK MEG JÓL az idősebb elvtársak, mert bármennyire szeretnének is, nem élnek örökké, he­lyüket át kell adni a fiataloknak. Már­pedig, ha most alkalmat adnának ne­kik a tanulásra, amire olyannyira na­gyon vágynak, egész biztos, hogy ami­kor majd a falu élére kell állniok, sok­kal jobban megállnák a helyüket, mint így, ha akadályozzák a fiatalok fejlő­dését. MARKOTÄN PÁL Nyol cvankétnapos harc az óceánnal Az SZH-257 jelzésű kis vonlato- gőzöst 1954. december 2-án heves szélvihar kisodorta a nyílt északi Csendes Óceánra. 1954. február 21- ig — 82 napig — küzdött a háborgó tengerrel. Fjodor Kozlov, az SZH- 257 első kormányosa így számol be a legénység hőstetteiről: Hajónk, a SZH-257 1953. december 2-án a révparton horgonyzott. Tíz óra­kor, láttuk, hogy vihar közeleg, de még­is az indulás mellett döntöttünk — Kord-Kurilszkbe tartottunk. Kezdetben minden jól ment, a szél is alábbhagyott, de alig értük el a Galkin-fokot, újult erővM tört ránk a vihar. A tenger bömbölt, hajónk mint dióhéj táncolt a hullámokon. Húsz éve vagyok tengerész, de ilyen ítéletidőt még nem láttam. Szédülés fogta el ez embert, ha kitekintett a kajütablakon. Három emeletnyi magas hullámok kapták fel a hajót és a kö­vetkező pillanatban már zuhantak e mélybe. Nemsokára havazni kezdett és semmit nem láttunk magunk körül. Ott álltam a kormánynál és igyekeztem a hajót egyensúlyban tartani, nehogy az oldalról száguldó hullámok felborítsák A vihar három nap és három éjszaka dühöngött, s mélyen besodort bennün­ket a nyílt tengerre. Rakétákkal, fényjelzésekkel próbál­koztunk. Hasztalan volt minden kísér­let, nyilván egyetlen hajó sem tartóz­kodott közelünkben. Bajtársaim megkérdezték: — Keresnek majd bennünket? — Biztos vagyok benne — feleltem — hiszen ez a legtermészetesebb. Valóban nyolc hajó futott ki a ten­gerre és számos repülőgép szállt fel. A Bányásznap előtt Szeptember 9-én ünnepel/ük a bá­nyászok napját. Országszerte készül­nek bányászaink erre a nagy ünnepre. A ■handlovai szénbányászok kötelez­ték magukat, hogy szemptember 9-ig, a Bányásznapig, 8743 tunna szénnel többet termelnek a betervezett men­nyiségnél. Felajánlották, hogy terven (elül 185 bányaméter folyosót vágnak ki. A felajánlást legjobban teljesíti a Nyugati bánya első számú szakasza 129-es frontján dolgozó munkacsoport Papp, Dér és Vicán elvtársak csoport­jai dolgoznak itt. Ezek a munkacso­portok felaján'ották, hogy terven e- lül 870 tonnu szenet fejtenek ki. - Augusztus 31-ig tervüket és felajánlá­sukat teljesítették. Szombaton teljesí­tette felajánlását .1. Sykora es Gren cík eh-tásak csoportja is Az Osztrava-karvini szénbányák bá­nyászai is készülnek napjukra. A Hlu- bina bánya felett már évek óta fény­lik a vörös csillag, annak jeléül, hogy teljesítik el'lIrt tervüket. Ebben az évben is már 70 hosszú vonatszerel­vény szénnel teljes’tették túl n tervü­ket. De nem kisebb eredményeket érnek el a Cingr.bánya bányászai sem. Fran- tisek Durcák brigádja május elsejéid augusztus végéig előírt tervén felül 3258 tonna szenet termelt, ami 1258 tonnával több felaján1 ásónál. A Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom évfordulója tiszteletére ez év végéig további 1500 tonna szenet akar­nak kitermelni terven felül. ★ Miért nincs nyitva a pénztár ? Többször megtörtént már, hogy a bratislavai kisáiíomásrő! az utasok egy része jegy nélkül volt kénytelen fel­szállni a vonatra. Hasonló eset történt a múlt hó 14-én is. A délután fél. kettőkor Komáromba induló vonatra hat utas már nem tudott jegyet vál­tani, de nem azért, mert későn jött ki az állomásra, hanem azért, mert a pénztárt nem nyitották ki időben. Egy órakor már hosszú sor állt a pénztár előtt. A oénztárt a rendelet értelmé­ben a vonat indulása előtt egy órával kellene kinyitni. Szombaton, aki negyed kettőkor jött ki az állomásra, már nem válthatott jegyet, nem jutott • rá sor. így saját hibáján kívül a hat utas jegy nélkül szállt fel a vonatra, ahol négv korona büntetést fizettek. A büntetés kifizetését hosszú vita előzte meg. De felesleges volt minden szó, mert a kalauz kötelessége, hogy a jegy nélkül felszállókat megbüntesse. Viszont a vasúti pénztáros kötelessége, hogy a pénztárt időben nyissa ki. Ter­mészetes, hogy az ő mulasztásáért senkinek nincs kedve büntetést fizetni. Helyes lenne, ha a vasút igazgatósága gyakrabban ellenőrizné a pénztárosok működését, és a hanyag pénztárosokat példásan Megbüntetné. Ezáltal nem for­dulna elő, hogy az utasok saját hibá­jukon kívül a vonatban büntetés mel­lett kényszerülnek jegyet váltani. hogy nyomunkra akadjanak. Sajnos, mind déli irányban haladtak, mi pedig Paramusirtól keletre vergődtünk. Egy hónapig tartott az eredményte­len kutatás. Valószínűleg azt hitték már, hogy elpusztultunk. De mi éltünk és álhatetosan harcol­tunk tz elemekkel. Erős ellenszél gá­tolta hajónk menetét és kelet felé ve­tett bennünket. Takaróból vitorla Elnéztem bajtársaimat és azon tű­nődtem, vájjon nem vesztik el bátor­ságukat? A hajó legénységéhez kívü­lem még két idősebb bajtárs tartozott: Obljaszov, a gépész és Voronkov, a szakács. A három másik matrózért ag­gódtam leginkább. Sebrovszkij és Síik 24 évesek voltak, Mirjafarov mindössze 18 éves múlt. De egyikük sem csüg­gedt, sőt sokszor még ők derítették bennünket kedvre. Mindjárt utunk • kezdetén egy tonna gépolajat lesodort a víz a fedélzetről. Szűkében voltunk az üzemanyagnak. Elhatároltam, hogy leállítom a gépet. De hogy jutunk tovább? Sebrovszkij megszólalt: — Vitorlával. — Miféle vitorlával ? Honnan veszed ? — Majd csinálok egyet — hangzott, a nyugodt válasz. Sebrovszkij tengerészcsaládból szár­mazott. Gyermekkorától vizisportot ü- zött. Vitorlát is tudott készíteni. Most kapóra jött ez a tudománya. Két ta­ka-óból vitorlát varrt, az árbócre erő­sítette és mi megpróbáltunk újra é- s-zakny ügeti irányban haladni, ahol Kamcsatkát véltük. Egy-két óráig, bár lassan és állandóan a hullámokkal küzd­ve, előbbre is jutottunk. Egyszer csak egy erős szélroham belekapaszkodott a vitorlánkba és végighasította. Sebrov­szkij haláimegvető bátorsággal lehozta és a fedélzet'közre igyekezett jutni, míg a sötétzöld, sistergő víztömegek ts-.knem lesodorták a fedélzetről. — Oda se neki — mondta, mikor végre kifújhatta magát. — Majd rend- behozom en ’ mindjárt az egészét. És. nemsokára ott feszült megint a vitorla Ezúttal három takaróból ‘ ké­sz in Azután ez s a vihar m:< le.’ékú lett Sebrovszkij varrt egy harmadikat. Ott :s maradt az árbocon az utolsó pillanatig. A kormánykerék eltörik — Egy éjszaka — kalandunk tizen­ötödik napján — eltört a kormányke­rék. A hajó megbillent és féloldalra dőlt. Az ügyeletes riadót fújt. Mind­nyájan a hajó farához rohantunk. A hibát sürgősen ki kellett javítani. Ren­des körülmények között gyerekjáték lett volna. De ilyen viharban keserves munka volt, órákig tartott, míg elké­szültünk vele. Mikor lemásztunk a fe- délközbe. Síik hiába próbálta lenyomni a kilincset. A keze jéggé fagyott a hi­degben. Még kétszer ismétlődött a bal­eset. Utoljára már egészen vígan ment, „csak” két óra hosszat tartott, úgy belejöttünk a gyakorlatba. Amíg élelmiszerünk, ivóvizünk és do­hányunk volt, aránylag könnyen küzd- tütik meg a viharral, de mikor a kész­letek mindinkább fogyná kezdtek, hely­zetünk kétségbeejtőre fordult. Kenyerünk már alig volt, a makaró­nit, tésztát és szárított burgonyát ada­golni kellett. Ezek az amúgyis szűkös adagok minden nap kisebbek lettek, hi­szen nem tudtuk, meddig hányódunk még a tengeren. Január végén mindenből kifogytunk, nem volt már sem ennivaló, sem do­hány. De még ebben a látszólag telje­sen kilátástalan helyzetben sem vesz­tettük el bátorságunkat. — Köröskörül, ameddig a szem ellát, mindenütt csak víz — szólalt meg egy nap mélabúson Obljaszov. — Legalább egy kormoránt látnék. — Mit kezdenél vele? — kérdezte Síik. — Akkor tudnám, hogy szárazföld van a közelben. Kormoránok vagy vadkecsák? Következő nap Síik volt az őrszem. Éppen azon gondolkozott, mivel lehet­ne az embereket felvidítani. Egyszer csak az egyik hullámtaraj mögül egy csapat vadkacsa repült fel. Síik lekiál­tott hozzánk: — Védkacsák, testvérek, egész se- reg! — igazán? Hol vannak? — kiáltoz­tak össze-vissza. Mind látni akarta őket. Síik legyin­tett. ~ Hol vannak már azok?! Elrepülték. Sebrovszkij ott állt Síik mellett, néz­te a tajtékzó vizet és felsóhajtott — Hol végződik már ez a végtelen óceán ? — Biztos vagyok benne, Szasa, hogy meglátjuk majd a végét. — Én is. Mondd csak — Slikk sutto- góre fogta a hangját — igaz, hogy kormoránok repültek felettünk? — Nem, vadkacsák voltak. — Sejtettem. Nem baj, majd látunk mi még kormoránt is. Szerencsénl. volt. Nagymennyiségű tengeri hínárra bukkantunk. Megfőz­tük. vizet ittunk rá, pompás volt. Más­fél hétig éltünk belőle. De aztán kifogyott .az ivóvizünk is. Obljaszov erre tűzoltófecskendöbő! furfangos masinát készített, timely e tengervízből kivonta a sőt. De ez az eljárás keservesen hosszú ideig tartott. Egy órába is belekerült, míg egyetlen pohárka ivóvizet kaptunk. Obljaszov naphosszat üldögélt a gé­pezete- mellett és leste, míg az élet­mentő nedv cseppenként szivárgott a csőből. Mindig akadt valaki, aki mohón lenyelte. A szájunk száraz volt és é- gett. mint a tűz. Tizenkét pohár vizűi k volt naponta De nem ittuk meg mind. a felét tarta­lékoltuk, mert arra gondoltunk, jöhet idő, amikor már olyan gyengék leszünk, hogy nem tudjuk a készülékét kezelni.. Megesszük a csizmánkat A szén és fa régen kifogyott, e fe­délközt pedig fűteni kellett, meg az ivóvizet előállító masinához is keíleltt tüzelő. Először a székeket, zsámolyokat fűtöttük el, aztán sor került a deszka­falakra. Voronkov szétdarabolta az á- gyát. úgy rakott tüzet a tengeri főze­lék alá. Később eltüzeltük a nadrágo­kat, sportingeket, alsónemüeket is. Február 9-én és 10-én kifogyott az utolsó szál tengeradta főzelékünk is. Egy falat ennivalónk cem volt. Ültünk a kályha mellett és azon töp­rengtünk, mitévők legyünk? Sebrov­szkij odajött hozzánk és elnyúlt az e- gyetlen épen maradt ágyon. Azután fel­tápászkodott és ezt mondta: — Meg kell próbálkoznunk a csiz­mákkal. Nem értettük. — Miféle csizmákról beszélsz? Mit próbáljunk velük? — Megsütjük 1 Volt egy pár ormótlan vízicsizmánk. Egy cethalász hordta, míg a ceteket feledarabolta. Súlyosak voltak a hal- olajtól. Ezeket 3 csizmákat akarta Seb­rovszkij „elfogyasztani”. A lakoma elkészítését saját maga vállalta.- A csizmeszárakat ügyesen keskeny csíkokra vagdalta, mint a me­télttésztát és megsütötte. A bőr a for­róságtól kiszáradt, nem volt szívós, rághatatlan. Úgy majszoltuk, mint a kétszersültet és jót ittunk rá a sótala- nított tengervízből. Mikor a cethaiász csizmáit megettük, saját csizmáink jöt­tek sorra. Rendre megsütöttük és meg­ettük a lábbeliket. Menekülés A szél megfordult, napok óta dél­keletről fújt. Hajónk nyugat felé tar­tott. A metrózok teljesen legyengül­tek, egyik a másik után esett le a lá­báról. Mirzeferov, a legifjabb, volt az első. A szakácsnak segített éppen valamilyen „leves” készítésénél, közben leforrázta a kezét. Ledőlt és többé fel sem kelt. Már nem volt hozzá ereje. Eddig két- óránként váltottuk egymást a kormány-' keréknél, most már esek hárman ma-í radtunk. De nemsokára Síik és Mirza- farov mellé került. Lába olyan vastag­ra dagadt, mint a kályhecső. Sebrov­szkij és én még egy ideig tartottuk magunkat, de -sokáig mi sem bírtuk. Most már senki sem állt a kormány­keréknél. Valahogy odarögzítettem, hogy egyenes irányba haladhassunk. Február 21-én sziréna üvöltésére let­tünk figyelmesek. Oj erőt éreztünk tagjainkban. Síik elsőnek támolygott a fedélzetre. Egy halászgőzös közeledett. Két rakétát bocsátottunk fel. A halász­hajó egykettőre megközelített és az egyik matróz egy he jókötelet dobott oda nekünk. Síik megragadta, de ele- rőtlenedett keze alig tudta tartaná. Va­lahogyan a hajó oldalához sodródtunk'. A hajómester átugrott a mi fedélze­tünkre, vele egy matróz is. Egyenként átemeltek bennünket és a hajót vonta­tókötélre vették. Ez a Povorotnij-fok magasságában történt, hat mérfödre Kamcsatkától.

Next

/
Oldalképek
Tartalom