Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-05-08 / 36. szám

1954. május 8. s ÚJIFKKÍG — PRÁGA EMLÉKEZIK Ha kissé késve is de Ióváro­sunkba - a szazh >rnuú Prág í ba is beköszöntött a tavasz. Az ar­ca t szegélyező, tereket disvtö Iák iidezöld lombba borultak A külvárosi kertek f)uümö iáinak rügyei bimbói amelyek hosszú napokon át vártak az él­tető tavaszi napsugár megérkez­tére. must virágba 'pattantak * pompázó hatalmas ások rákként díszítik a főváros dolgozóinak lakóhelyen Prága ősrégi város, szinte minden kövéhez rgy-egv darab töriénelem tapad Az elmúlt idők leheletét árasztó falak kö­zött mégis valami újat valami vidámat, valami most születőt érzékel az ember. Az ősi város­nak ezt a megiíjodásnt nemcsak az teszi hngti a régi komor. K- tétfalú épületeket most világo­sabb színekkel festik át Nem is virágos díszes ablakok és há­zak jelentik ezt az újat Nem ettől valami sokkal nagyobb tör főnt- Az új. vidámarcú. a biztos boldog jövő feh tekintő embe­rek adták meg az ősi város üdeséqét Ezeket a vidám embereket éppen május elsején ismertem meg A hétköznapok munkáin, mindennapi gnndiai közepette az idegen talán kissé nehezeb- érzékeli ezt a változást. Hiszen én is hazánk egyik tájáról ér­keztem ide s nálunk is sok min­den megváltozott. Ezek a oál tozásnk faszánként már felszí­vódnak vérünkbe megszokottá hétköznapivá válnak Mégis c. prágai május elseje eqészen nj volt számomra. Az elragadóan szép felvonuló.' titán már menteit a hatalmus Vencel-tér egybefolyó ember- tömeggel. Ettől a pillanattól kezdve még a mozgás is nehézzé Pált. Sok-sok ezer ember tolon­gott itt. szórakozást keresve. A sűrű tömeg csak a késő esti órákban kezdett ritkulni. A pionírszervezet ötéves évfordu­lójának ünnepségeire hazánkba érkezett külföldi pionírokkal ás vezetőikkel ballagtunk át a szé­les, hosszú utcán, amelyet nagy­sága folytán térnek neveztek el Az utca egyenletesen lejtős. — Felső végét a Nemzeti Múzeum monumentális épülete zárja le. Az épületet sok-sok fényszóró | sugárkévéie világította meg Az est maid az éjtszaka <ötél hát­teréből szinte lángoló ragyogás­ban kiemelkedő Múzeum, szí­nekben gazdag festményhez ,[a- sonlított Alatta Prága néve szó­rakozott játszi tókedrfjseggzl Megálltunk egy furcsa csoport mellett. H t katona egymásba karnhxi kört képezett, a kör kő zepén pedig ké1 kislány énekelt valami nagyon szép melódiáin népdalt Nem i volt időnk na­gyon körülnézni, amikor min két is emhnrginlrü vett körű1 Fjös-ör nem értettük a dolgot ám nem kellett sokáig magyn- •nzatra várnunk. Elmondották hogy ez Prágában így szokás A gyűrűbe zárt „foglyok" 'cn feiesséoe hogy valamit eléne­keljenek A németek lengyelek és a magyarok is elénekeltet- egu-egu népdalt Ezután -őr 'óink" énekeltek el egy esek néndalt maid körtánc követke­zett A végén mái úgy búcsúz tunk, mint régi jó ismerősök Ok mentek további „áldozato­kat" keresni, mi pedig folytat tűk sétánkat. Nagyon sok eh­hez hasonló jelenetet láttunk Idősek, fiatalok együtt játszót ták a prágai nép május eher'’ játékát. A játéknak persze van­nak variációi is Aki nem akar énekelni — néni haragból, vagy sértődöttségből, csupán szé­gyenkezik — az kiválthatja ma gát néhány guggolóállás elvég zésével. Hogy ez is érdekesebb legyen, a kört kipezök is le­guggolnak. Így messzebbről és jobban látható a „foglyok” tor­nagyakorlata. A felnőttek meg­hatóan kedves szórakozása ez, amelyért nem sértődik meg senki, s amelyet mindenki ter­mészetesnek tart. Mégis honnan ez az új, vidám légkör a régi épületek falai kö­zött? Induljunk el Prága ut­cáin, bizonyára megkapjuk a választ. A Vltaván túl a magyar kö­vetség utcájának sarkán meg­állunk egit pillanatra. A náz falán két emléktáblát pillan­tunk meg. Az egyik felirata: itt eset* el a hazáért MUDr OLDFtICH KOPECEK 1945. május 5. Nézzük a másik táblát: Itt öltek meg a nemet fasiszták 7 cseh hazafit. 1945 májUf 5. A két tábla alatt hosszúkás bádogdobozba • kék ne felettes nyílik. A dobOi mellett víztócsa ami annak a iele hogy a virá­gokról, mint az elesett hősok emlékének jelképéről. Prága la­kói szeretette! gondoskodnak A a szereteten kiriV mást is jelképeznek az apró kék virá- qocskák: Prága dolgozói nem felejtenek s mindenkit figyel­meztetnek aki a hősök vérével ’ztatott földdarabra lép, hogy ne felejtsék a múltat! Prága utcáin sok hasonló em- ’éktáblát láthatunk. Mindegyik mellett friss virág. Egy alka­lommal láttam ahogy egy pio- nírlányka reggel iskolába menet kis csokrocskát helyezett az egyik tábla mellé s futott to­vább. A legtöbbön ez a dátum olvasható: 1945. május 5. Ezen a napon fegyverrel a ke­zében kelt fel Prága népe. hogy utolsó csapást mérve a német fasizmusra, felszabadítsák sze­retett fővárosunkat. Az utolsó­kat hörgő fenevad azonban mm nagyokat rúgott. A szabadság­harc sok vért és emberáldoza­tot követelt. A főváros népe barikádokat épített és hősiesen harcait a túlerőben lévő kivá­lóan felfegyverzett német had-, sereg egységei ellen. A közeli szabadság érzete s az angolok és amerikaiak részéről megígért segítség reménye megsokszoroz­ta erejüket. A cseh hazafiak o. : ttálc vérüket, a segítség azonban csak nem érkezett., o amikor tár úgy látszott, hogy Prága magára maradt a szabad­ságért vívott harcban, a Vltava partján feldübörögtek a vöris- csillagos tankok. Sztálin elvtárs kü’dte őket Prága segítségére A berlini ostrom nehéz harcai­ban edzett tankosok jöttek. A szovjet nép önzetlen szeretett­nek, segítségének megnyilvánu­lása ez. Akkor érkeztek, amikor a legnagyobb szükség volt rá­juk. S Prága népe nemcsak saját fiait hőseit nem felejti el. Há­lás szeretette! qondol a szovjet név hőseire is. akik fővárosunk felszabadításáért vívott harcban az életüket áldozták. Az óvárosi­tértől nem messzire virágoktól övezett alapzaton ott áll az a szovjet tank. amely elsőnek ér­kezett a fővárosba. A Vltava partján emelkedő dombon áll­ványok sokasága látszik — Sztá­lin elvtárs hatalmas emlékműve készül A’* emlékmű a város fö­lé emelkedik s örök id.ökre hir­detni fogja a csehszlovák és szovjet nép harcokban kovácso- lódott, vérrel pecsételt barát­ságát. Ezt fogja jelképezni ma­ga az emlékmű is. Sztálin elv­társ egyik oldalán a szovjet, a másikon a csehszlovák nép jel­képes szobra fog állani. A főváros népe ebben az év­ben is megünnepelte a felkelés évfordulóját. Az idei ünnepsé­gek egybeesnek a nemzeti oi- zottsáqokba való választások elő­készületeivel. A választások azt jelentik hogy a szabadság út­ján még határozottabb léptekkel folytatjuk utunkat. Az egész vá­ros az előkészületek lázában él Ezt tükrözik a Vencel-tér ha­talmas kirakata: is. Az egyik kirakatban ott látjuk a jelöltek fényképeit. A késő délutáni árakban kisebb-nagyobb csopor­tok verődnek össze a kirakat előtt. Ismeretlen emberek is úgy beszélnek egymásközt a közelgő választásokról, mintha legjobb ismerősök beszélgetnének. rn is megálltam s hallgattam az eszmecserét. Nem messze jobbm dalszínház rekláma tűnt szem­be. Ott is nagyobb embere sö­pört várakozott az előadás ksz- letére. A feliratot olvastam ,Nincs béke az olajfák alatt " Elgondolkoztam. Nem is olyan régen még nálunk sem volt bé­ke a Krkonose és a Tátra alatt A felszabadulás hozta meg a bé­két. 194'5 május 5-ke és május 9-ke volt népünk békéjének rzubad életének születésnapja. ZSILKA LÁSZLÓ Kilenc évvel ezelőtt köszöntöttük felszabadítónkat, a Szovjet Hadsereget. Ma szilárdan állunk mellette a béke őrségén. A Szovjet Hadsereg hősiessége nélkül nem lenne ma ónálló Csehszlovákia, nem élvezhetnénk a szabadságot — Prága üdvözli felszabadítói:'* a Szovjet Hadsereget. ’"4KfSr­Dübörgő léptek hangzanak a gyakorlótér felől, ahol hadsere­günk készülődik a közelgő díszszemlére. Néhány nap múlva dolgozóink előtt fognak menetelni, hogy megmutassák erejüket és harciképességeiket a mi fegyveres alakulataink. sok örömünk e te kenyérpusztítő lakóidból. Utá­lat, mennyit kel! óvatoskodni miattuk s meglá­tod, he egyszer a tanyai hatóság kutatni kezd nálunk — hát akkor aj nekünk! Nem élet ez, a miénk, de reszketős, minden neszre fel ijedünk minden kopogtatástól félünk. Isten ne adjon senkinek ilyen életet1 A szívem belebetegedett a félelembe miattad, meg Szjomuskáért. Ha ki­szagolják, kinek adtunk szállást, elfogják őket. de titeket is lefülelnek. S ekkor mit csináljunk mi, asszonyok, magunkra maradva? Koldulni menjünk ? — Elég! — vágott szavába Jakov Lukics. Ne szólj bele se te, se Szjoma, tudom én, mit csi­nálok. No halljuk, mi a te mondókád? Mind a két ajtót jól becsukta és a felesége mellé ült. Eleinte úgy hallgatott, hogy ne lássék meg pajta, mennyire izgatott, de a végefelé már nem bírt magával, felugrott, a konyhába sza­ladt. meg vissza és lesujtottan hebegte: — Végünk van! Tulajdon szülőanyám veszej- teti el! Fejemet veszi! Kicsit megnyugodó, felhajtott egymás után két nagy bögre vizet és nehéz gondolatokba me­rülve ült vissze a padra — Hát mit fogsz csinálni most apa? Jakov Lukics nem válaszolt felesége kérdésére — nem is hallotta ... Azt tudta meg az aeszony szavaiból, hogy nemrég négy öregasszony jött ide és makacsul követelte, vezessék őket a tiszt urakhoz. A vén- assznnyok mindenáron azt akarták tudni, mikor kezdik e! a tisztek a nekik hajlékot adó Jakov kákiccsal és a többi falubeli kozákkal együtt e fölkelést- és mikor döntik meg az istentelen Szovjethatalmet. Hiába próbálta Jakov Lukics felesége elhitetni velük, hogy ez ő házukban nincs és nem is volt semmiféle tiszt. A púpos, rosszmájú Losesinyina enyó erre dühösen letorkolta: ..be­szélhetsz te nekem, átlátok én a szitán! Tulaj­don anyósod mondta nekem, hogy már tél óte tisztek laknak nálatok a kamrában, tudjuk, hogy bujkálni kell nekfk, de hiszen mi nem is beszé­lünk róluk senkinek. Vigyél be bennünket « ve­zetőjükhöz. akit Alekszendr Aniszinicsnek hív­nak " M ikor Jakov Lukics bement Polovcevhez, iz­gatott volt. mint mindig ilyenkor. Arra gondolt, hogy he Polovcev megtudja a tő-tériteket. fel­dühödik, s ököllel megy neki. Kutyamódra meg­hunyászkodva, reszketve várta a megtorlást. Ám «Mikor izgalmában meg-megakadva és zavartan. de semmit nem titkolva. elmondd mindazt, amit feleségétől hallott — Polovcev csak elvigyoro- dott: — Hát szép kis konspirátorok vagytok, mond­hatom ... Nem is lehetett mást várni tőletek. Egyszóval a mamácskád vitt jégre téged, Lu­kics? Mit gondolsz, most mit csináljunk? — El kell innen mennünk. Alekszandr Aniszi- nics! — mondotta a fogadtatástól felbátorodott Jakov Lukics elszántan. — Mikor? — Minél előbb, annál jobb. Gondolkozásra ninc6 idő. — Ügyis tudom. De hová? — Azt én nem tudhatom. De ho! van Vaclav Avgusztovics elvtárs... jaj bocsánat, téved­tem ... Vaclav Avgusztovics úr? — Nincs itt. Éjszaka jön meg és te holnap a kertben várod őt. Atamancsukov is a falu szélér lakik? Hát én majd néhány napig ott leszek. Vezess! Odaiopózkodtak és mielőtt elváltak, Polovce így szólt Jakov Lukicshoz — Nos, hát élj boldogul Lukics! De gondot meg Lukics, gondolkozz a mamádról... Az égés ügyünket kútba ejtheti... Gondolkozz erről.. He találkozol Lyatyevszkivel, megmondod neki. hol vagyok. Megölelte Jakov Lukicsot, ajkával érintette annak száraz. érde6, borotváiatlan arcát és eltá­volodva, mintha belenőtt volna a ház rég nem meszelt falába, eltűnt... Jakov Lukics hazament, lefeküdt aludni, szo­katlanul gorombán a falhoz lökte feleségét és ezt mondta: — Te. hallod ... Ne adj többet enni anyám­nak ... Inni se adj neki... Ma-holnap úgyis meghal . . . Jakov Lukics felesége, aki hosszú és nehéz éveket élt meg mellette, csak felfohászkodott: — De Jasa! Lukics! Hiszen a fia vagy! És ekkor Jakov Lukics egész együttélésük óta talán legelőször nagy erővel lesújtott öregedő feleségére és fojtott, rekedt hangon így szóit: — Hallgass! Hiszen ő az, aki miatt rajtavesz­tünk.. Hallgass! Azt akarod, hogy... Szám­űzetést akarsz? Jakov Lukics nehézkesen feltápászkodott, le­vette e ládáról a lakatot, óvakodva átpient a meleg pitvaron és bezá a a szoba ajtaját, ahol az anyja lakott. Az öregasszony meghallotta lépteit. Régesrég rászokott, hogy megismerje... De meg hogy is ne tanulta volna meg messziről ráismerni fia járására, ötven egynéhány évvel ezelőtt — fia­tal. szép kozákasszony korában, — ha ki tudta magát szakítani a házimunkákból, vagy varrás­ból, gyönyörködő mosollyal hallgatta, milyen bi­zonytalanul, megtorpanva csoszog a padlón a szomszédos szobában az elsőszülöttjének, az ő egyetlen drágalátos Jasenkájának mezítlen lá­bacskája, mikor még inkább csak csúszkált, épp akkor tanult járni. Azután hallgatta, ugrándo- zását, mikor szinte táncolva topogtak a tornácon az iskolából hazatérő kis Jasutka lábai. Akkor virgonc volt és fürge, mint egy kecekegida. Any­ja nem is emlékszik, hogy ebben a korában va­laha is járt volna a fia, — mindig csak szaladt, s nem is csak egyszerűen szaladgált, de ugrott, éppen mint kis kecske,.. Múltak az évek, s ne­kik is, mint mindenkinek aki él, sok hosszú bá­natot, kevés örömet hoztak; és ime, ő már idős anya korában — nyugtalanul hallgatózik éjsza­kánként Jáse könnyű, mintegy surranó lépéseire, mikor az ő szépszáll legény fia, akire titokban ily büszke volt — verekedésből tért meg. H <ésőn jött haza e táncból, mintha nem is érte volna lábujjhegye a padlót — olyan könnyű és suhanó volt fiatalos lépte. Szinte észrevétle­nül lett fia felnőtt, családos ember. Járása sú­lyos. magabiztos lett. Már régóta e házigazda, az érett férfi, e már-már öregember lépései dön- genek a házban, de anyja számára még mindig a régi Jasenka és ö gyakran látja álmában ki­csinynek, szőkének, fürge kisfiúnak ... Lám, most is, lépteit hallva, tompa, öreges hangján kérdezte: — Jasa, te vagy? Fia nem válaszolt neki. Ott állt ajtaja előtt, aztán kiment az udvarra, nem tudni miért, meg­gyorsította lépteit. Az öregasszony felélőmben így tűnődött: „Derék kozákot szültem és hála­istennek jó gazdát neveltem belőle! Mindenki al­szik, de ő szétnéz, vigyáz a házra" s a büszke anyai mosoly suhant színtelen, szikkadt ajkára .. Ez éjszakától kezdve rossz volt a házban ... Az öregasszony-erőtlenül és gyámoltalanul — de mégiscsak élt; rimánkodott, he csak egy da­rabka kenyérért, ha csak egy korty vízért és Jakov Lukics lopva, lábujjhegyen settengve hall­gatta lefojtott, 6 csaknem hangtalan suttogását­— Jasenka! Drága fiacskám! De miért?! Lega­lábbis egy kis vizet adjatok! ... A tágas ház lakói majdhogynem megszűn­tek élni. Szemjon a feleségével az udvaron idő­zött éjjel-nappal, Jakov Lukics felesége pedig, ha a háztartás miatt kényszerült bemenni a házba, zokogva jött ki onnan. De mikor a má­sodik nap estéjén vacsorázni ültek le és Jakov Lukics hosszú hallgatás után így szólt: „most egyelőre lakjunk inkább a nyári konyhában” — Szemjon összerázkódott, fölkelt az asztaltól, és mintha meglökték volna, kitántorgott... Negyednapra elcsendesedett a ház. Jakov Lu­kics reszkető ujjakkal vette le a lakatot, felesé­gével együtt bement a szobába, ahol valamikor az anyja lakott. Az öregass ny a földön feküdt a küszöb közelében, fogatlan szájában összerá- gicsálve egy ócska bőrkesztyű, amit tél óta fe­lejtettek véletlenül a padkán ... Vízhez pedig úgylátszik úgy jutott, hogy az ablakpárkányon talált valamicskét a szemnek, fülnek majdnem felfoghatatlan harmatból, ami ezen a ködös nyá­ron beszivárgott a réseken át... A halott öregasszony barátnői megmosták szá­raz, ráncos testét, felöltöztették, megsiratták: de a temetésen senki sem sírt olyan keservesen és vigasztalóé tetlanul, mint Jakov Lukics. A fáj­dalom, a megbánás s az elszenvedett veszteség egész szörnyű súlya ezen a napon zuhant lel­kére ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom