Új Ifjúság, 1953. július-december (2. évfolyam, 39-92. szám)

1953-11-25 / 81. szám

OlIFiDSilG 1 P5? ?1. H etvenhat évvel ezelőtt, 1877 novem­ber 22-é I született Ady Endre, a magyar nép forradalmár költője, a ma­gyar demokratikus népi forradalom nagy várója. Életműve a be nem következett demokratikus népforradalomért való sza­kadatlan küzdelem, élete egy nagy bátor kiállás volt a „Láp világa", a „Hunnia úri trágyadombja", a „Bűzlelkű halál-tó" denevérlelkű uraival — a vármegyei urak­kal, a földbirtokos arisztokráciával, a püs- pökpalástos klérussal, a mágnás hatalom­mal — a magyar dolgozó nép kiszipolyo- zóival szemben. Ady egyénisége, költői zsenialitása üs­tökösként robbant bele a századforduló és az első világháborúba torkolló évtized vajúdó magyar életébe. Ha igaz, hogy tör­ténelmet formáló nagy egyéniségek kül- detésszerűen jönnek világra, akkor Ady Endre így született a félfeudális, tőkés arisztokráciával összeborult mocsárszagú- grófos, szolgabírós, csendőrszuronyos ma­gyar világba. A szilágysági Érmindszenten született. A „hétszilvafa" árnyékában nőtt fel, s ez­zel a hétszilvafás nemességgel szeretett is eldicsekedni, habár akkorra már ebből csak a történeti homálybavesző kisnemesi cím maradt meg. Diákéveit Nagykárolyon és Zilahon töltötte, s apja kívánságára — aki mindenképen szolgabírót akart csinálni fiából — jogi tanulmányokra iratkozott be a debreceni jogakadémiára. De Adyt temperamentuma és életvágya másfelé húzta, nem kért apja szolgabírós kívánsá­gából, hanem 1900 januárjában a nagyvá­radi „Szabadság" s valamivel később a „Nagyváradi Napló" munkatársa lett. Itt kezdődött Ady Endre életpályája. Már az első újságírói próbálkozásoknál eldőlt, hogy Ady felfogta a magyar való­ságot, rádöbbent a társadalmi élet kö­nyörtelen valóságára. 1903-ban, már így Irt a „Nagyváradi Napló"-ban: „Nekünk elölről kell kezdeni a dolgot az első rend­nél, aztán a másodiknál, s a harmadiknál végre. A rangokkal, kiváltságokkal, és durvasággal, arisztokráciával és klérussal s a kiszipolyozó tőkével egyszerre kell vé­gezni Hogy? Tekintsünk Franciaország­ra..." ; Ebben až időben különösen kritikussá vált a helyzet Magyarországon. Az impe­rializmus beköszöntésével Magyarországon is felvetődött a polgári fejlődés kérdése. Más országokban megoldódtak a kapitalis­Mikus Sándor: ta fejlődésnek azok a fő kérdései, ame­lyeket Magyarországon sem az 1848-as forradalom, sem az 1867-es kiegyezés nem oldott meg, sőt az 1867-es kiegyezéssel jogaiba ültetett gerinctelen polgárság gyá­ván megosztozott a hatalomban a feudális arisztokráciával. Ezt a helyzetet aztán még súlyosbította az Ausztriától való- füg­gés. M inden alul lévő osztály követelte jo­gait, csak a polgárság húzódott meg gyáván. „Nálunk egy gyönge, szétszórt ge­rinctelen, urizáló hajlamú polgárság te •- mett, amelynek sem ereje, sem tehetsége nem volt még annyi sem, hogy a sült ga­lamb bekapására kitátsa a száját" — írja 1908-ban. A magyar munkásmozgalom ebben až idő­ben a 90-es évek fellendülő munkásmoz­galmának hatása alatt állott, s az 1905-ös oroszországi forradalom módszere is ér­vényre jutottak benne. A parasztság is tö­megesen szakadt el a reakciós nacionalista pártoktól és Achim András forradalmi párt- j köré tömörült. De mindezek mellett sem tudott tudatos cselekvéssé alapulni ez a forradalmi nyugtalanság. Ez az idősz k alakította ki Ady költ^ jellemét egész életére, de egyben türelmet-: len lázadóvá érlelte, mert látnia kellett, hogy egyrészről a parasztság, — melyet a demokratikus forradalom fő erejének érté-: kelt — forradalmi vágya híjával van a ve­zetésnek, másrészről pedig a munkásosz­tály és a parasztság között nincs meg az osztályfront. Ady úgy vélte, hogy a demok­rata polgári forradalom fökérdése a pa­rasztkérdés, hogy a parasztság milliós tö­meg: el az egyedüli harcképes tömeg a forradalom megkezdésére és végrehajtásé-; ra. Állandóan napirenden tartja a forrada­lom kérdését, múltbeli hagyományokhoz, — Dózsa György parasztforradalmához, — nyúl, újra, meg újra megénekelt nemzeti hősökben; Dózsa Györgyben, Esze Tamás­ban, Táncsics Mihályban látja a követendő példát Párizsból — ahol 1904-től 1911-ig hétszer járt ezt írta: „A Dózsa tragédia Magyarors'.ág millióinak legigazibb tragé­diája. Megsütnek és egymással falnak ma is fel b -lünket Magyarország tulajdono­sai. Miként Le Barre lovagnak " szabadgon­dolkodó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrrt Dózsa Györgynek. Hogy ml sem fe-5 lejtürk, hogy komoly a ml harcunk." A már'- rosi parasztok lázadásáról ezt Írja újjongva 1907-ben: „Egyszerűen gyönyö.ű ez ' hír, amely Mármarosból érkezik. Ka­szát foc'ott a paraszt, mert megint eltago-: sít-" k tőle valamit, 120 holdnyi földet... Bravo, hurrá Mármaros, talán egyetlen forradalmi szöglete MagyarcH-szápnak." A dy 'megítélése szerint a parasztságnak jutott ' ; a sze.ij,, hogy szétzúzza a feudalizmust, de nem egyenesen a paraszt- forradal^ kívánója volt, hanem a nép- forradalomé, amrly magéhoz öleli a paraszt forradalmat is. 'Ady a polgári Magyaror­szágért vívott harcban eljut a szocialista munkásmozgalommal való fegyverbarátság^ ig, de ez még nem jelentette azt, hogy Ady szocialista. Hitvallása erős, egészséges, a munkásosztályról a proletárintemacionaliz- mus vallása áthatja egész lényét, de emel­lett megmarad annak, aki volt: polgári de-? mokratikus forradalom küldöttjének. Ady, szenvedélyes harca félfeudális Magyarország uraival szemben, a pusztu­lásra Ítélt feudális arisztokrác a elleni gyű­lölete olyan izzó, mint Petőfi királygyűlö-; lete, vagy József Attila úrigyűlölete. Abban a nagy ’életharcban, melyet Ady magára vállalt, jó volt neki tu * ', hogy har­caiban ott van až új, mozduló érő a „forró, páratlan hadsereg", fiatalok százezreinek növekvő e- oje, a kinyíló rrtelem, akik ná­lánál „többek és 'jobbak." Egész c'šólZorra való verse van, amelyet az ifjúság felé Irt, ame'yp';et buzdításnak szánt a jjvő várományosainak, » fiatalok­nak. Tudatosan vallotta magáénak az ifjú­ságot. Harca magányos volt, nem találko­zott kortárs igazi fegyverbarátságával. De afelől bizonyos volt, hogy költői igéi talajra tai:' ak és ez a talaj az ifjúi'- amiből ki­hajt az „új értelem", ami képes lesz meg­változtatni azt a „nem jő élet"-et, ami el­len kiapadhatatlan szenvedéllyel, olthatat- lan gyűli"'ttel harcolt. Csodálaté j tudott bízni až eljövendő nemzedék tetterejében, cselekvőképességé­ben. Ezt a nagy hitét sugározzák a „Levél ifjú társakhoz" című verse alábbi sorai is.) óh fiatalság, büszke mellek. Be szeretettel ünnepellek. Lelkem kevélyi, jó utódok. Kik már tudjátok jól a módot, Hogy Bécs ellen és minden ellen E kis ország még remekeljen. Vagy így haljon meg. ahogy érdem: Szabadsag-vívás szent nevében. Talán holnap Valahol deszkába pakolnak. De ti, fiatal Magyarország, Akárhogy osszák Méltán szét földedet. Mutasd meg, hogy Nem te vagy beteg S vagy több lesz, mint a mai bánat. Vagy éljen a régi Magyarország, Magának s a kutyának." Ugyanež ’á meggyőződés élteti a demok^ ratikus forradalmat meghirdető Adyt. s až ifjúságot a legméltóbb helyre emeli, az if­júságot fcjzi meg az új Magyarországot megteremtő, a sokat áhított csodálatos forradalom győzőivé, a „Morognak a vének" című versében is: „Lesz e magyarság új célra, nagy okra? Eb ura fakó, Faljatok aggok. Bízzátok ezt az ifjú magyarokra." Minden, až ifjúsághoz intézett versén el- ömlik ez a bizakodás. A „Történelmi lecke fiúknak" cín.'tben is így ír: „Föl, gyermekek, tanulásrd. Háborúra, egészségre. Ti lesztek majd e rab ország Megváltott és boldog népe." Á halálától eltelt 34 év alatt megváló.? sült az, amiért egész életén át harcos tü­relmetlenséggel égett, harcolt; a magyar nép felszabadult az idegen és a hazai el­nyomóktól, sőt Ady követelésein túl a szo­cialista társadalmi rend építői és polgárai a magyar munkások és dolgozó parasztok. Ma elmondhatjuk Ady helyett, hogy az ifjúságé lett teljesen élete és költészete. Fiatalok százezrei olvassák, magukénak vallják. Most érte el, hogy az ifjúság tel­jesein magáévá tette forradalmi örökségét, a történelem igazságtétele beváltotta so-, rait: Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas nagy élet jussán. Nem ér föl már szitkozódás, piszok: Lányok s ifjak szívei védeneki A közeli dombsort hamvas köd üli meg. A falu felől, a legelőn keresztül báránysereg baktat lehajtott fejjel a domb­oldalra. A hatalmas kőrakások mögött, amelyek mintha előre­tolt erOdÖk lennének, az épülő mühe ek, a most készülő új utak mögött vénasszonyosan szerénykednek a régi kis falu alacsony, néhol még zsuppfede- les házacskáival. Már reggel látszott, hogy ma bizony nem süt ki a nap. Ólom- színű az ég. Alig telt el néhány óra s szitálni kezdett az eső és beharmatozta az emberek arcát. De ők rá sem hederítettek, leg­alább felfrissülnek. Rostálják a homokot, kavicsot, talicskázzák a habarcsot, kalitkába rakják a téglát és daruval emelik a ma­gasba. A házak egész sora épül itt. Az emelOtornyokat oly ma­gasra építették, hogy messziről úgy hatnak, mint duzzadt gyár­kémények. Az emberek fel-féltekintget- nek az égre, de a felhők bizony nem oszlanak — s már kövér cseppekben .szakad rájuk az eső. A második háztömbnél két fiatal nő rakja a téglát. Zsuzsá­nak és Manóinak hívja itt őket mindenlél Zsuzsa, az idősebb még nincs harminc esztendős, Manci nemrég tölthette be hu­szadik életévét. Fehéres vatta­kabátjukat, vászonkesztyíljüket vörösre festette a téglapor. Nad­rágban vannak. Manci nyakig gombolja kabátját. Elég hűvös már az ősz. Pirospettyes kendő­jét a homlokába húzza, de az eső így is továVb mossa az ar­cát. Zsuzsa adogatja a téglát, ő meg rakja a „kalitkát”. A feke­te esőköpenyes Jani pedig, aki mellettük dolgozik, a négyzetbe rakott kőrakás köré helyezi az oldalvasakat, összekapcsolja, majd beléjük illeszti a daru sod­ronykötelének kampóját. Aztán int a dnrnsnnk, hogy emelheti. — Könnyű neki esőben dol­gozni! — gondolja Manci. Felegyenesedik. Zsuzsa to­vább adogatja a téglát. Hopp! Majd, hogy Manci lábára nem esett. ■.— Te! — óvja ijedten. — Miért nem figyelsz! — mor­dul jel Zsuzsa. — Gyere a liftesekhez! Nem dolgozom esőben! — csalogatja Manci a társnőjét. — Mit szólnak majd a többi­ek ? — aggodalmaskodik Zsuzsa. — Nézd a kőműveseket, csak ujjas van rajtuk, mégis dolgoz­nak. — Ahogy akarod, én megyek. Lassan Zsuzsa is megindul utána. Jani, meg a darus. Pista összenéznek. Mi lesz a téglával? Csakhamar sürgetni fogják őket. Pista fekete viharkabátot visel. Magas, vékony termete mintha egybenőtt volna a daruval. — Nem jól van ez így — szól oda Janihoz, — hogy meg­lógnak a munka elöl! Még sze­rencse, hogy többet raktunk fel... • • « A lifteseknek most alig van dolguk. Csak a jövő héten jön meg az ő idejük, amikor a kőművesek felérnek az első emeletre. Bódéjukba húzódnak az eső elöl. Cigarettáznak. Mel­lettük zakatol a keverőgép s a deszkapallón talicskákkal szál­lítják a habarcsot. Ketten hord­ják. Egyikük cigányfiú. Néha betekinteribk a liftesekhez. S amikor meglátják az arrafelé somfordáló lán‘"okat, amint a deszkapalló alatt átkecmereg- nek. felcsillan a szemük. Nem. mintha tetszenének nekik, ha­nem inkább azért, hogy meg­szólíthassák őket. A cigányle­gény, Gazsó Pali, vidám termé­szetű. Nagy, borzas fekete ha­ját csak félig takarja a sapka. Épp -’7 imént fordította ki a teknőbe a már nem tudom há- nyaduc naharrs-szaiiitmanyt s indul visszafelé. A vörös tégla­fal melleit megáll. Taligáját le­ÉPÍTŐK teszi. Visszafordul, mintha utá­naszóltak volna. — Tessék? Mancit keresitek? — kiált fel, hogy a többiek is hallják. — Igen, itt van! Udva­roltál magának! Ne hülyéskedj, te! — veti fel mérgesen a fejét Manci. Gazsó Pali mosolyog. Hunyo­rít. — De jó dolgotok van abban a kuckóban! — Neked még lakásod sincs üyen! — vágja oda pökhendin az egyik liftes. Gazsó elkomorodik, a mosdy az ajkára fagy. Bántja, hogy vannak még emberek, akik lené­zik a másikat. Vagy talán csak tréfált? De azért nem állja szó nélkül. — Tudd meg, — szól a liftes felé pattogó szavakkal, — ép­pen a nyáron vettem harminc- ötezerért bútort és két szobában lakunk! » • • A liftest mintha leforrázták volna. Manci kuncog. Rosz- szul esik ez a liftesnek, mert tetszik neki a lány. Pedig ha tudná, hogy már két hete asz- szony. nem gondolna annyit rá. Fgy pozsonyi hivatalnoK vette el. Földije. Évekkel ezelőtt még együtt jártak ki a mezőre. A legény jóeszű volt már gye­rekkorában. Tanfolyamra küld­ték s így került a nagyvárosba. A szerelem meg már több mint öt éve fűzi őket össze. Zsuzsát is bántották az újonc liftes szavai. Jól ismerte Gazsót. már másutt is dolgoztak együtt. — Pali — mondja Zsuzsa, — azelőtt Csehországban dolgo­zott. Élmunkás volt, jól kere^ sett... Te már voltál élmun­kás? A liftes lehorgasztja o fejét, a másik is hallgat. —- Ha te is az leszel, majd többet érsz! — folytatta Zsuzsa. — Ti hovavalósiak vagytok? — kérdi most Manci a liftesek­től, akik csak néhány hete jöt­tek ide az építkezésre. — Nyitraiak, brigádra jöttünk egy hónapra — feleli egyikük. — Csak? — igen ... — Én sem maradok itt so­káig, csak elsejéig, — toldja meg Manci, — megyek a fér­jemhez Pozsonyba! A liftesnek, akinek annyira tetszett az asszony, leesik az álla a csodálkozástól. Hebegni kezd valamit. De nem lesz be­lőle érthető beszéd ... Egyszerre csak döngö léptek hallatszanak, Pista és Jani jönnek utánuk. Hallották Manci utolsó szavait. — Mit hadarsz itt ös.sze-visz- sza? Még az eszed csücskében se járjon, hogy elmégy innét! — mondja Pista. — Hát ki fog­ja rakni majd nekünk a tég­lát? Azt pedig ügyesen csiná­lod.., — Hát én nem? — kérdi duz­zogva Zsuzsa. — Mind a ketten, ti egybetar­toztok ... Ti meg miért akartok elmenni? — fordul most a lif­tesekhez. — Na, miért is? — kezdi va- kargatni a fejét Manci titkos imádója. — mert fiatalok va­gyunk. nincs hová mennünk és munka után bizony nem aka- ródzik mindjárt lefeküdni. —Az áldóját, hát, ti ilyen legények vagytok? — nevet fel Pista. — Magad is látfuitod, hogy a telepen milyen szép, nagy barakkot építünk az üzemi klubnak. Jövő hétre elkészül. Alakítunk műkedvelő csoportot, dalárdát Lr z könyvtárunk is. Szórakozhatsz, művelődhetsz. A liftes szemlesütve hallgat. — Na, ne szomorkodj. — ver a vállára Pista, — majd meg­jön a te kedved is.. Hát veled meg mi van, fiatalasszony? — nyúl most a darus Manci piros- ragyúlt arca felé. Manci nagyot csap Pista ke­zére. — Nem vagyok a kedvesen'. És vedd tudomásul, hogy bizony elmegyek innen' — De gyászos hangon mon­dod ... És 02Í hiszed, hogy ab­ban a Pozsonyban majd jobban érzed magad? Itt még a férjed­nek is akadna munka! írd meg neki! — Ne avatkozz a dolgomba! Elsején, két hét múlva elme­gyek ... — Hálóóó! Mi lesz a téglával? — kiált az új falak mellől va­laki. — Na, gyertek, lányok! — húzza fel a kesztyűjét Jani, — már alig esik. — Majd ha teljesen eláll! — veti oda könnyedén Manci. — Minek is siettek annyira? — kérdezi egyszerre Zsuzsa. Hangja komoly, látszik rajta, hogy valami fontosat akar mon­dani. — Nemsokára jönnek a fagyok. Mi lesz a habarccsal? Semmit sem ér majd a munka! Már több éve dol'ozom építke­zésen, de télen sehol sem emel­tek falat... — Téglát! téglát! — sürgetik fentröl. — Jöttek, vagy nem? — kér­di ingerülten Jani és választ sem várva, Pistába karol. — Gyere, majd mi rakjuk ..; « « « pista és Jani elmennek a téglához. Gyorsan rakják a kalitkát. Rövidesen kettővel is készen vannak. Pista r 'nru- hoz ugrik, megindítja a motort s a nehéz vaskosár könnyedén röppen a magasba a téglákKal... A kőművesek megnyugodnak, igaz ugyan, hogy azok rakjak a kalitkát, akiknek nem a kö­telességük, de tudják, hogy a munkának nem szabad meg­akadnia. Kálmá ', bár i is észrevette őket. Bácsizzák, pedio nem is olyan öreg, csak a halántékán deresedik a haja. Amikor a sor végére ér és a társa teríteni kez­di a habarcsot, a lifte.sek bódéja elé megy. Előbb jól megnézi a fiatalokat. Még a bajszát is meg- pödri. — Hát nem szégyenlitek ma- gatokat?!_ — fordul a két nő felé.­De hirtelen eszébe jut, hogy ilyen hangon talán mégsem il­lik hozzájuk szólni. Csak vala­mikor beszéltek így az ember­rel. Elmosolyodik: _— Tudjátok mit, esernyőt kö­tünk a hátatokra. Miért féltek annyira ettől a harmattól? — enyhül meg a szava. — A ró­zsák is a harmattól szépülnek;.. Na, gyertek, ne hagyjatok szé­gyenben. A szomszédok bizony elhagynak bennünket! Ezzel visszahagy, rakni a fa­lat. A két fiatal nő is elindult. Egy szót fßn szóltak egymás­hoz, még azt sem, hogy „gye­rünk", össze sem néztek. A kötelesség érzete nagy úri S az támadt fel bennük... Csakhamar dél lett. Az embe­rek szedelődzködnek, ebédelni indulnak; — Mennyi hiányzik a normá­ból? — kérdi egyszerre Zsuzsa. — Még három kalitka, — szól vissza Pista. Zsuzsa és Manci csak most pillantanak egymásra. — Megcsináljuk mondja Manci. — Délután majd ráadásra dol­gozunk! — nevet fel Zsuzsa, — hogy a szomszédok meg ne előz­zenek bennünket. És néhány perc múlva, mi­után az utolsó téglát is berak­ták a harmadik kalitkába.' jó­kedvűen elindulnak a telep felé ebédre... • • « V álmán bácsinak szemet szúrtak ezek a fiatalo'-. — Nem tudott megbékülni velük. Észrevette ő is, hogy bizonyos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom