Új Ifjúság, 1953. július-december (2. évfolyam, 39-92. szám)

1953-10-21 / 71. szám

"ŰI fflSSÄG Tflfn A jeszeníki hegyek ölében egy sza­natóriumban Ismerkedtem meg Danká- val. Prágai lány volt. Hajának szőkébe hajló színe azokra a ropogás sütemé­nyekre emlékeztetett, amelyeket évek­kel ezelőtt kora hajnalonként öregedő apámmal sütöttünk. Szürkészöld szeme a még friss ködbe burkolt fenyveser- dö színét tükrözte. Ajka telt, orra pi­sze volt. Karcsú, mozgékony, csintalan és daloskedvü teremtés. Csengő kaca­ja vidámságot árasztott mindenütt, állóvá csak betoppant. Egy reggeli séta után a csípős szél­től kipirult arccal nevetgélve tért be a társalgóterembe Danka társasága. A sarokban kötögető nénikék nyájas mo­sollyal tekintettek rájuk. Alighogy Darikáék letelepedtek a szomszédsá­gunkban, a bicegő öreg portás szótla­nul Danka kezébe nyomott egy levelező­lapot. Láttam, hogy Danka elsápadt. A kö­rülötte ülök csodálkozva tekintettek reá. mintha magyarázatot vártak vol­na tőle. Feszült csend állott be. Danka elfordult és lassan az ablakhoz lépett. Alattunk, a völgyben köd gomoly- gott. A magasabb hegyek csúcsain fel­hők pihentek. Csak a hatalmas öreg Pragyed emelkedett ki büszkén közü­lük; gerincén foszlányokban zúzódtak szét a felhők és széles sávban omlot­tak a völgybe. A fenyvesek olyanok voltak, mintha egy óriás sűrű liszttel hintette volna be őket. Dankából egyszerre csak, mint fül­ledt nyári napokon a vihar, kitört a lokogás. — Nem birom tovább, itt van ... ol- va.ssák el. — mondotta kétségbeeset­ten és átnyújtotta szomszédjának a levelezőlapot. A férfi fennfiangon olvasta; „Asszonyom! Azt hiszi, hogy most is élheti az urak semmittevő életét? Nem pirul arca a szégyentől? Persze, a szanatóriumban nem kérgesedik meg a keze a munkától! ..." A férfi abbahagyta az olvasást és kérdően rám nézett. — Folytassam? Nemet intettem. ... Danka odament hozzá és kivette a kezéből a lapot. Apró darabokra tép­te. — Ezt a lapot a gyárból írták, ahol dolgoztam. «— mondta tompa hangon és felszárltotta könnyeit. — Hallgas­sák meg, el akarok rrKindani mindent ,.. így kezdte meg Danka vallomását. * Apám orvos. Iparoscsaládból szárma­zik. Anyám meg falun nevelkedett. Egyetlen gyermekük vagyok és min­dent megkaptam tőlük. 1945 tavaszán . történt. Tizenötéves voltam, amikor egy nap hirül hozták, hogy az SS-le- * gények a stechovicei erdőkben halom­ra lőtték a hadifoglyokat. Anyám sírt. Testvére a Prága melletti bysztricai gyűjtőtáborban volt és rettegett, hogy ő is hasonló sorsra juthat. Szüleim mindig engem küldtek a táborba, hogy élelmet csempé.sszek be a rokonnak. Gondolták, hogy mint gyermek köny- nyebben megtehetem. Néhányszor si­került is. Április vége felé kórházba került a bácsim. Ott láthattam, beszélhettem vele. A mellette levő ágyon egy hal­ványarcú, .sovány fiatal férfi feküdt Karolnék hívták. Rokonom megosztot­ta vele a kapott jobb falatokat. Karel J RTA •• PETROCI BÁLINT gyakran, hosszasan rajtam felejtette szemét. Nagyon fájt, hogy az embere­ket ennyire megkülönböztetik, kínozzák és fogva tartják. De várhattunk-e job­bat a náciktól? Az első májusi napokban nagyon iz­gatottak lettek az SS-legények. Mi a felszabadulást vártuk. Apám is mindig mondotta: „Bár csak már megérkezne a Vörös Hadsereg és hazánk újra sza­bad lenne!” A prágai felkelők már el­foglalták a körzetünkben levő rádió- állomást. Az utcákon barrikádok épül­tek. Az emberek, még azok is, akik ir­tóztak a harctól, megtanulták a fog­lyul ejtett németektől elvett páncél­öklök és más fegyverek használatát. A villamosok leálltak. A házakra nemzeti zászlókat tűztek ki az emberek, tép- desték, lekaparták a falakról a német feliratokat. Apámmal együtt mentőautón jártuk be az utcákat és szállítottuk a sebe­sülteket. A németek gyujtólövedékei- től lángbaborultak a házak. Asszonyo­kat és gyermekeket kényszerítettek a tankok elé ezek az emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkosok. De minden mes­terkedésük hiábavalónak bizonyult. Be­kerítették őket. Az egyik pincében kiszúrtszemü gyer­meket tóláltunk. A házbeliek elmon­dották, hogy a Hitler-ifjak tétték. De már nem tartott sokáig gyilkos garáz­dálkodásuk. Jöttek a szovjet tankok. Virágcsokrokkal, tánccal fogadtuk ö- ket: Magam láttam, hogy egy könnyes- szemű öreganyó kaláccsal kmálgatta őket. — Egyétek, éhesek lehettek! — mondotta. — Hiszen messziről jötte­tek hozzánk, hogy meghozzátok ne­künk is a szabad.ságot. Én a táborokra gondoltam, meg arra a kiszúrtszemü fiúcskára és sírva fa­kadtam. De sírtam az örömtől is, hogy végre felszabadultunk, megszűn­tek a szörnyűségek és békében élhe­tünk. * A betegsegélyző központban, ahol apám dolgozott, egyszerre valaki vál- lamra tette a kezét: — Micsoda véletlen! — mondotta. Karel volt. Akivel a táborkórházban ismerkedtem meg! Nagyon msgörül- tem, hogy életben maradt. Nyurga, ma­gas legény volt. Hamar összebarátkoz­tunk. Gyakran találkoztunk. Akkor még nem ismertem a természetét. Elvitt szüleihez is. Az apja mogorva, nagy­testű tohonya férfi volt. Az anyja, u- gyanosak terebélyes teremtés és úgv tele volt aggatva ékszerekkel, mmt nyár elején virággal az akácfák. Karel apja, az első köztársaságban egy nagyvállalat részvényese volt és most, mint a fasisztáktól üldözött em­ber újra vezető állást kapott a válla­latnál. Karel egy exportcégnél dolgo­zott. Amikor náluk voltam, néha olya­nokat hallottam tőlük, amivel nem tud­tam megbékélni. Az öreg jóízűen dör- zsölgette nőiesen puha tenyereit és hangja gúnyosan csengett: — A kommunisták is tudják, ahol a pénz, ott az ész. Maguk hívtak közi­bük mint szakembert... He, he, he ... Még te! is csillagoztak' Ez is pénzt hoz a házhoz! — nevetett csufondá- rosan az öreg és tárcájából elővette a pártjelvényt. — védenek bennünket a mi embereink, védtek a németeknél is... Ekkor nem sokat értettem ebből. Ilyen szavakat a szüleimtől sohasem hallottam, ök örültek az új életnek. Ezek meg az amerikaiakat várták. Egy­más között nyíltan beszéltek róla. Csak későn láttam bele jobban a kár­tyáikba ... * Karel tetszett nekem. Tetszett az okossága. Gondoltam, más ember lesz belőle, mint a szülei voltak. De az al­ma nem esik messze a fájától. Szüleim­nek akkor nem volt ellene kifogásuk. Bizony hibát követtem el, hogy nem mondtam el nekik mindazt, amit Kare- léknál hallottam. Ogy éreztem, olyan 'ángoló szerelem köt össze bennünket, amilyenről csit­Férjem néhányszor elvitt azokra a fogadásokra, amelyeket az exportvál­lalat rendezett svájci vagy más nyu­gati tőkések részére. Folyt a pezsgő. Az alkohol megoldotta a máskor tar­tózkodó nyelveket. így tudtam meg. hogy a nemzeti vállalatok ipari ter­mékeit jóval áron alul adják el nyu­gatra és a hasznon megosztozkodnak. Erről nem mertem senkinek sem be­szélni. Féltem. Ha lett volna erőm ki­kiabálni mindent, előbb szakadt volna vége ennek a szörnyűségnek. De az ember életében vannak dolgok, ame­lyeket végig kell csinálni, végig kell szenvedni, másként nem szabadulhat tőlük. így volt velem is. Pokoli hely­zetbe kerültem s Karel iránti szerel­mem lassan ellenszenvvé vált. A vál­tozást szüleim is észrevették. Amikor elmentem látogatóba hozzájuk, hiába kérdezték, miért vagyok rosszkedvű. rikoromban a regényekben olvastam. Ezerkilencszáznegyvenkilenc tavaszán megtartottuk az esküvőt. . . Nézzék, képeim is vannak róla . . Itt vannak a táskámban. Még rágondolni is rossz! Itt mellettem ez a fagyos, flegmás, öntelt arc. Semmi jó sem látszik belő­le és én akkor mégis szerettem. Mun- ká.iáról mindössze annyit tudtam, hogy az exportcég révén az egyik nyugati ország vállalatával tart fenn kapcsola­tokat. Tárgyalt apjával arról is, hogy jó volna elhagyni az országot. A szi­vem erre hevesen feldobogott. — Én maradok, én nem megyek! — törtem ki. — Mit keressek ott, amikor itt születtem és újra szabad földön élhetünk. Karel arca megkeményedett. Szeme szikrákat szórt. — Ez neked szabad élet? Az apám vállalatát elvették! Tudod mit keres­tünk volna ezek alatt az évek alatt? Milliókat! — Hát azért akarsz elmenni, hogy millióid legyenek ? — Azért! — tudomásul, nekem drágább ez a föld mint a te millióid! Én meg­leszek nélkülük is ... Apám jutott az eszembe, aki arra tanított, hogy szeressem hazámat, né­pemet. Nincs ennél a szeretetnél drá­gább kincs a világon! Karel apja fölényesen legyintett: — Ne hamarkodd el a dolgot, fiam, még nincs rá szükség. Ojabb híreket hallottam, — fogta halkabbra hang­ját, — meg van alapozva a mi ural­munk ... És így is dől hozzánk a pén.z, akár a pelyva. nem nyílt meg előttük sem a szívem. * Anya lettem. Fiam született. Péter- kének hívjuk. Szívem sajgott a fáj­dalomtól. Más asszonynál a gyermek a legszorosabb kapocs a férjjel, repes a szívük, ha gyermekükben felfedez­nek valamit a szeretett apa vonásai­ból. Szerelmük, életük megszínesedik tőle. Nálam mindennek épp az ellen­kezője történt. Féltettem a gyerme­kemet Karéitól s lassan megérlelődött bennem az elhatározás, hogy kisfiám­mal együtt el kell szakadnom ettől a családtól, önálló akartam lenni, sem­miben sem függni tőlük. Dolgozni me gyek — döntöttem. Így kerültem 1950 végén az egyik prágai gyárba. A csa­lád egyelőre hagyta, tűrte ezt. — Hát csak próbáld ki. Majd el­szöksz onnét! — mondották és gúnyo­san mosolyogtak. Anyagelosztő lettem az egyik mű helyben. Tetszett nekem a munka. Ta Ián azért is, mert más emberek közé kerültem. Olyanok közé, akik szeretik a szabadságot, szeretik hazájukat, Moldvát, a prágai várat. Ezek az em­berek nem ábrándoznak amerikaiakról dollárról, milliókról, szökésről, hanem arról beszélnek, hogy elég volt a ször­nyűségekből ! Aztán láttam, hogy a lányok, akik­kel együtt dolgoztam az Irodában, át­helyezésüket kérték a gépekhez és o- lyan vidáman, felszabadultan dolgoz­tak ott, hogy Irigyeltem őket. Elmondtam otthon, nekem is ked­vem volna megmutatni, hogy én is megállnám a helyem a műhelyben. Ha látták volna az arcukat, a reám sze- geződő szúrós tekintetüket! Ha döf­ni tudtak volna, rég halott lennék. Azonnal felkeresték orvos ismerősei­ket és hamis igazolványokat hoztak, hogy munka-képtelen vagyok. Nem en­gedte be többet a gyárba. Nap-nap után egyre csak veszekedtünk ... Szüleim intettek, hogy hagyjam őket. Akkor még nem tudtam megtenni, A kisfiam miatt. Nagyon szerettem ezt a nevető arcú szőke kisfiúcskát, a gyermekemet... Férjemmel már alig érintkeztem. Napok és hetek teltek el anélkül, hogy láttuk volna egymást. Én a villa miso dik emeletén laktam, ő meg az elsőn A szobámat még tavaly a magam ked­ve szerint kifestettem. De alig készült el a munka, rikácsolva jött a vénasz- szony, az anyósom, összekaparta az egész falat és azt kiabálta, hogy itt ö parancsol! Ez az ő háza! Olyan volt, mint egy boszorkány. Azóta vagy há­romszor szöktem el tőlük. De a gyerek miatt visszaédesgettek. Nem akartam családi botrányt. Ojabb orvosi bizo­nyítványokat hoztak, melyekben már mint kész bolond szerepeltem. Ékről csak utólag értesültem. Péterkét meg­tanították, hogy engem csak Danának szólítson, a vénasszonyt meg mamiké­nak. El akarták rabolni tőlem a gye­reket, értik, tőlem, az anyjától! Ezt már nem bírtam ki. Végleg otthagy­tam őket. Péterkével visszameijtem a szüléimhez. Amikor apám végre meg­tudta, hogy miben sántikálnak, feljelen­tésit tett ellenük. Az idegeim annyira tönkrementek, hogy kórházba kerül­tem, aztán ide, a szanatóriumba. Mindezt végig ketiett élnem, hogy megisnverjem őket. Ezek nem ismer­nek családot, hazát, népet. Ezeknek a pénz a mindenük. Nem lehet tovább így élni, ahogy ezek éltek. Nincs az életükben semmi szépség, semmi jóság, semmi szeretet, csak dorbézolás, csalás nyakra-főre, aranyhalmozás ... Ez a levelezőlap, úgy érzem, nem megszégyenítés, hanem figyelmeztetés. Megfogadom, ha innen visszakerülök Prágába, megyek azok után a lányok utón, akikkel együtt voltam a gyárban. Velük együtt vidáman fogok dolgoz­ni a gépek mellett és velük együtt ö- rülök majd a szabad életnek ... Most úgy érzem magam, mint 1945 májusában, amikor én is ott voltam a sok prágai között, virággal a kezem­ben, újjongtam virágokat szórtam a szovjet katonákra ... Danka elhallgatott. Az ember, aki felolvasta a levelezőlapot, odalépett hozzá és csendesen mondta: — Csak eredj, Danka. A gyárban se­gítenek majd neked, hogy egészen talp­ra állj és újra szabad emberré válj. (1952) Egy forró nyári estén történt a fesztiválozó Bukarest egyik külvárosában. A közeli torony­óra elütötte a tiz órát A sötétből fehéren ki- világló, kicsi gyárból éppen a második mű­szakból távoztak a munkások és a munkásnők. Me.ssze innét a csendes külvárosi utcákig el­látszó megszámlálhatatlan villanylámpával megvilágított és fényárban úszó város szivé­ben. a Pa Ices/kun, a Cálea Victorián vagy a Köztarsa.ság téren viharosan hullámzott a Fesztivál élete. A színházakban, a Sztálin- parkhan és a tereken éppen véget ért a nem­zetközi műsor, a delegátusok és a román ven- degiámk sétálgattak a gyönyörű szép buka­resti parkokban, eszmecserét folytattak — táncolták a ..borát” és a „perenicát”. A csendes külváros homályba borult utcáin azonban nviigalom honolt. A környező sötét­ségből csak a nagy vásárcsarnok korszerű épülete emelkedett ki. A hosszú asztalok roskadoztak a szép sorjában elhelyezett pa- rsdic.som halmaztól, a szekerekből csípős oap- rika illata teriengett. a földön a sárgadiny- nyekhől rakott pirami.sok tornvosultak: ezek között üldögélnek, vagy már pihennek a tá­voli falvak földművesei, akik a reggeli piacra jöttek a váro.sba. Üldögélnek a lócákon és kenyeret falatoznak hagymával meg paradi­csommal. — Jó estét! — Jó estét, fogadják a köszönést. Külföldi? — Igen. — Cehoslovácia? — Igen. — Csehszlovák, szólalt meg élénken az egyik Fudolj Kálóik: ^dtdmúoes^i^ földműves, jól ismerem a hazátokat! A háború alatt arra jártam a Szovjet hadsereggel. Majd a világosság felé hajol és arcán egy forradás tűnik elő. — Látod? Egy granát túl közel robbant, teljesen már nem tudták rendbehozni. Telgár- tot ismered? Hát Sumiácot? Ide s tova tiz éve ... nocsak. toglal.i helyet! Nincs kedved velünk falatozni? Már összeverődött körülöttünk a földműve­sek egyik csoportja. Magad is jól ismered va­lamennyit: hiszen az ott szemközt nem más, mint Randa bácsi a ti Šumava környéki falu­tokból, a má.sik meg épp oly barnára.sült. so­vány. mint az öreg Pilát akinek a régi arany­időkben nem volt betevő falatja, és ugyanolyan fekete fejkendőt viselt a nénike, amikor Voli- nébe ment a niacra ... — Köszönöm nem kérek — mondtam, már ettem. De talán ... mégis csak megkóstolom a ti kenyereteket! Az embernek közben eszébe jut az otthona. — A kenyerünket szeretné megízlelni, mond­ta valamelyikük. Máris ketten —hárman hvúltak a kenyér után és ji'i kanvaritottak belő'e. — . sok lesz, elvtársak, csak egészen pici darabkát! Ott álltam az emberek között és kóstolgattam a kenyeret. — Milyen? A csoport szélén álló öregember sem állta meg szó nélkül. — ízlik, kérdezte. ~ Épen ilyen a mi falusi kenyerünk is, csak az íze más egy kicsit, de az is finom és ízletes! — Hát kantalupot ettél-e már? — adta fel a kérdést az öreg. — Kantalupot? Az öreg lehajolt a sárgadinnye halomhoz, le is telenedett. néhányat hosszasan megszagol- gatot‘ míg egyet kivá'asztott közülük és át­nyújtotta nekem. — Csak az illata után ismeri meg az ember melyik a jó, — mondta nagykomolyan, széles késsel ketté vágta, majd megkérdezte milyen az íze. Még felelni sem volt időm, már is ott ter­mett egy má.sik. az. aki Szlovákiában harcolt kezében egy másik gvönyörfi sárgadinnyét tartva. — Noc.sak fo.gd C.sehszlovák elvtársam! — De hiszen már nekem van. látod, moso- lyogtan- el. Az egészet meg sem tudom enni! — Ezt tőlem kapod. Azt a Vaszile adta, ezt meg én adom! Nem lehetett visszautasítani, hogy is mertem volna, egyike volt a sok száz bizonyítéknak, mennyire vendéglátó a román ember, milyen szívesen adja oda mindenét vendégének. Lete­lepedtünk és sokáig elbeszélgettünk, a vá.sár- csarnok órája jó néhányszor figye'meztetett ben­nünket, hogy múlik az idő. beszélgettünk a földről, milyen ’ó, milyen rossz is egyben, hogy terem náluk, hogy terem nálunk, szó esett az idei termésről, a román termelőszövetkezetek első próbálkozásairól. Apáiknak, sőt maguknak is még egy talpalatnyi földjük sem volt... a naFvbirtokosoknak dolgoztak, azoké volt az egész falu, mint valamikor a jobbágyság ide­jén. A nagybirtokos külföldről hozott magának asszon?!, nevelőnők franciául, olaszul, angolul tanították gyerekeit. Munkásai pedig még a nevüket se tudták leírni.:. — Most aztán tanulunk egyedül gazdálkodni! — Aztán megy a dolog elvtársak? Az őre elgondolkodott... — Miért ne menne, szólalt meg aztán csen­desen, saját magunkat csak nem nyomorgatjuk, nem hagyjuk éhezni a nénet. Tudjuk, hogy mi az, hiszen azelőtt magunknak se volt... A sötétségben a távoli tenger felöl érkező enyhe szellő forró áradatával egybevegvúit a dinnye illata. Elindultam a belváros felé. Ke­zemben az ajándékdinnyét taitottam, szívemben pedig az egyszerű, jó és barátságos román em­berekkel való találkozás emlékét vittem ma­gammal. Fordította: Dr. Eisenfiut Dezső.

Next

/
Oldalképek
Tartalom