Márkos Albert: Nagyajtai Kovács István - Unitárius könyvtár 14-17. (Kolozsvár, 1926)

30 meg esténkint agglegény, kietlen ottho­nába, előveszi Ovidiust s a Tristiák bús verseitől ihletve tollat fog s meghatottan sírja el öreg barátjának, Keménynek a letűnt szép napokat, amikor együtt utaz­ták be Magyarországot, lelkűk a tetterő­től dagadt, amikor tervelgetéseikre, vi­tatkozásaikra s barátságos beszélgeté­seikre rövid volt a leghosszabb nap is. Ráerőszakol ugyan magára egy­­egy tervet, folyton elmélkedik a széke­lyek históriájáról, de szállni már nem tud, csak földön vergődik, mint a szár­­nyaszegett rabmadár. Valami fojtó', ne­héz köd üli meg lelkét s amikor tova leb­benti azt a szabadabb szellő, csüggedten látja, „mily nehéz az út s mily messze a pálma“. Nem érez már magában erőt, hogy küzdjön ezért a pálmáért s lelke még inkább elcsügged, amikor legbübb barátja, fáradságos munkáinak osztá­lyosa, Kemény is kidől mellőle. E nemes barát elvesztőt csak rész­ben pótolhatja Erdély Széchenyijével, gróf Mikóval való barátsága. Mégis a vele való szövetségnek köszönhette régi •álmának, az Erdélyi Múzeumnak valósu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom