Márkos Albert: Nagyajtai Kovács István - Unitárius könyvtár 14-17. (Kolozsvár, 1926)
28 félretolja a keserű poharat. Mikó egyre unszolja barátilag, váltsa be már a hozzá bűzött reményeket.3 „Vitae summa brevis vetat nos spem inchoare longam, (az élet rövid tartama nem engedi bosszú reményt táplálnunk)“ — sóhajtja rezignációval. Az akadémia a Marcibányi díj odaítélésével akarja munkára serkenteni. M i ml hasztalan. Szilágyi Sándor többféleképpen igyekszik megfejteni visszavonulásának, konok hallgatásának okát, pedig csak •el kell olvasnunk Keményhez írt ne-3 1855. febr. 26-án kelt levelében a többek közt így ír Kovácsnak: „Nem bitorlók népszószólói jogot, ha kimondom, hogy Önre, tanácsos úr, a hazai közvélemény azon terhes, de lélekemelő és kedves tisztet nehezíti, miszerint székely nemzetünk viharos múltját, változó szerencséjü életét megírja s ezer év munkájának üresen álló rámáját betöltse ... Ha Méltóságod, ha mi, kik éltünk alkonyán vagyunk és a múltat és jelent egyaránt megismerni, átélni alkalmunk volt, ha mi ezt nem tesszük, egy későbbi nemzedék a legjobb akarat mellett sem fogja tehetni, úgy, amint a mi lelkünk óhajtja, muliunk érdemli, a töréneti igazság követeli.“ Majd alább: „Né feledje Méltóságod, hogy roppant készültségétől s hazafiui hű
