Borbély István: Jókai emlékezete - Unitárius könyvtár 1. (Kolozsvár, 1925)
Jókai emlékezete. 7 egy-egy intés a végzet könyvéből. Egy hang, melyet szivünkkel hallunk meg ; egy símogatás, mely lelkünket érinti. Mindenik regénye egy tanács, egy példázat, egy útmutatás a jobb, a szebb, a tökéletesebb életre. Mindegyik regénye egy mese, mely egész életünkre szól. Jókai regényeiben nem a valóság a fontos. Hogy valami épen úgy történt-e vagy másképen, az ránézve egészen mindegy. Soha nem akart a históriairóval versenyezni, sem a természettudóssal. A valósághoz neki csak annyi köze volt, mint amennyi a mesemondóknak általában lenni szokott. Nem a reális valóságot akarta szemünk elé állítani. Az ő célja más volt: széf) meseszóval beleábrándoztatni lelkünket egy szebb, egy jobb világba. Nem azt az életet akarta ő leírni, melyet naponként élünk, hanem azt, amelyet a mostani helyett naponként élni szeretnénk. Dehát lehet-é elfeledtetni a mindennapi életet s ha lehet, ér-e az valamit, — mikor utána a valóság megint csak ott folytatódik, ahol előbb abbahagytuk. Van-e az ideális művészet által előidézett lelkigyönyörűségnek reális értéke ? Hát vájjon van-e létjogosultsága az ábrándozásnak, mikor a való élet épen az ábrándozásnak legkérlelhetetlenebb ellensége ? Vájjon az-é az emberiségnek nagyobb jóltevője, aki tekintetünket az ég felé irányítja ; vagy inkább az, aki meggyőz róla, hogy a mi világunk csak annyi, amennyi belőle itt a földön van, — a csillagok hona, az ábrándozás, a merengés csak gyermekeknek való játék ? Gyakran fölmerült már bennem e kérdés s megvallom, sok álmatlan éjjelem volt miatta. Én nem tartozom azon boldog halandók közé, kik mindenféle állapotba gondolkozás nélkül beletalálják magukat. Engem nagyon régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vájjon van-e valami reális értelme, valami
