Perczelné Kozma Flóra: Protestantizmus és unitarizmus (Székelykeresztúr, 1904)
15 — már nem kell, mert annak elfogadására első sorban is bűnösségünkről és tehetetlenségünkről kellene meggyőződnünk és vallást tennünk. Ezért van az, hogy a Krisztus keresztje oly sokaknak botránkozás és esztelenség, melyről hallani sem akarnak és azért mégis Istennek hatalma, élet és üdvösség mindazoknak, akik benne hisznek. Unitárius ezikkirónk ezt „dogmá“-nak nevezi; úgy látszik ő sok időt és gondot fordított a különböző vallások dogmáinak tanulmányozásával, abban a téves hitben, hogy ez szükséges dolog s ezért jutott arra a téves eredményre, hogy a Krisztus istensége „dogma“. Nekem igen kevés a theologiai tudományom, mondhatnám semmi, nem vagyok sem pap, sem theologiai tanár és semmiféle dogmatikus könyvet nem olvastam; a mit tudok, azt a bibliából tudom, de annyit egész biztossággal tudok s örömmel és hálaadással vallók, hogy az Isten-Krisztus nekem nem dogma, hanem hitemnek fundamentuma, reménységemnek kősziklája, szeretetemnek központja, földi életem vezérlője, örök életem biztos záloga, élő Megváltóm, Mesterem, Királyom és Barátom! Mint gyenge, tudatlan, sötétségben járó, de a sötétségben az 0 hivó szavára megindult lélek jöttem hozzá, mit sem tudva, mit sem értve, de bízva 0 benne és 0 lehajolt hozzám, fölemelt, szivemet megtöltötte békességgel és örömmel s a mit nem tudott volna megtenni semmiféle theologiai tudomány, theoria vagy dogma, világosságot gyújtott lelkemben s olyan dolgokat értetett meg velem, a melyeket 0 nála nélkül meg nem ért a legképzettebb tudós sem, de a melyeket 0 közöl a legegyszerűbb, a legtudatlanabb lélekkel is. S azért unitárius testvéremnek, aki megváltja, hogy néha „meghasonlik a világgal, sőt még a saját eszméivel is s meglepi' őt a teljes pressimizmus, úgy hogy elcsüggedve tépelődik megoldhatatlannak látszó rejtélyek fölött“, azt a tanácsot adom — és legyen róla meggyőződve, hogy igaz, mély és forró szeretet indítja szivemet e tanácsra, — hogy i 1 y e n órákban, ilyen perezekben forduljon hozzá, az élő Megváltóhoz, aki őt is hívja evvel a szavával: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan“ és nyughatatlan lelke békességet fog találni, olyat, a milyet csak 0 adhat és senki más. de a melyet senki el sem is vehet attól, aki azt megnyeite. S szóljon ez a tanács minden kétkedő és nyughatatlan léleknek, aki még nem találta meg az igazi isteni Krisztust, neveztessék ö bár unitáriusnak, reformátusnak vagy bármiféle felekezethez taitozónak, mert nincsen személyválogatás, a kegyelem mindenkinek adatik, aki azt elfogadni hajlandó. A kegyelem pedig 0 benne jelent meg, 0 benne nyilatkozott meg, azért adassák neki hála, dicséret és dicsőség, neki, az Úr Jézus Krisztusnak.“ Felelet egy református keresztyén „Válaszáéra. A néhány nap előtt kapott névtelen kritikára, mely a budapesti Dávid Ferenci Egydetben tartott „Protestantizmus és unitarizmus“ czimü felolvasásomat támadta, először is azt felelem, hogy felolvasásom, valamint annak kinyomatása világért sem provocatio akart lenni, mert eszem ágába sem jutott, hogy azt néhány jó ismerős és rokon kivételével református körökben is elolvassák, sőt érdemesnek találják majd a nyilvános bírálatra is! A „válasz“ érvei, daczára, hogy éppen felolvasásomban igyekeztem legjobban rámutatni a protestáns és unitárius felfogás különbségeire, mégis őszintén megvallva nagyon megleptek, mert ennyire már magam sem hittem volna, hogy beigazolódik állításom helyessége!
