Csifó Salamon - Varga Béla (szerk.): A Magyar Unitárius Egyház Főtanácsának 1928. évi november hó 18-19 napjain Kolozsvárt tartott rendes üléseiről szerkesztett Jegyzőkönyv (Kolozsvár, 1928)
Jegyzőkönyv
89 lók szamát és a megajánlott összegeket is tekintve — jóval alulmaradt a joggal remélt és elvárhatott összegtől, nem gondolva arra a szomorú valóságos és tényleges helyzetre is, hogy a nemes lélekből keletkezett megajánlásokat sok-sok helyen elfeledte a tett követni és a megajánlott öszszegek sok helyen még ma sem folytak be. Azóta sokat gondolkoztam azon, hogy minő módját találhatnék meg annak, hogy minket, világi elemet és különösen világi egyházi tanácsosokat és általában egyházi bizalmi állást betöltő egyéneket kötelező erővel késztessünk arra, hogy az egyházi közalkalmazottaink fenti nemes példájához hasonlóan, az egyházmentésben fokozottabb anyagi mértékben résztvegyen és minő szankcióval illessük azokat, akik ezen kötelezettségük teljesítése elől kitérni igyekeznek. Sokan természetesen ezen kívánsággal szemben azzal felelhetnek, hogy az egyházi alkalmazottaink, — hála Istennek — megnövekedett dotációjukból a megajánlás könnyebben történhetett. A másik pedig azt vetheti ellen, hogy hiányzik az a mód, amely — természetszerűleg elég terhes — kötelezettségnek a megkönnyítését előmozdítani tudná, gondolván itt arra, hogy az részletekben lenne fizethető, de úgy, hogy az elől kitérni ne lehessen és itt arra gondolok, hogy a világi elem által megajánlott összegek bármekkorák legyenek azok — részletekben fizetve kicsinyek, de egy tétel\ben a szintén legtöbbször meghatározott havi jövedelemmel levő egyénnél az illető havi mérlegét és így a saját háztartásáét könnyen megbillentheti s ezért inkább odázza ezen megajánlott összeg befizetését, ha annak szükségszerűségét érezi is. A harmadik pedig azt mondhatja esetleg, hogy ő a saját egyházközségében jóval nagyobb terhet visel, mint aminövel aránylagosan megterhelhető lenne, a saját egyházközségi hozzájárulásai a fennti megajánlását fölöslegessé teszik etc. A kifogásokkal természetszerűleg foglalkoznunk kell és azokat figyelmen kívül természetesen nem lehet hagyni. Ámde e kifogások az egyetemes cél érdekében helytállók nem lehetnek. . Mert jóllehet, hogy a saját egyházközségében tett esetleges nagyobb méretű anyagi és más reprezentális hozzájárulás is csak hálára kötelező, de tudnunk kell azt, hogy a mostani szomorú anyagi helyzetünkben leginkább vannak mindenhol fedezve az egyházközségeink dologi és más szükségletei, amelyek kifejezetten egyetemes célt nem szolgálnak. Másrészt azzal is tisztában kell legyünk, hogy a népünk — az egyházi adó kényszervégrehajtasa esetén is — még korántsem érett még meg eléggé-arra, hogy az egyetemes cél érdekében áldozatot hozzon és amilyen szép eredmények látszanak a közvetlenül saját szükségleteit kielégítő intézmé
