Boros György (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyházi Főtanács 1917. évi augusztus 26., 27. és 28. napjain Kolozsvárt tartott gyűlése Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1917)
Jegyzőkönyv
lembe véve a főgondnoki állás betöltését a jövő évre tűzi ki, azzal a meghatározással, hogy a menynyiben Zsinati Főtanács nem tartatik az E. Főtanács töltse be. 10. A főt. püspök ur 466—1917 szám alatt benyújtja következő évi jelentéséi. Méltóságos és Főtisztelendő egyházi főtanács! Midőn évi jelentésemet, mely Isten különös kegyelméből a 41-ik, megtenni szándékozom, azzal a szomorú eseménnyel kell kezdenem, mely múlt évi főtanácsi gyűlésünket is megzavarta s azóta még mindig súlyos teherként nehezedik különösen erdélyi országrészünkre s ezzel egyházunkra. A mint méltóztatnak tudni, éppen főtanácsi gyűlésünket tartottuk a múlt évben, a mikor az oláhok Augusztus 27-en rabló módra betörtek Erdélybe. Ennek hire még Augusztus 27-én főtanácsi gyűlésünk első napján jutott hozzánk, szerencsére azonban csak délután, úgy hogy délelőtt még zavartalanul tanácskozhattunk. De aznap estve már többen haza is siettek. Másnap pedig egy pár halaszthatatlan tárgyat letárgyalva, bezártuk az ülést, hogy a főtanács vidéki tagjai haza mehessenek. De ezeknek egy része, különösen a háromszékiek már haza sem mehettek, útközben találták menekülő családjaikat s velők ők is vándorútra keltek. Szomorú erre visszaemlékezni nekünk is, akik nem voltunk kénytelenek éppen menekülni, de erre is tettünk intézkedéseket, sőt voltak, a kik Kolozsvárt sem érezték magukat biztonságban, szintén elhagyták a várost Heteken át láttuk aztán itt átvonulni a menekülteket: aggokat, gyermekeket, némely nőket csecsemőikkel, egy-egy ló vagy inarhaSzekeren, a melyekre mind fel sem férhettek és igy kifáradva csak gyalogszerrel folytathatták utjokat, hová-merre magok sem tudták, a hol letelepedhetnek. A kik itt pihenőt tartottak, azokat tanyáikon meglátogattuk, igyekeztünk őket vigasztalni, biztatni s élelmökről is, a mennyire lehetett gondoskodni. Erre egy bizottságot is neveztünk ki. Nekem 2 szobám állott rendelkezésükre hónapokon át. Ezeket nem hoztam volna fel, ha nem lenne elterjedve rólunk az a rossz hir—ezzel is több egygyel —hogy mi kolozsváriak, a mint mondják központiak, teljesen részvétlenek voltunk menekült híveink jajjai, nyomora iránt s a legkissebb jóindulatot, nemhogy szeretetet tanúsítottunk volna irántuk. Délutánonként istentiszteleteket is tartottunk, ahol híveink fájdalmát és keservét imával is enyhitgettük. mig tovább mentek s túl a Királyhágón kíilömböző városokban és falvakban menhelyet találtak magoknak vagy a hogy be is voltak osztva, s elismeréssel jegi^zem fel, hogy nehány lelkészünk híveivel együtt menekült, velők tették 20
