Boros György (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyházi Főtanács 1917. évi augusztus 26., 27. és 28. napjain Kolozsvárt tartott gyűlése Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1917)

Jegyzőkönyv

14

lyeket szereztem és kicsiny-rövid azon egyházi alkotás sorozata, melyről őszinte szívvel elmondhatnám: ez az én munkálkodásom eredménye; de egyet elmondhatok, hogy meg volt bennem a készség, a jóakarat szeretett egyházamért, — a nekem adatott csekély tehetségekhez képest, — mindent megtenni, amit^annak javára, előmenetelére, jövőjének biztosítására — kellő megfontolás után, — üdvösnek, szükségesnek ítéltem.

De az embert nem jóakarata, hanem munkája után becsülik. És ez így is helyes.

A jó Istennek különös kegyelméből hetvenhetedik életévemet élem. Harminchat éves koromban 1877 ben lettem iskolai felügyelő gondnok. 1877-től — 1892-ig tehát tizenöt évig‘mint iskolai felügyelő gondnok — 1892-től mostanig 25 év óta, mint főgondnok szolgálom egyházamat, tehát negyven év óta.

Ezen hosszú idő alatt egyházunk minden tekintetben — úgy a vagyoni gyarapodás, mint a szellemi megerősödés terén — nagy előhaladást tett.

Hogy ez megtörténhetett az, az egyházvezetőségének főérdeme, első sorban mindenesetre a méltóságos és főtísztelendő püspök úré és csak másodsorban a főgondnokoké és más vezetőké, kiknek hivatásuk őt munkájában támogatni; minden esetben az a teljes öszhang, mely bennünk a teendők iránt mindig meg volt — lett azon hatalmas emeltyű, mely egyházunkat mai tiszteletet parancsoló állására helyezte.

így kevés, szemernyi rész nekünk is jut belőle, kiknek vele munkálkodni szerencsénk volt.

A mi az iskola és a tanítás ügyét illeti — ebben részt venni és szerény tehetségemhez mérten azon, ahol kellett javítani és ezt, mint egyházunk épületének egyik főpillérét tatarozni, kellő erőben tartani, hogy elbírja azon nagy súlyt, mely reá nehezedik — és miután az idők elteltével természetszerűleg mind növekszik, ezen teher elbírálására a jövőt előkészíteni — ami csak a szükséges tőke gyűjtésével lesz elérhető — fő kötelességemnek tartottam. Tudtam, hogy ha azt kívánjuk, hogy tanárikarunk csak hivatásának éljen és magát szakmájában mind tovább és tovább fejleszze, akkor feltétlenül szükséges, hogy a tanári kar oly anyagi ellátásban részesittessék, mely neki és családjának, helyzetének megfelelő megélhetést biztosit; összeegyeztetve ezen főcélt — egyház, egyetemünk anyagi erejével. Hogy mennyiben tettünk mindezeknek eleget mi, kiknek ez állásunkból folyó kötelességünk volt, annak elbírálása nem az én tisztem.

Azon időben — bizony rég volt 1857-ben — és hatvan éve — mikor én érettségi vizsgát tettem, a tanítás sokkal gyen-